Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-16 / 269. szám

1985. november 16., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TAJAK, EMBEREK néni akkor sem tagadta meg ön­magát: — Behordtam ide sok tuoait ta­licska földet az alapozásikor. Kü- lön|ben ha rajtam állt válna ak­kor, nagyobb a házunk, de min­őiig a papa volt a parancsnok és ő ekkorát akart. De jó ház. Ami­kor a gáz elért ide, akikor sém en­gedtük felbontani a cserépkályhát, mert neon árt, ha van. És (ha oda­kint nagyon nagy a hideg, ajkkor begyújtunk. Sokkal melegebb van olyankor, mintha a gázkonvektor égne. Jó ház ez. A helyét gyerek­korom óta ismerem. Az iskolából még ide jártunk búzaszentelőre. Szántóföld volt. Közben nagyobbo­dott a város. Kell is, hogy növe­kedjék. De amit ma csinálnak, az nekem már nem tetszik. Elveszik azt a sok jó földét, és csak ház lesz meg ház mindenütt. Nem ma­rad levegő a dédunokáimnak. Az öregségen kívül kevés a bajunk, de ezért az egyért nagyon aggódom. A kis kertem fái is mindenféle betegséget kapnak. Fulladoznak. Az eső sem a régi. Valamikor ha két hétig nem törő Lgettem, akkor is ragyogott minden; most naponta törlőm a port, és mégsem igazán tiszta a lakás. Nem jói van ez így. Mi lesz a dédunokáimmal? Most készülődik a második ... Nagy kömyezetvédélmi berzen­kedésbe csapott át a két öreg. Me­gint szóiba kerülték a kerti mun­kák, a befőzések... S a viliág ba­jaitól távolodva a közelgő kará­csony. Amikor újra együtt látják majd a családot. Újra békességben, újra nevetve. Újra egy kis borocs­káival, ami ott terem a ház mel­lett és aminek megtermelésében a jó szomszédok is segítenék. Ma már úgy, hogy lefejtve, készen ad­ják vissza a negyven;—ötven liter újlbont. Egy-két éve még Mánia né­mi csinált mindent... De ma már elég a paradicsomlé, a kompót, a lekvár, az ötliteres savanyúság ké­szítése. A borral már nem bír. Gyönyörű piros édesnemes pap­rikát vett le a polcról. — Épp most végeztem a paritás­sal. A gyerekeknek meg az uno­káknak adók egy kilót. Szeretik. Megízleltem. Semmiféle zacskós bolti paprika nem érhet a nyomá­lba. Károly bácsi sokáig nem szólt. Látszott: elmaradt a gondolatok­kal egy versnylit. Azután kibökte: — Karácsony ... Mér előre félek azoktól a hatalmas csomagoktól. Akkor is küldenek, ha eljönnek. Pedig minek az már nekünk. 86 éves vagyok. Elég, hé élünk és né­ha látjuk őket. Hiszen nem csi­náltunk mi semmi különöset. Csak szerettük egymást, a gyerekeket meg az unokákat... Csak szerették egymást. És nem csináltak semmi különöset. Semmi különöset? vonultak Budapestre a románok, akikor gyorsan hlazairobogtam. A vízműnél kaptám munkát. Soha nem is mentem el onnan. Tizen­kilenc évig a toponári vízműnél voltaim gépkezelő, majd gépész, öt hízó áráért vizsgáztam de, hogy előreléphessék, öitvenben lettem művezető a központban. Ott lak­tunk a Berzsenyi utcában a víz- műves-tkolónián. A gyerekeink ad­digra már fölnőttek. Mégis volt gyerék, meg unoka mindig, ha nem saját, ékkor „fogadott”. Akkor még az egész vízmű egy nagy csa­lád volt. Mások is szívesen emlékeznek erre az időre. Tóthék többször és nagy szeretettel emlegették Horváth Tivadart, a mostani igazgatót, őt 'is fölkerestem: vajon becsben tart­ják-e még Tóth Károlyt, áki több mlint negyven évig szolgált a vál­lalatnál? — A cég neve többször válto­zott. Karcsi bácsi valamiképpen az állandóságot is jelezte nálunk. Per­sze, hogy emlékszünk rá, sokszor emlegetjük. Én ötvenháromban lettem főmérnök, egymás mellett levő lakásban laktunk, akikor vol­tam ifjú házas, a feleségem be­főzést recepteket is tanult Mária nénitől. Jómagam pedig Karcsi bá­csitól tanultam. Sok éjszakát töl­töttünk együtt kint a vízműveknél. A gyakorlatot 'senki sem Ismerte jobban nála. Hiiálba gyártottam vol­na mérnökként elméletéket, ha őrá nem -haHJlgatök. Szívesen tanított, töviről hegyire ismerte az egész város vízhálózatát. Emlékszem, volt egy biciklije, az úgy nézett tói, mint a karácsonyfa. Rajta lógott imlinden fontos szerszám, kulcs meg ilyesmi. S ha nappal, ha éjszaka valahonnan valamilyen hibát jelez­tek, fölkapott a bringára és odacsö­römpölt. Egyszer csúnyán beu grat- ták. Fölhívták éjjel telefonon, hogy kigyulladt a cseri víztároló... Annyira a véréiben volt a köteles­ségérzet, hogy át sem /gondolta az egészet, odakint jutott csak eszé­be, hogy fölültették. Azután maga is nevetett az egészen. A nyugdíjazás után költöztek el Tóthék a vízműves-udvarból. Négy évig építették a Vörösmarty utcá­ban a házat, négy évig készülőd­tek a csöndesebb időkre. Mária Békesség a Vörösmarty utcában Kértem, hogy üljön le, mert szé­gyelltem magam, ahogy egyedül tetpasziked fcem a karosszékiben. Né­hány pillanatra megpihent egy hokedli szélén, de nem volt mara­dása. Újra állt, tipegett-topogott és szabadkozott: — Ha leülök, rögtön rosszul va­gyak. Érzem az öregséget. De ha teszék-veszek, akkor elfelejtem. Csak üljön nyugodtan, ne zavarja, hogy én álldogálok inkább. Nyolcvanéves. A minap még ásó­zott a kertben, kisebb-nagyobb be- főttesüvegéket emelgetett a kam­ráiban. Most már 'katonás rendben sorakoznak a polcon. Lassan el­fogytak az őszi munkák. — -Mi lesz télen? — Maradt elég tennivaló. Ren­det kell csinálni idebent is — mu­tatott köribe a patáfcatisztaségú konyhában. — Majd selejtezünk a papával együtt. Sok kacat össze­gyűlik ám. Most elhatároztuk, hogy a használhatatlan, az értéktelen holmit kiszórjuk. Ki tudja, mi lesz; .nem akarunk sok munkát hagyni a gyerekelinlkmek. — Kár még erre gondolni. — Jaj, ne higgye, hogy úgy meg­indultunk. Nem készülök én sem­mire komolyán, meg félve, meg sö­tétet látva. De ha most van időnk, akkor most teszünk rendet. Ne­künk sem árt, ha több éviig él­vezzük. Ha pedig kevésig ... Jó az mindenképpen. Időközben a „papa” is fölneszeit délutáni pihenőjéből. Lassan jött, és leült mellénk. — Én már kevesebbet tudok megcsinálni. Megromlott a látá­som. De nem hagyom el magam. Csak kimozdulni nehéz. Pedig megjött a meghívó a nyugdíjas­tallálkozóra. Korán jött, mert majd decémberben lesz. Elmegyek. Lakik itt a közeliben egy régi munkatár­sam. Persze ő is nyugdíjas. Majd bélékarolok, aztán elcsoszogunk. Tóth Károly és felesége, So- mogyvári Mária nemrég ülte gyé- mántlakodalímát. 1925. Október 17- én kötöttek házasságot. A hatvana­dik évfordulón fiuk, lányuk, há­rom unokájuk és pici dédunokájuk érkezett Pestről, illetve Pécsről Ka­posvárra, a Vörösmarty -utcai kis házba. Nagy Lakodalom volt. Két napon is többfogáSOs ebéddel. — Ezért szép az élet — mondta Mária néni. — Mert sokszor meg­látogatnak bennünket. Még az uno­kák is. Kicsit ómódi gyerekek. Már úgy értem: komolyabbak, mint a legtöbb mostani fiatal. Törődnek velünk, öregekkel. Ómődiság lenne? Talán az. Kár, hogy az. Ekkorát változott a világ, a szeretetet régimódinak tart­ják... Ezen morfondíroztunk, almi­kor Károly bácsi oszlatni igyeke­zett a szomorúságot: — Bizonyos, hogy megváltozott sok minden. De azért... Emlék­szel, hogyan ismerkedtünk meg? Felesége csak bólogatott. — De ha emlékszel... Az uno­ka-testvéreddel, a Jóskával együtt voltunk katonák. És egyszer el­mentünk hozzátok. Azután tadálkoz- gaittunk, táncolni jártunk, össze­melegedtünk. Szerelem lett belőle. Hét most hogyan van? Ugyanígy. A lényeg ugyanez. Csak 'talán egy s más 'gyorsabban megy. — Én már ismertem őt akkor. Látásból. Mert a munkás-műked­velő színkörben sokszor szerepelt. Tetszett 'már akkor is — nevetett Mária néni, és cinkos kacagással párja is nyugtázta a vidámságot. A nap épp úgy csillant meg ak­kor, hogy a megerősödő ellenfény­ben csak a két öreg alakjának 'kontúrjait láttam az ablak előtt, s ahogy összéhúztam a szemem, el­adó lányként, udvarló legényként is elképzelhettem őket néhány pillanatra. Azóta eltelt tölbb mint hatvan év. — Mindig békességben? — Akár bisZi, /alkar nem, mi so­ha sem veszekedtünk. Azaz... Szó­val most. A papa már nem hall úgy, mint régen. Néha -rosszuil ér­ti, amit mondok, és akkor egy ki­csit morog. De csak kicsit. Régen nem volt min veszekednünk. Soha sem éltünk könnyen; a férjem mindig nagyon sokat dolgozott. A családjának élt. Kocsmázni nem járt. Szerette a bort, de hamar a lábába szállt. Ezért nem 'ivott. Ha meg mulattunk, akkor együtt vol­tunk. Én is szívesen énekeltem. És keringőztünk. Az volt a ked­venc táncunk. A veszekedést pe­dig vagy az i-tal okozza vagy az, hogy nem egy irányba megy a család. Mi még most is csak egy- felé 'tartunk. Egymáshoz való hű­séggel. Hűség. S nemcsak egymáshoz. Kaposvárihoz, a munkahelyhez... Csupán Károly bácsi tett egy kis kitérőt ifjú koráiban. — Hatan voltunk testvérek. Én •hamar munka után néztem. Bádo­gos- és vízvezeték-szerelő szakmát tanultam, néhány hétig itt marad­tam a kaposvári mesteremnél, az­után fölmentem Pestre. Ott több helyen dolgoztam, még a Fiat autó­gyárban is. De tizenkilencben be­Luthár Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom