Somogyi Néplap, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-16 / 269. szám

1985. november 16., szombat

5

Finisben a kulturális fórum

Szemmel láthatóan megélénkült a lanyhának amúgy sem mondható munka az európai kulturális fórumon. A munkabizottságok befejezték tanácskozásukat, ismét plenáris ülésekre kerül sor. A küldötteken — az alkotó művészeken, a kuitúr- poli'tilkusokan, de még a diplomatákon is — az izgalom, a feszült várakozás jelei figyelhetők meg. S ez érthető is, hiszen finiséhez érkezett az október 15-én megkezdett munka, rövidesen or- sízág-világ előtt kell számot adniuk arról, hogy mire jutottak. A most következő interjúk a visszaszámlálás kezdetén készültek. Bepillantást nyújtanak a fórum mindennaipjaiba, abba, hogy néhány ország képviselői miben látják e tanácskozás jelentőségét, hasznát.

William Jay Smith amerikai költő:

— Bízom, hogy e fórum előreviszi a helsinki folyamatot és megerősíti. Remélem, lesz záródokumentum és az nagyon konkrét javaslatokat tartalmaz majd. Hasznos dolog, hogy erre a nemzetközi tanácskozásra sor került, hogy leültünk tárgyalni a kulturális kérdésekről. Ha nem tárgyalnánk, nem jutna előbbre a világ és a kultúra sem.

Wadlaw Sadkowski lengyel főszerkesztő:

— Két fő jelentősége lehet ennek a fórumnak. Először is az, hogy különböző leegyszerűsített elképzeléseket, megtévesztő információkat, például amelyek Lengyelország vagy más országok kulturális életét illetik, megcáfolja Egyezség jöhet létre egymás kölcsönös tiszteletére, és az igazság közös keresésére is, így jobban megérhetjük egymást, az együttműködés könnyebb lehet. A nyugatiak például nem akarták elhinni, hogy nálunk, Lengyelországban nem állítanak semmiféle ideológiai-filozófiai akadályt a nyugati kultúra elé, hogy mindent kiadunk, aminek művészi, intellektuális értéke van. A fórum másik jelentősége, hogy lehetőséget adott a közvetlen kapcsolat- építésre. tgy kerültem kapcsolatiba egy olyan holland folyóirattal, amely — akárcsak az enyém — szintén a világirodalommal foglalkozik. Bízom abban, hogy e kapcsolat segítségével mélyebben megismerhetem a holland irodalmat, kiemelkedő alkotóit, s lehet, hogy ők is jobbam megismerik a lengyeleket, túllépve azon a három személyen, akiknek politikailag botrányos híre van a világban.

ILmar Bekeris nagykövet, a svéd delegáció vezetője:

— Mindenekelőtt azt kell látni, hogy a fórum az európai biztonsági és együttműködési folyamat része, s része annak is, amiről 1983 őszén a madridi utótalálkozón döntés született. Svéd részről üdvözöltük a szakértői találkozókat, mert úgy véltük, hogy konkrét, új elemeket hozhatnak ebbe a folyamatba. Pozitív hozzájárulást remélünk a fórumtól is. Van egy sajátossága is ennek a tanácskozásnak. Nevezetesen, hogy a diplomaták mellett kulturális személyiségek találkozója is ez a fórum, részvételükkel ők máris színesítették az európai biztonsági és együttműködési folyamatot. Svédország bízik abban, hogy e párbeszéd hozzájárul majd a kulturális kapcsolatok fejlődéséhez. Ugyanakkor realistának kell lennünk. Nem szábad azt képzelnünk, hogy a mai világiban, amikor a gazdasági helyzet sok helyen nem éppen brilliáns, látványos előrelépést érünk el. Mi ezért azon vagyunk, hogy néhány konkrét elképzelést munkáljunk ki, amelyek elősegítik a minőségi reformoWalter Lichem

Vltolij Korotios

William Jay Smith

Umar Bekeris

kát, például csökkentik az akadályokat a jelenlegi kulturális cserében. Ez egy jó dolog lenne. Még két szempontból figyelünk a fórumra. Egyrészt, hogy jó fóruma legyen a kulturális személyiségek eszmecseréjének. Másrészt, hogy ez a tanácskozás, amennyire a résztvevő országok kormányai lehetővé teszik, vonjon le következtetéseket, alakítson ki egy vezérfonalat, ajánlásokat tegyen. Záródokumentum nélkül ez utóbbi aligha lehetséges.

Viitalij Korotics szovjet költő:

— Nagy szükség volt erre a fórumra, mivel a kulturális sízemélyiségeknek érezniük kellett art;, hogy egy üggyel foglalkozik mindegyikük. Az utóbbi időben mind gyakrabban emlegetnek olyan fogalmakat, mint európai kultúra, világkultúra. Pedig hát miről van szó? Amerikai, szovjet, magyar

Waclaw Sadkowski

vagy akár francia művészként is az egyetemes kultúra megőrzésén, gazdagításán kell munkálkodnunk.

Napjainkban a kultúrának kiemelt szerepe van, és bármilyen furcsán hat is, számomra a szó látszik a harc leghatásosabb eszközének. Jelenleg ugyanis nincs fontosabb feladat, mint a béke megőrzése. A hirosimai atombomba ledobása után — egy szemtanú, méghozzá egy amerikai mondta el nekem — a legmegdöbbentőbb az volt, hogy nem maradt egyetlen könyv, egyetlen kép egyetlen hangszer, egyetlen ceruza sem. A művészet pusztult el legelőször. Ha nem akarjuk, hogy a világban ugyanez következzék be, meg kell őriznünk a kultúrát, meg kell mentenünk Bartókot, Kodályt, Petőfit, Adyt. Mi megmentjük őket, ők megmentenek minket. Az alkotó művészet eme körforgása a záloga az emberiség

túlélésének. Remélem, itt a fórumon nagyon sokan felismerték ezt.

Walther Lichem nagykövet, az osztrák delegáció egyik vezetője:

— Sok hasana van ennek a fórumnak. Mindenekelőtt az, hogy a 33 európlai ország, valamint az Egyesült Államok és Kanada képviselői összegyűltek itt, hogy a kulturális együttműködésről és annak fejlesztéséről tanácskozzanak. Budapesten valami egészen új történik a kelet—nyugati viszonyban, és az európai biztonsági és együttműködési folyamatban is. Az a benyomásom, hogy az itt jelenlevő személyiségek érdekeltek abban, hogy többet tegyenek a kulturális együttműködésért, nemzeti és nemzetközi szinten. Meglepett bennünket, hogy mennyi javaslat hangzott el, ez is a tenniakarás szándékát tükrözi. Ez a fórum fontos nyitánya a kulturális együttműködésnek. A résztvevők programot dolgozhatnak ki a jövőre, ígéretes keretet adhatnak ehhez. Az európai biztonsági és együttműködési folyamatban. ez az első alkalom, hogy ilyen sok konkrét javaslatról tárgyalunk, és nem úgy általában. Ez új, és úgy véljük, nagyon pozitív dolog. Végül, de nem utolsó sorban, úgy látjuk, hogy ez a kulturális dialógus pozitív hatással lesz a kelet—nyugati kapcs ólaitokra, az európai biztonsági és együttműködési folyamat egészére, így a jövő őszi bécsi találkozóra is.

Kocsi Margit

ALKONY

Olyan az épület, mint egy ódon kastély. Hosszú épület, sok-sok szobával, hatalmas ablakokkal, öregek lakják.

A portásfülke előtt topor- gok, fázósan dideregve. Hideg az ősz már, csontig hatol la szél, jobb lenne fedett helyen várakozni.

— Nemsokára jönnek ám

— biztat az idős bácsi, aki a kapuőr és a ikertész tisztét tölti be a szociális otthonban. Kapusnak ugyan nem kellene itt senki, de az öreg szívesen áll a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt és néz fürkészőn a kanyargó útra. Jöhet akárki is, errefelé a látogató nagy /öröm.

— Minden hónap első vasárnapján jönnek, így estefelé — folytatja, mintha kételkednék benne, bólint is.

— Szocialista brigád ez, de meglett emberekkel. Már második éve, hogy ide járnak, pedig van ám mindenkinek családja, fia-borja. Mégis gyünnek.

Egyre jobban fázom. Hi- dek van a szívem körül is, félek megszólalni. Elszomorít a gondolat, hogy nemsokára sok-sok öreg emberrel találkozom, olyanokkal, akiknek ez a volt-kastély az élet, és a reggeli fölkelések

és esti lenyugvások közötti üldögélések.

— Jönnek — diadalmaskodik a portás, és valóban, a széles útkanyarulatban feltűnik néhány ember. Piros kabát villan a kopaszodó fák között, csendesen közeledik a kis csoport.

Aztán indulunk együtt a parkon át ia bejárathoz. Az öreg, mivel már dolga nincs a kapunál, velünk jön, s a kezében levő ágseprűvel el- elsepri a kavicsos útra hullott leveleket a lábunk előtt.

A bejárati ajtó nehéz fából készült, lehetetlen csendesen nyitni, nekifeszülve toljuk befelé, és mély hangon dörren, ahogy visszalendül a megkopott sarokvasakon. Két emelet magas előtérbe jutunk, stukkódiszes mennye- zet, széles lépcső nyomasztó környezetébe.

Az otthonban élők kis falvakból és nagy városokból jöttek. Kit a lányuk, fiuk hozott ide, ki csak ide kívánkozott — jobb lesz itt talán, a sok hasonló korú ember között.

A társalgóban ülnek. A fal mellett szorosan székek, mintha a hatalmas terem közepére előadást várnának, báfran lengő trapézt, egyensúlyozó kötéltáncot. Régi-régi parasztházak tisztaszoba- illata érződik, sötétedő köd lapul a nagy ablakok mögött. Üldögélnek az öregek. Szó alig esik. ölükben ösz- szekulcsolt kezükön vastagon kéklenek az erek.

Molnár Istvánná szemüvege homályos lencséjén át csak kontúrokat lát a világból. Fekete kendője — akár a többié — szorosra kötve az álla alatt. Olyan egyformák ezek a kendők, szigorúak és következetesek, akár a gazdáik. S soha el nem cserélhetők. Apró pettyes kékfestőruháik tiszták és ránc- talanok.

Amúgy Molnár néni és ba- rátnéja, Illés néni vidám öregasszony. Napközben kukoricát morzsolnak — asz- szonykéz sosem nyugszik —, s míg a sárga szemek hullanak, ők beszélgetnek. Estére azonban elfogy a szó.

— Jó estét! — köszöntőm őket tisztelettel. Arcukon szétfutnak a ráncok, mosolyognak rám. S máris mesélik a vidám estét, amit nemrégiben a brigádtagokkal töltöttek. Harmonikaszóra táncoltak is — ezért hát várakozóan a nagyterem üres négyszöge! Csárdást roptak, azám!

Havas Feri bácsi kezében görcsös bot. Akár az élet. Akár a teste. Ha kezébe simul a göcsörtös fa, mintha önmagát érezné. Feri bácsi szemeiben kilencvenkét év nyugalma és bölcsessége csillog. Öt nem bánthatja semAjándék a könyv

A karácsonynak, az ajándékozás ünnepének közeledte különösképpen időszerűvé teszi azt a kérdést, amit csütörtökön kora délután Vértes Éva tett fel a szocialista országokbeli tudósítóknak az éteren keresztül: ajándéknak számít-e a könyv.

Nem számítottam olyan izgalmas válaszokra, mint amilyenekkel a berlini, a prágai, a varsói és a moszkvai tudósítók fűszerezték mondanivalójukat. Mindig is voltak, akik szerettek könyvet ajándékozni és akik tudtak örülni a szép kötetnek. De mint bármi mással, a könyvvel sem kivételeznek azok, akiknek fogalmuk sincs, hogy mit vegyenek szeretteiknek. Az igazi ajándéknak varázsa van. Mint a tudósítók jelentették: Berlinben, Moszkvában, Varsóban, Prágában megbecsült ajándék a könyv, s nemcsak karácsonykor, névnapon vagy születésnapon; aki kapja, annak pirosbetűs az a nap, amikor kézbe veheti azt a kötetet, amelyre any- nydira vágyott. A Szovjetunióban köztudottan nagyon olcsók a könyvek. Kincsnek számítanak azok a művek, amelyek a könyvesboltban csak pult alól kaphatók. Prágában képesek az olvasók órákig is sorba állni a könyvesbolt előtt, ha híre megy a városban, hogy megérkezett valamelyik „sláger” kötet.

Prágában ilyennek számít az a mű, amely a japán— amerikai háborúról szól. Ugyancsak keresettek azok a kötetek, amelyek a régi cseh uralkodók életét mutatják be.

A Szovjetunióban évente nyolcvanezer kötet jelenik meg kétmilliárd példányban. A világ legjelentősebb könyvkiadója a Szovjetunió. Ott a mostani „sláger” a japán—orosz szótár. A Német Demokratikus Köztársaságban a szabadidő hasznos eltöltésére recepteket adó könyvek iránt oly nagy a kereslet, hogy az igényeket nem is tudják 'kielégíteni a ■kiadók. Ám a klasszikusokat is megbecsülik, többek között Thomas Mann nevét említette a berlini tudósító, porodtak a magánkiadások. Lengyelországban megszaporodtak a magánikiadások, nagy az érdeklődés a memoárirodalom iránt. Itt jelentős olvasói igényt elégítenek ki azzal is, hogy újra kiadják azokat a könyvéket. amelyeket harminc—negyven éve nem láttak a könyvesboltokban. Hazánkról annyit tudtunk meg, hogy nálunk is a tényirodalom iránt a legnagyobb kereslet, de „sláger”-nek számít Karácsony Sándor Magyar észjárás című műve is.

Azok a könyvek, amelyek óriási sikerrel vonulnak be az irodalomba, nemcsak nálunk, hanem szinte mindenhol kis példányban jelennek meg — állapíthattuk meg a rádió mikrofonja előtt nyilatkozó tudósítók észrevételeiből. A Szovjetunióban többek között Bulgakov egyik könyve azért becses ajándék, mert nem lebet könnyen hozzájutni. Az egyik leleményes moszkvai lakos az egyik szovjet folyóiratban összegyűjtötte Okudzsava egyik kisregényének folytatásait s ezeket beköttetve tett szert busás jövedelemre.

Ajándék a könyv. Ám akárcsak Moszkvában vagy Varsóban, nálunk is szerencsésebb volna, ha nem attól lenne értékesebb egy mű, hogy hogyan jutunk hozzá — ha egyáltalán hozzájutunk. Jobban ki kellene számítani, melyik könyv lesz sikeres, és abból föltétlenül többet nyomtathatnánk, illetve meggyorsíthatnák az újabb kiadások előkészítését is.

Horányi Barna

Hédi ezredes Párizsban

Párizsban, két ünnepi előadáson mutatták be a Redl ezredes című filmet, amely az idei canmes-i nemzetközi fi imfesztiválan elnyerte a zsűri különdíját, s a jövő héttől kerül országszerte a franciái mozik műsorálra. Mindkét bemiultató előadáson részit vett Szabó István, a film rendezőije.

Az első díszelőadást a Sorbonne nagy amfiteátrumában tartották az egyetem rektora, számos tanára, a francia kulturális élet kép- visélői jelenlétében, s ott volt Palotás Rezső miagyai nagykövet isi

mi. Túl van már minden bánaton, örömön. Kőműves volt. Maltert kevert, házat épített. Ült az épülő falon, bicskával szalonnázott, bort is ivott hozzá. Elmúlt. Régi időbe hullnak a hajnali felkelések, a nyári forróságok, a téli fagyok. Az asztalosműhelyben illatosán élő fa, a gyalu alatt kunkorodó forgács. Ma az este van, az idegenül tétlen üldögélés a társakkal. Deutsch György, mikor szólok hozzá, mindentu- dóan emeli rám a szemét. Nem néz sokáig. Elfordul.

— Beteg vagyok — néz rám ismét, majd újra maga elé, sötét alkonyba burkolva a szeme —, de élek. Még élek. — Egyik kezét elszakítja a bottól, lesimítja ölén kék cipészkötényét. S már nem válaszol, bármit is kérdezek. Nézünk egymásra, és tudom: ő érti, mit érzek, és sajnál, azokért a kimondatlan vigasztaló szavakért, amiket mondani készülök.

Arrébb kicsi apó mosolyog, kuncog, integet. Gyurika, aki hatvanhárom éves korában is Gyurika maradt mindenkinek. Fürgén mozog ide-oda a szobában, újságot visz az egyiknek, a másiknak a fülébe súgdos, a harmadiknak több habot ígér a holnapi borotválkozáshoz, ö a borbély, ő az, aki pamacsot, s nyáron libát is őriz még a téeszben, hajlékony vesszővel ütögeti a lába szárát és fütyörészik hozzá.

Az emeleten a szobák. Üveges ajtón kopogtatunk,

belépve megcsap az agyon mosott-vasalt ruhák, ódon könyvek, és lesimított kendők jó illata. Hamar György és felesége lakik itt. A szoba falán vak tükör, olyan magasan, hogy a kicsi öregasz- szony pipiskedve sem látná meg magát benne. Fölébe tűzve távirat. Születésnapi üdvözlet, tavalyról. Gyuri bácsi mesél. Vöröskatona- múltjáról, csatazajról, lövész- árokról. S hogy bizonyítson, remegő kézzel húz elő a zsebéből egy kulcscsomót. Szekrényt nyit, s a szigorú rendben sorakozó ruhák közül kiemel egy kopott, fényesre kefélt csíkos öltönyt. Ünnepi ruha ez, a zakó mellén jelvények, vörös csillag koszorúban, sztahanovista érem, önkéntesrendőr-jel- vény.

— És tudok harmonikázni is — csukja vissza a szekrénybe a ruhát, s a kulcs máris a másik zárat kutatja. Kicsiny herflit vesz elő, és ujjai alatt jajongva születnek meg a hangok, tétován talál rá a kéz a dallamra; nyársirató őszi éjszakákon ... Talán egyszer ezzel a dallal udvarolt Erzsi néninek.

Itt, az otthonban a napsütés ünnep. A muskátli új levele — ünnep. A látogató — ünnep. A karácsony, a születésnap: félelem. A gyertyák csöpögő viasza könnycsepp, az őszi lomb a vázákban semmit sem idéz, s amit mégis, az fájdalom.

Klie Ágnes