Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-21 / 247. szám

1985. október 21., hétfő

Somogyi Néplap

5

Őszi—téli üdültetés gondokkal

Az őselemek mestere

Nem kapkodnak a beutalókért

Síelésre, téld utakra csábi tanaik az utazási irodák a reklámokkal. Vajon mit tesznek a szakszervezeti bizottságok a téli üdülés népszerűsítéséért? Egyáltalán érdeklődnek-e iránta az üzemeikben vagy úgy kell a beutalókat „rásóznd” a dolgozókra'.

Általában jó tapasztalatokat mondott el erről Halmos Károly, a Somogy Megyei Állami Építőipari Vállalat szb-ti.tkára.

— Előnyös helyzetben vagyunk, mert a hévízi téliesített üdülőnkben három szoba áll rendelkezésünkre az őszi-téli időszakban is. Elsősorban a SZOT-beüta- lók okoznak gondot: kevés

a házaspárnak adható és túl sok az egyszemélyes, ahogy mi mondjuk, szóló jegy. Mindenképpen furcsa az elosztás, mert ugyanakkorára és ugyanabba az üdülőibe több szóló beutalót is kaptunk.

— Mit tehet ilyenkor a szakszervezeti bizottság?

— Mindig van csereakciónk; felhasználjuk más vállalatoknál, aztán megkérjük az Építőik Szakszervezetének megyei bizottságát ás. hagy segítsen. Van példáéi egy nagymarosi beutalónk szilveszterre egy személyre; eddig nem találtunk rá jelentkezőt. Bár most valáki jelezte, hogy szeretne télen üdülni. Talán neki oda tudjuk adni.

— Mi a fő gondjuk?

— Elsőstorban az, hogy nem fényes a választék. Bár most két csehszlovákiai üdülési lehetőségünk is van.

Nem ilyen rózsás az a kép, amelyet Ery Károly, a vtsKM Kaposvári Villamos- sági Gyárának szb-titkára festett.

— Az az igazság, hogy a dolgozók nem nagyon igénylik a téli üdülést. Ott vannak a gyerekek, az iskola. Inkább az idősebbek kérnek beutalót. Az az általános tapasztalatunk, hogy az üdülés egyébként is elvesztette a hajdani jufalamjellegét. Ez a többszöri térítési díjemelés, aztán az útiköltség drágulása miatt van. Sokan azt mondják, hogy két gyerekkel nem érdemes elutazni az ország másik végében levő üdülőbe, s elkölteni tíz-tizenötezer forintot. Sokan már el sem mennek üdülni; a pénzt inkább másra fordítják. Akik igénylik a pihenést, azok a magánmegoldásokat keresik.

— Rá kell beszélni az embereket a téli üdülésre?

— Ügy igaz... Aztán sok beutalót vdsszaküldünk a központba, olykor cserélünk.

A Kaposvári Húskombinátban ugyanígy sok gondot okoz a lehetőségek kihasználása ősszel és télen. Nagy L ászióné, a szakszervezeti bizottság munkatársa sokszor megizzad, amíg egy- egy beutaló gazdára talál.

— Vjan, amire kannyű jelentkezőit találná. Így a melegvizes fürdőkbe — mint Hajdúszoboszló, Bükifürdő — kapott tíz beutaló végül elkelt

— Mi az, amit nem kér senki ?

— Olyan is akad. Így október végére lenne egy szilvásvárad» szóló beutaló, aztán a Sátoraljaújhely melletti tászlótanyára egy. decemberre. Hát oda, bizony, nemigen akar senki elmenni. Ugyanilyen nehéz helyzetben vagyunk, ha arról van szó, hogy Siófokon üdüljön valaki télen.

— Ki megy el szívesen?

— Általában a nyugdíjasok. A szakszervezeti bizottság még azt is válllalja, hogy hozzájárul a költségekhez Persze most már az ő körükben is egyre nehezebb jelentkezőt találni. Elsősorban a drágább vasúti jegy miatt közeire szeretnének menni. Ez érthető az olyanok esetében, akiknek két és fél ezer forint a nyugdíjuk.

— Van olyan, amin lehetne segíteni?

— Htt v|an például a szanatóriummá átalakított siófoki üdülő. Szerintem az orvosók is segíthetnének. Ha ők is ajánlanák a mozgásszervi betegségekben

szenvedőknek, a mi szavunk többet nyomna a latban. Gondolom, nem azért alákí- tották át az üdülőt, hogy ne használják ki.

Nehéz levonni a tanulságokat, hiszen üzemenként más és más az igény és a lehetőség. Egy azonban biztos : a gondok egy részét

csak országosjan lehet orvosolni. Érdemes tehát ezzel foglalkozni a megyei szakszervezeti küldöttértekezleten., sőt majd a szakszervezeti kongresszuson is.

Lajos Géza

Kecskeméti Sándor keramikusművész munkáiból nyílt kiállítás a Kaposvári Galériában. A hír sablonos. Amit itt látni lehet, az azonban egyáltalán nem az. Köcsögök, mázzal bevont színes faliképek helyett barnára, szürkére, feketére égetett plasztikák, reliefek, a falra akasztva szabálytalan alakú, faágakkal kombinált kompozíciók.

— Tulajdonképpen minek is lehet nevezni ezeket az alkotásokat? — fordulok a művészhez segítségért.

— Ezek nem dísztárgyak, nem lakásba valók, nem is azzal a céllal készültek. Az emberek kerámia címszó alatt mindig bizonyos tárgycsoportokat fognak át, mindig a praktikumot keresik a dolgok mögött. Gyakran készítek külső- és belsőépítészeti fali domborműveket, amelyek szervesülnek az épülettel, meghatározzák, megszervezik a teret. De a monumentális munkáim nem születhetek volna meg ezek nélkül. Talán úgy lehetne őket meghatározni: ami itt látható, egy vizuális tevékenység, egy élmény, amiből valami közlendő kerekedik ki. Gondolkodásnak a terméke.

— Mely gondolatok foglalkoztatják a leggyakrabban?

— A természetes környezet van- rám a legnagyobb hatással. Nézze például ezeket a zenei ritmusban elhelyezkedő sárba taposott ágakat. Ugyanezt látja az ember, ha az őszi parkban sétál, csak ez ki van égetve, megörökítve. Vagy a mohával beültetett kéz- és lábnyomokat. Szokták azt mondani, hogy ahova én lépek, ott fű nem terem .. . Hát én ezt akarom megcáfolni.

— Ügy látom, a dombor- művein gyakran tájakat örökít meg.

— Két kiállított reliefem egy svájci utazás naplója. Megdöbbentett, hogy az ember milyen kegyetlenül hasít bele a természetes környezetbe, amikor például autópályát épít. A Tél sorozat darabjai porcelánból készültek a hóval belepett alföldi

Az első nemzeti dinasztia, az Árpád-ház királyainak jelvényeit és ereklyéit bemutató kiállítás nyílt október közepén a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az emlékanyag mellett helyet kaptak az egyházi gyűjteményekben őrzött felbecsülhetetlen értékű műtárgyak és ereklyék is, mint pl. a „Szent jobb”, amelyet magyar múzeumban imég soha nem láthatott a közönség. A képen: Szent István király szarkofág oldallapjának részlete.

FÖLD ÉS TŰZ

tanyavilágról. Imádom a fe- lülnézetet, annak ellenére, hogy a repüléstől idegenkedem. Alulról is el lehet képzelni a madártávlatot. Például, ha a víz és a part kapcsolódását akarom megfigyelni, egy pocsolya fölé hajolok, és ugyanazt látom mokrohelyzetben. Amikor rajzolok, akkor is térben gondolkodom. Grafikáimon a papír rétegezésével, kitép- kedésével törekszem a plasztikus hatásra.

— Munkái elég szokatlan technikával készülnek. Mégis keramikusnak tartja magát?

— Nem pályázom a szobrász elnevezésre. Keramikus vagyok, azért, mert az agyag az alapanyagom. Ez egy földműves szakma, ápolni, turkálni, művelni kell, és az ember a teljes testével részt- vesz ebben a folyamatban. Csodálatos tulajdonságai vannak az agyagnak: a puhasága és a tűz által való kővé válása. Magas hőmérsékleten ezerháromszáz fok fölött égnek ki ezek a darabok. Drámai folyamat, ahogy a föld a lángokban megolvad. Mániákus tűzbolond vagyok, mindvégig figyelem, tudatosan, aktívan irányítom, hogy az egyik őselem hogyan alakítja a másikat. Végig követem a tűz útját, nem szabadulhat el, míg a tudatosan előkészített véletlenek során elkészül a mű. Az így kiégetett, megkövült darab nagyon maradandó, túléli az emberi szervezetet, és üzenetet közvetít a jövőnek. Égy idő múlva pedig visszakerül a földbe, az örök körforgásba. Ennél természetesebb kapcsolat nincs a világon. Gondolataim kifejezéséhez, az érzelmek közvetítéséhez jól megtaláltuk egymást a kerámiával.

— Az így megfogalmazott

gondolatok hogyan jutnak el a nézőhöz? Milyen a kapcsolata a közönséggel?

— Kérdés, mit értünk azon, hogy közönségsiker. Van egypár ember, aki az én közönségem, a többiekért pedig nem fogok és nerr is tudnék tenni semmit. Ilyen értelemben én nem vagyok a közönség művésze. Zenében is más a hallgatósága Záray- éknak és más Kocsis Zoltánnak. Tudnék én korongozni is, de az nem lenne őszinte tőlem. A dolgoknak belülről kell fakadniuk. Ami a művek értékesítését illeti; külföldön megveszik ezeket a tárgyakat, nálunk ha akarnák is, nemigen van rá mód, hogy megvegyék.

— Más a helyzet a nagy murális munkáknál. Például a balatonföldvári általános iskolába készítettem egy nagy fali domborművet, természetre utaló elemekkel, csobogó vízzel, földdel, a falból előkúszó növényzettel. Meg kellett mutatnom egy nagy lakótelep közepén, hogy van patak és van föld is a világon. Amikor napokon át dolgoztam ezen a domborművön, a gyerekek odajöttek, tapogatták, kérdezősködtek. Nagyon élveztem, hogy a dolog „bejött”, a gyerekek felismerték, hogy mire gondoltam. A kiállítással már más a helyzet. Itt őszintének kell lenni, magamat megmutatni. Én egy pillanatig sem tartom elvontnak, vagy magasztosnak, amit csinálok. Vannak művészek, akik drótkötélen egyensúlyoznak, én szépen lenn járok a földön. Minden alkotás elkészítése tulajdonképpen egy gesztus, egy nyitás a közönség felé. És ha valaki közülük rátalál arra, amit mondani akartam, akkor még jobban örülök.

Tersztyánszky Krisztina

Lezárult

a városközpont-vita

Meghalt a vers is Benjamin Moloise)

A Somogyi Műszaki Szemle legújabb számáról

— „Üdvözlégy, jól bírod e vad hegyi úton a járást,/ szép öregember”?

— Hagyd el ia verset! A hexameterre ma rossz idők járnak, barátom. De hisz: te ne tudnád? Ki hírhozók egykori tisztét ma betöltőd? Ládd-e, e pannoni tájon itt ősz bitangol, nagyokat lép Dömötör az időben, s a lába nyomában csillog a dér. Ös pásztori ünnep a napja, e gyapjas szelídeket eleink is fedél alá ekkor terelték. Hisz Gál vizeinkből a halat kimerte, makk is azóta érik a fán... öreg vagyok, csontjaimon már előre Katalin kopogtat.

— Szép ez a táj. Látom, a nyárak aranyba borulnak, és sárga ecsettel fest az ősz gyertyánt, juhart. Elpirul a szemérmes vackor, el a barkóca; a csipkebokrot madarak szüretelik. Csiklandja-e még ínyedet a galagonya fanyar íze? iMondod, a versre ma derek hullnak, én mégis újra Miklósét idézem, hisz

ismerted jól, míg én csak a könyvből: „Hűvös arany szél lobogj leülnek a vándorok./ Kamra mélyén egér rágj aránylik fenn a faág./ Minden aranysárga itt,/ csapzott sárga zászlaitl eldobni még nem meri,! hát lengeti a tengeri.’’ Októberről irta.

— Ismertem, s hiányzik nagyon: abdai sárba hullt, és hazudnak, akik megváltó golyóról beszélnek ... Nincs megváltó golyó, csak megváltó élet.

— Igazad van, öreg ... Üldögéljünk még itt e nyájas dombnak ölén. Csöndben a nyáj ...

— Hírhozó, te nem karéitól erre „csak úgy", igaz-é? Tán Miklós nevét sem veszed a szádra oktalanul?

— Ö is fiatalon húnyt ki.

— Ő is? Mért, ki még... Hisz Sándort már-már feledtük. A fehéregyházai porban ... Tán dzsida járta át ,„ifjú szívét”. Szabadságról, szerelemről írt az agyamba. Amikor még messze volt éltem számadói kora, olyan volt az elmém, mint a viasz.

— Mindig azokba fojtják a dalt, kik teli tüdővel dalolják azt. Puskagolyó, dzsida nyárshegyű vége, vagy O-be- tűre font durva kötél... Tudnak-e szégyelleni farkasemberek kezében e tárgyak?

— A tárgyakat ne bántsd. Itt ez a bot, ez a cifranyelű. Lehet terelő, de gyilok is. Az ember ‘alázza gyilokká, ha Káin. Sándort mondtad, s Miklóst említetted. Hát Fe- derico? Izzó granadai köveken folyt el a vére. Ott a feketeruhások kísértetvillá- jában, Víznarban.

— „Mert meghaltál, mert elmentél örökre,! mint minden halandó, ki földbe tér meg/ mint minden halott, akit elfelednek,/ akár a kutyát, ha dögkertbe dobták.” Ő írta, ugye? García Lorca.

— Jól tudod, hírhozó. S ezt is ama László ültette nyelvünkre tőle, ki „csak” meghalt: „Elcsukló szavaimmal siratlak délceg fenség ...”

Granadában akkor halál járt a versért is.

— De halld, a kolomp ma is a nyáj lélekharangja, s nem hars füvű lanka örömét veri. Igazad van, pásztor: meghalt a vers is ...

— Sándort és Miklóst és Federicót... S kit már megint?

— Kinek versét sem ismerték pannoni tájon. Ben- jaminnek hívták szegényt.

— Öt is azok?

— Mondhatni, őt is. Hisz csak a mundérszín változik, a fekete szándék sose. Szolgává alázni másokat...

— S hol élt az az ember? A verset író ...

— Odalent valahol, ama szív alakú földdarabon. Ott a csücsökben. Hol a fehérek belül feketék... Érted-e pásztor?

— Értem a szót, a képi beszédet. Hát megölték őt is, ki valakinek legkedvesebbje volt. Hogy esett.

— Ahogy lenni szokott. Dalba fogott a merész. „Testvér lészen minden ember...” Hitt, hirdette ő is.

— Hallod e csöndet? A madarak elhallgattak. Gyászol e pannoni táj is.

Leskó László

Több mint két évig zajlott a vita az MTESZ Somogy megyei szervezetének kiadványában, a Somogyi Műszaki Szemlében arról, hogy tulajdonképpen hol is volt Kaposvár valamikori város- központja? A mai Kossuth vagy Széchenyi tér tekinthető-e annak? Hol voltak „központképző intézmények”, s vajon az a körülmény, hogy a város első szobrát — Nepomuki Szent Jánost — a mai Széchenyi tér közepén állították fel 1748-iban, fel- jogosiít-e arra, hogy ezt a helyet tekintsük az egykori központnak?

Jeles szakemberek — így Löricz Ferenc, dr. Stadler József, dr. Magyar Kálmán — és a város történetét szenvedéllyel kutató, nem hivatásos történészék vagy építészek tették le voksukat a kiadvány egy-egy cikkében. Végül az SMSZ legutóbbi számában Deákvarga Dé- nesnek, a Somogyterv gépészmérnökének írásával a szerkesztő bizottság lezárta a vitát.

Az olvasó mindenesetre jól járt4 miután elolvasta a szemle öt számában közölt állásfoglalásokat — hiszen új ismeretek birtokába jutott még akkor is, ha az érvek és ellenérvek ütköztetése nem hozott olyan eredményt, mely mindenkit meggyőzött volna. Így a záró közlemény igazán helytálló: „Régészeti kutatás keretén belül célszerű megnyugtató módon tisztázni a mai Kossuth, illetve Széchenyi tér múltbeli szerepét.” Ezt egyébként Deákvanga Dénes is javasolja: „Áldozzon végre a város és a megye régészeti kutatásokra annyit, hogy a Berzsenyi utcától nyugatra föllélihető középkori várból és városból minél többet megismerhessünk, hogy Somogy megye székhelyének is legyen »-történelmi múltja«; ehhez a Vár utcában tervezett buszpályaudvar építése miatt sorra kerülő bontásók is kiváló kutatási területet teremthetnek.”