Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-31 / 256. szám

1985. október 31., csütörtök Somogyi Néplap 5 A STÚDIÓVEZETŐ ___________________________ A holnapnak is filmeznek „Mi nem festett díszletek között, sminkelt színészek­kel dolgozunk, hanem a bá­nyában, az üzemben, a téesz- ben..(Részlet a politikai filmniapok somogyi rendez­vénysorozatának stúdióve­zetői megnyitójából.) A korántsem udvarias jel­zővel — „jelentős” — emle­getett somogyi eseménysoro­zat, a politikai filmnapok vendége dr. Bokor László, a Mafilm Híradó- és Doku- menitumfilmstúdió vezetője is. Pályáját újságíróként kezdte, bejárva a szakma grádicsait, A Színház és Filmművészeti Főiskolán és az egyetem újság­írói szakán szerzett dip­lomát. A Budapesti Film­stúdiónak lett munka­társa. Miközben jelentős do­kumentumfilmeket rende­zett, 1969-ben megjelentette a Fehéri Tamással közösen írt könyvét a Kamerával a világ körül-t. Publikációs munkássága is egyre jelenté­kenyebbé vált; kilenc könyv szerzője. • Legutóbb Futár- táska című műve jelenít meg. Országgyűlési képviselőként is közéleti ember. Vele be­szélgettünk. — Mióta létezik a stúdió? — Tulajdonképpen az ál­lamosítás óta: 1948-tói, majd az egységes Magyar Film­gyártó Nemzeti Vállalat ré­szeként Híradó- és Doku­mentum! iiimgyár elnevezés­sel munkálkodott. Ezerki- lencszázötvenihétben lett stú­dió. Többszöri összevonásit, fettosetásit ért meg harminc év allarbt. — Kérjük, körvonalazza ennek iaz évente tizennyolc húsz dokumentumfilmet, il­letve a heti híradókat készí­tő stúdiónak a célkitűzéseit. — Először egy alkotói elvi kérdésiről. Szakítani kíván­tunk az ötvenes években ki- álakult oktató, kioktató, deklaráló típusú híradó- és d akumentumf ittm -.készítéssé 1. Olyan nyitott kérdéseket ás igyekszünk filmre fogalmaz­ni, amelyekre még válasz sincs, de munkálkodásunk megindít a nézőben egy fo­lyamatot: továbbgondolás­ra ösztönzi. Feladatunknak érezzük megőrizni, bemutat­ni a múltat és a mát úgy, hogy a következő nemzedé­kek világos képet kapjanak róttunk, korunkról; tegyenek képesek filmjeinkből felépí­teni önmagunknak a mi tör­ténekünket. Bevallom, szkeptikus vagyok abban, hogy a tetavízió erre alkal­mas médiai, bár az egyide­jűség varázsával kápráztat el. Voltaképpen, önmagunk­kal is „meghasonlásbán” va­gyunk, az elnevezést ille­tően. A mi híradóink, ha al­kalmas még e megnevezés, egy-egy témát járnak, körül; ez a magazinoskodás útja. Olykor éppen egy-egy hír­adónk szolgáltait témát do- teumentumfiümjeinkihez. — Dokumentumfilmjeik rendkívül széles skálát mu­tatnak, nemcsak tematikai­lag, hanem a megközelítés módjában is. Időtartamban szintén. — Valóban. Igényünk is ez. Két-három, egész esités dofcumentumfiflmünk mel­lett tizenöt-negyven perces alkotások is kikerülnek a stúdióból. Egyre inkább ar­ra törekszünk, hogy nagy­filmjeink mellett tizenöt per­ceseket készítsünk, így il­leszkedjünk a forgalmazás­ba. — A stúdió munkáját dí­jak, diplomák ismerik el. Láttuk a mozimúzeumi ki­állításom,, olvastuk az újsá­gokban. Melyik volt a leg­utolsó nagy elismerés? — Mammheimben Magyar Józsefnek A mi családunk című filmje két jelentékeny díjat eredményezett. A stú­dió onnan minden évben hoz díjat. Említhetem a jelenleg Somogybán vendégeskedő Róna Péter Nürnberg 1946 című alkotáséit is, amely há­rom díjjal ‘tért haza-, köztük a Nemzetközi Űjságírószer- vezetével. De minden feszti­válváros elismerte és várja filmjeinket. Legalább ilyen mérce az, hogy alkotásaink hetekig szerepelnek a pesti mozik műsorán, prolongálva. — ön, aki 1975 óta áll a stúdió élén és főszerkesztő­je a híradónak is, a törté­nelemtudomány kandidátu­sa. Összekapcsolható-e a két tény? — Igen; az értekezésem témája a háborús propagan­da volt, különös tekintettel a filmre. Ha személyes ars poeticámra is kíváncsi, azt röviden így foglalhatom ösz- sze: bízná kell abban, hogy a világ a jeges viharzónák után 'ismét naposabb, tisz­tább idők fellé forog. Ebben az évszázadiban többször is sikerült a feketeséget elosz­latni. Nemcsak fényképezni kell a világot, előkelő szem­tanúként, hanem tenni is kell érte. Épp ezért idéztem egy 'találkozón, ahol fiatalok voltak: „Sohase azt kérdezd a hazától, hagy mit ad ne­ked, hanem hogy mit ad­hatsz neki!” Azt hitték, hogy ez egy korabeli szovjet jel­mondat. Én Kennedy sírem­lékén olvastam. — Min dolgozik alkotó­ként? — Dramaturgja vagyok egy filmnek, amely a teg­napról szól a mának; ho­gyan próbálták átmenteni a nácik vagyonukat, fegyve­reiket a holnapba a háború végén. Leskó László Tudományos tanácskozás a mezőgazdasági főiskolán Á közös kutatás eredményei LIPCSEI VENDÉGEK KAPOSVÁRON Tudományos tanácskozást rendezett Kaposváron a me­zőgazdasági főiskola és a lipcsei egyetem áUatte- nyésztésd és állatorvosi kai­ra. A két intézmény több éve együttműködik az al­kalmazott kutatások terén, s most a magyar, valamint az NDK-lheli szakemberek ösz- szegzik az utóbbi öt eszten­dő közös kutatási tapaszta­latait. A tegnap kezdődött háromnapos tudományos konferencia jelentőségéről kérdeztük dr. Steffler Jó­zsefet, a Kaposvári Mező- gazdasági Főiskola főigazga­tó-helyettesét. — Ilyen jellegű rendez­vény még nem volt Magyar- országon. A tudományos ku­tatások összehangolása tíz évvel ezelőtt ugyan sokféle területen megkezdődött, több szocialista ország egyetemei és főiskolái keresték a kap­csolatokat, de az együttmű­ködés általában megrekedt a tudományos turizmus szintjén. Mi is úgy kezdtük, hogy néhány napra kiutaz­gattunk, s néhány napra hozzánk is érkeztek NDK- belii vendégek. Bár minden európai szocialista ország valamilyen felsőoktatási in­tézményével van kapcsola­tunk, a legtöbbre az NDK- beliekkel jutottunk. Ez ne­vezhető igazi együttműkö­désnek. — Miért épp a lipcsei egyetemmel fölvett 'kapcso­lat szálai fűződtek a legszo- rosabbra? — A két ország állatte­nyésztése mutatja a legtöbb hasonlóságot és a személyi feltételek is kedvezőek vol­tak. Az együttműködéshez ugyanis kölcsönös jóakarat szükséges, és a lipcsei kollé­gák hozzánk hasonlóan va­lóban aktanták, hogy a kap­csolat rendszeres és gyü­mölcsöző legyen. így aztán öt évvel ezelőtt részletesen összehangoltuk kutatási programjainkat. Néhány szakterületet úgy osztottunk meg, hogy vagy csak ők, vagy csak mi kutattunk, s kicseréltük eredményeinket, néhány területen pedig épp azért dolgoztak mindkét in­tézmény kutatói, hogy egy­más munkáját kontrollál­hassuk. — Milyen konkrét ered­ményed vannak a közös tu­dományos munkának ? — A húsimarha-kísérletók nálunk valamivel előrébb jártak, mint náluk, a mi eredményeinket az NDK-beli üzemek fölhasználhatták. A sertéskutatásoknál a stressz­érzékenység csökkenésénél jutottunk olyan közös ered­ményekre, amilyeneket szin­tén fölhasználhatnák itthon is a mezőgaizdák. Sorolhat­nám még a konkrét példá­kat, kölcsönösen előnyös ez az együttműködés mind a tudományos munka, mind pedig a gazdaság szempont­jából. — A tudományos tanács­kozás ötlete végülis mikép­pen vetődött föl? — Nem elég kutatni, ha­nem demonstrálni is kell az együttműködést és eredmé­nyeit. A szellemi gyarapo­dáson kiviül presztízsnövelő is ez a rendezvény, hiszen országos, sőt külföldi érdek­lődés is van iránta. Nem Valamiféle provinciális, egy­mást dicsérgető céllal szer­veztük meg. Most újra egyeztetjük kutatási céljain­kat és öt év múlva Lipcsé­ben rendezzük meg megint az összegző konferenciát. A nagy találkozók tehát nem lesznek sűrűek, így remél­jük, a súlyuk is növekszik, hiszen egy ötéves időszakot záró tanácskozáson már je­lentős eredményekről lehet beszámolni. Kisebb konzul­tációkat természetesen — éppúgy, mint az elmúlt években — továbbra is sű­rűbben tartunk majd, hol Magyarországon, hol az NDK-lban. Vállalatunk, az Általános Rugógyár hosszú évek óta gazdaságtalanul termel, így aztán a közelmúltban újabb igazgatócsere zajlott le ná­lunk. Az új főnök első neki­futásra lecserélte a régi tit­kárnőt meg a gépkocsiveze­tőt; hozott magával egy fő­könyvelőt, az igazgatói trak­tusban teakonyhát és pihe­nőszobát rendézett be a vál­lalat pénzén, potom félmil­lióért, mondván: második otthonunk a munkahely. Aztán váratlanul vezetői tanácskozást hívott össze. — Emberek! — szólt a je­len levőkhöz. — Az itt töl­tött rövid egy hónap alatt az a vélemény alakult ki ben­nem, hogy néhány, a mun­káját gyengén végző dolgo­zónak feltétlenül útilaput kell a talpára kötni. Kérem, tegyenek javaslatokat, ho­gyan tudnánk előrelépni ezen a területen! — Van egy remek ötletem — mondta az értekezlet egyik minden lében kanál résztvevője, aki mellesleg a tizennegyedik igazgatót szól­Látogatás a zsinagógában Szerdán az európlad kultu­rális fórum küldötteinek egy csoportja meglátogatta a Dohány utcái zsinagógát. A delegátusokat dr. Schöner Alfréd főrabbi, valamint a Magyar Izraeliták Országos képviseletének vezetői fo­gadták. A külföldi vendégek megtekintették a világhírű budapesti' zsinagóga épüle­tét, s kegyelettel adózták a II. világháború magyar zsi­dó mártírjai emlékének. Ez­után Benoschofsky Ilona igazgató kalauzolásával a Zsidó Múzeum gyűjteményé­vel ismerkedtek meg a kul­turális fórum küldöttei. gálja és még mindig az ere­deti beosztásában van. — Ugyebár mindnyájunk előtt köztudott, hogy a felsőbb irányító szervek számos, minden oldalról támogatott, gyenge képességű ember­két, kigolyózott kádert sóz­nak ránk rendszeresen. Az új főnök először magá­ra vette a célzást, de aztán biztatóan megszólalt. — Érdekes megközelítés. Folytassa. — Itt van például Buharai Hugó. Az ő kedvéért még osztályt is kénytelenek vol­tunk szervezni, mert a főha­tóságtól elpaterolták, viszont osztályvezetői posztnál ala­csonyabb beosztást nem fo­gadott el. Mivel azóta már más főhatóság felügyelete alá tartozunk, retorziótól nem kell félnünk, nyugodtan megszabadulhatnánk Hugó barátunktól, mert egyfolytá­ban lóg, és nem csinál sem­mit. Az ötletet az értekezlet után bizalmas tervekben rögzített intézkedések sora L. P. Kinek jutott útilapu Keats ürügyén a szépségről A klasszicista ráció, az ipari fejlődés ridegsége el­lenére lázadás hívta életre annák idején a romantikát az európai népek művésze­tében. Ha szójátékkal akar­nék élni, azt mondhatnám: a romantika ma kezdi rene­szánszát élni. Ha a költé­szetben egyelőre nem is, an­nál inkább a hétköznapi íz­lésben, öltözködésben, s tárgyi világunkban is egyre inkább tért hódít. Ma, ami­kor John Keats, az angol romantikus költőtriász leg­gyakrabban emlegetett tagja épp százkilencven éve szü­letett, emlékezzünk meg ar­ról, hogyan szemlélte a vi­lágot az, akinek neve egy­beforrt a romantikával. Az angol romantika a 18—19. század fordulóján nem előzmények nélkül je­lent meg az irodalmi élet­ben. Hírnökének tekinthet­jük már Blake-et is, aki sej­telmes, misztikus ábrákkal telerajzolt, démoni hatású képeskönyvet adott verses­kötet címen olvasói kezébe, az érzelmek, a vizualitás ko­rábban nem ismert intenzi­tásával' termékenyítve meg a lírát. A Byron—Shelley— Keats hármas előtt közvet­lenül a romantika úgyneve­zett első nemzedéke nyitot­ta meg az utat. Coleridge, aki a Kubla kán ópiumos álmában fogant látomásá­ban már utalt rá, hogy a művész az alkotás pillanatá­ban emberfeletti erejű; majd Wordswonth, aki pro­fetikus elhivatottságot, fel­sőbbrendűséget tulajdoní­tott a költőknek — olyannak képzelve őket, akik erős képzeletükkel a dolgok lé­nyegébe látnak. Talán elfogult vagyok, ha Byron, Shelley és Keats kö­zül az utóbbit értékelem a legtöbbre. A társadalmi rangjának hátat fordító skót lordban még sok a póz, hosz- szú elbeszélő költeményei nem kötnek le igazán, Shelley jelzőktől, metafo­ráktól dúsan burjánzó ver­seiben pedig hajlamos a fe­lületességre, az érzelgésre. A szegényebb származású, tu­dását önerőből szerző Keats az, aki igazán maradandót alkotott rövid lírai darab­jaival, s az ő életművéből rajzolódik ki legtisztábban a romantikus látnok-költő alakja. Keatsnek az ódási a legis­mertebbek, közülük is a Gö­rög vázához írott. A legtöbb iskolás — remélhetőleg — olvasta ezt. „A Szép: igaz, s az Igaz: szép!” — sohse éhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség! — mondja az utolsó sorokban (Tóth Árpád fordítása). S hogy mit je­lent mindez? Elfordulást a valóságtól, menekülést? Igen is, nem is. Menekülést, de nem megfutamodást! A szép­ség, de nem az öncélú szép­ség dicséretét. y A romantikus költőnél a szépség a megismerés for­rása. Hogy hogyan? Konkré­tan, a görög váza esetében az antik urna csodálatában elmerülő szemlélő megsza­badul a hétköznapi tények nyűgeitől, s így a rossz ki­zárásával jut el a magasabb igazsághoz. A görög kancsó szépsége oly lenyűgöző, hogy kizökkenti a mindennapi gondolkodásból, a térből és időből. A vázán látható nyüzsgő figurák, burjánzó indák, de még a sípszó is megmerevedett, időtlen, örök. Minden múlandó, csak az nem, amit a művész egy­szer igazán mesterien meg­alkotott. Annak ellenére, hogy Keats menekült a világból, sem itt, sem más verseiben nem valószínűtlen. Azon kevesek közé tartozik, akik szavakkal mind az öt érzé­künk észleletéit le tudják írni. Részletes, precíz, való­sághű. Hiszen a váza képei önmagukban nem ábrázol­nak mást, mint egy görög kisváros hétköznapi világát, az átlagember „megállított” drámáit. A jelentéktelen részletek a művészi ábrázo­lás és a felfedezni képes szem nyomán nemesednek örökérvényű szépséggé. Aki képes befogadni ezt, mérhe­tetlenül nagy élmény birto­kosa lesz. Ezzel a kis eszmefuttatás­sal nem az a célom, hogy verset elemezzek, és nem is az, hogy Keatset mint köl­tőt méltassam. Sokan meg­tették már. Nem is akarom példaképül állítani, hiszen mi nem vagyunk romanti­kusok, és főleg nem költők, akik a képzeletben teremtő erőt látnak. A poéta érzé­kenyebb az átlagembernél, hamarabb meglátja a szé­pet, s a szépség hatására óriását alkot. Mégis van, amit Keatstől eltanulhatunk. A látást, a hallást, 'a fogé­konyságot a szép iránt! Azt, hogy néha szakítsunk időt egy szép kép, szobor, zene­mű vagy vers csodálatára; amikor a „megszokástól el­vakult szem felébred”, né­hány pillanatra megnyug­szunk, feloldódunk igézeté­ben. Ha éledezik napjainkban a romantika, jó volna, ha ilyen értelemben éledezne. Kicsit eltúlozva a különbsé­geket: ne a byroni szépelgő pózt és ne Shelley érzelgős­ségét elevenítsük föl, hanem Keats érzékenységét — a szépség, a művészet mara­dandó értékei iránt. Tersztyánszky Krisztina o ■ követte. Először összeírták azokat a munkatársakat, akiket föntről, sógor-koma alapon küldtek a nyakukra, akiket protezsáltak, akiket keresztapa híján lefelé buk­tattak. Amikor a névsor összeállt, kezdetét vette a szűrés. A listáról kihúzták azok nevét, akikkel nincs semmi gond, akik rendesen dolgoznak, így aztán csak a kétbalkezes tehetségtelenek maradtak a listán. A szelektálás egyik fontos szempontja volt az is, hogy megnézték, mi van az illető protektorával, a ke­resztpapával. Ha még most is a helyén van, esetleg még magasabbra tornázta fölma­gát a hivatali ranglétrán, a keresztfiát kihúzták az eltá- volítandók névsorából. Ha viszont a keresztapa nyug­díjba ment, lebukott, lapátra tették, akkor kíméletlenül... No,- szóval a végleges név­sorban szerepelt egy főosz­tályvezető-helyettes, egy mérnök-közgazdász, egy osz­tályvezető meg egy jogtaná­csos. Nem akarom tovább sza­porítani a szót, de vállalati érdekre, szerkezeti átrende­zést is eredményező, új kö­vetelményrendszer beveze­tésére, megnövekedett adó- terhekre, beszűkült világ­piacra, nehéz télre, árvízve­szélyre meg még rengeteg nehézségre hivatkozva sike­rült a delikvensektől meg­szabadulni. S hogy most mi a helyzet? Egyszerű és világos. A főosz­tályvezető-helyettesi posztra az igazgató feleségének az unokaöccse került az osz­tályvezetői tisztet a főköny­velő sógora tölti be másod­állásban, a felügyeleti szerv­től jött hozzánk egy kigolyó­zott mérnök-közgazdász, a jogtanácsosi állás viszont egyelőre még betöltetlen. Szeretném hangsúlyozni: az új igazgató nagy sikernek könyveli el, hogy néhány te­hetségtelen, kétbalkezes, protezsált embertől sikerült megszabadulnunk. Állítólag ezt a véleményét a pihenő­szobában fogalmazta meg, miközben gyermekkori ba­rátjával, az új jogtanácsossal konyakozott. Kiss György Mihály

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom