Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-19 / 246. szám
1985. október 19., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS A Maima útilázban ég, „nagyfiúval” — afci néhány évvel elmúlt negyven — csomagol az alföldi felújított, korszerűsített piairaszt- ház nagy&zobájábain. A szovjet Baltikumiba készül, egy Debrecenben sziervezett BARÁTSÁG elnevezésű fcüllön- vonatitaJ. A nagyfiú hivatiai- los kiküldetésiben már járt ott, apró tanácsokkal lóttja el az anyját. • „Nem kell bundáit és csizmát vinned, nem Szibéi iába mentek. Október van, az ottani klíma a miénkhez 'hasonló, talán csiak egy kicsit párásalbb a levegő a /tenger miatt. A gyógyszerekről ne feledkezz meg!” A Mama beteg. Vagy csak fáradt ember. A nagyfiú szeretné hinni az utóbbit. Szív- és érrendszeri panaszai vannak, amellett ízüle- tes, időváltozáskor bicegve jár. Minden étkezéskor maroknyi gyógyszert vesz magához, anélkül már nem niegy. Nem csodái, a köz- egészségügyben telit' el az élete. Előbb a falu szülésznője volt, majd amikor az ötvenes évek végén megtiltották az otthoni szülést, átképezte magát körzeti ápolónővé, így ment nyugdíjba, néhány évvel ezelőtt, 58 éves korában. De nem nyugodott, rögtön jelentkezett munkára a tanácsnál, öregek szociális gondozását vállalta. A Mama sorba adogatta a fiának' a rulhaneműeket, melyeket az gondosan elhelyez a már kissé megkopott Vulkanfiber koffer mélyén. Ez a koffer már kiszolgálta a nagyfiút, húszéves, megjárta Pestet, nemegyszer, ez volt az ő útilúdá- ja az egyetemi évek alatt. Számtalanszor kérte az anyját, hogy vegyen másikat, vagy vesz ő neki szebbet, modernet, de az anya babonásan ragaszkodik az ócskaságihoz. „Jó ez még, mondogatja, a zárja is tökéletes, kemény a fedele, nem törik össze benne semmi.” A nagyfiú megadó mosollyal hallgatja az érveket, s abban reménykedik, hogy talán kibírja ezt az utat is a vén bútordarab. A Mama nem először utazik. Hogy is kezdődött ez az utazási vágy, mikor? Ennek ma már történelmi távlata van. A Mama tanyasi paraszt- lániy volt, férfit meghazudtoló nehéz fizikai munkát végzett a néhány holdas földjükön. Aztán 1937-ben férjhez ment, de mivel az elemi iskolában az elsők között volt, hajtotta a vágy a továbbtanulásra. 1944-ben, Nagyváradom elvégezte a Bábafcépzőt. 45 után mégsem kezdhette el rögtön a szülésznőd munkát. A férje, addig nincstelen napszámé s cseléd, elképesztő mohósággal, évszázados kiéhe- zettséggél vetette bele magát a föld- és vagyonszerzésbe, nem eredmény nélkül. 49-re már a juttatott három hold föld mellé kilencet szerzett. Az anyának a földön kellett dolgoznia, mert a nagyfiú mellett még két lányról is (az egyik az apa első házasságából jött) gondoskodnia kellett a szülőknek. Majd jöttek a fekete évek, a „birtokot” államosították 1949-ben, s az anyának állást 'kellett vállalnia a debreceni klinikán. Az ötvenes évek közepén foglalhatta csak el a hozzá méltó állást. A Mama szoknyákat, blúzokat mutogatott, a nagyfiától kérdi: ,„Mit gondolsz, megy ez ehhez? Mit gondolsz, nem túl fiatalos ez a kardigán? Mit gondolsz, kis- estélyit vigyek-e? Hátha lesz valami alkalom, amikor felvehetem.” A nagyi ú mosolyogva bólogat, és válogat anyja ruhatárában. „Igen, igen, mondja, csak nem kell túlzásba vinni.” Az anyja váratlanul megcsókolja fiát: „Tudtam, hogy rád számíthatok!” A nagyfiúnak egy pillanatra elszorul a szíve, a nővérére gondol, neki is itt kellene lennie most. Csaklhát megromlott a viszony az anya és a lánya között, két éve immáron. Éppen az anya utazásai miatt (meg más egyebek miatt is) szakadt meg köztük a kapcsolat. Pedig egy faluiban élnek, alig kőhajításnyira egymástól. Más világiban él anya és lánya: az előbbié a teljes nyitott élet, az utóbbié a tökéletes, zárt magány — bá~ családban él. Folytatódik a csomagolás, a pillanatnyi érzelmi rövidzárlat után a nagyfiú keze újból megmozdul. A Mama 1970-ben vált el a férjétől. Nem bírta már. A lányok férjhez mentek, a nagyfiú elvégezte az egyetemet. A Mama úgy érezte, mindent megtett a gyermekeiért. Az apa, a férje miután teljesen kirekesztette magát a társadalomból, ordasfarkassá vált, magányossá. A földjét végleg „elvették” a második téesz- szervezéskor, de nem adta fel: a téeszben nem vállalt munkát, kizárták, ezután alkalmi fuvarozásokból (meg egyebekből) élt, és. semmit nem adott haza jóformán. És ekkor az anya fellázadt, beadta a válópert. A válás simán ment, mindkettőjük számára új élet kezdődött. Az apa elköltözött otthonról, házat épített a két kezével, a Mama pedig k'ivi- rágizott: ekkor kezdett el utazgatni. A Mama bőröndje megtelt, készen voltak a csomagolással-: „Most te jössz, neked pakolunk.” A nagyfiú elmosolyodott: „Jól van, mondta, de azt majd elintézem én. Neked még a fodrászhoz is ,el kell menned, azt akarom, hogy szép legyél.” A Mama a hajához kapott: „Igazad van, de sietek haza. De ugye addig nem mész el itthonról?’ „Nem, nem!” — nyugtatta meg a nagyfiú. „Várlak, különben is azt beszéltük meg, hogy együtt megyünk, leg!- álábbis Debrecenig.” A Mama újra megcsókolta a fiát: „Sietek” — mondta. A nagyfiú az ablakon át nézte, ahogy anyja elkarikázik az új biciklijén a falu központja felé, a fodrászhoz. Az új bicikli nyikorgóit, nagyon új volt még, a régit ellopták, ugyanis a faluban ez az új szokás: a bicikli-lopás. A Mama a válás után 1971-ben utazott először, igaz szakszervezeti beutalóval, igaz, nagy rábeszélésre, igaz , csak” Bakonybélre. Mégis utazás volt az. Ötvenkét éves volt akkor. Aztán kedvet kapott az utazáshoz. Mindmáig két év kivételé- el igénybe vette, sót „kihasználta” a szakszervezet nyújtotta kedvezményeket és lehetőségieket. Bejárta az országot, rendszerint elővagy utószezonban, ha másként nem, önerejéből Magyarország összes fürdőit végigjárta már, a lábát gyógy! tgatta. A Mamát az első külföldi útra — a bulgár tengerpartra — a nagyfiú fizette be. Akarta, hogy ő is lásson világot. Azóta a Mama járt már Szocsi-ban, Spanyolországban, Drezdában és Berlinben (a nőnapon). Törökországban, és most a Barátságvonattal a Baltikumba készül... A Ma-ma frissen, fiatalon, szépen megérkezik a fodrásztól. Már csak néhány percük van. A bőröndöt lezárják, a nagyfiú sporttáskáján elhúzzák a zippzárt. A buszhoz mennek, amely a városba visz. A debreceni pályaudvaron röviden bú- csúzkíodnak. A nagyfiú vonata megy Pestre, a Mama indulásáig még van két óra. A nagyfiú erősködik, marad még, megvárja a Marnia indulását, majd elmegy egy későbbi vonattal, de a Mama nem tűr ellentmondást, felrakja a fiát a pesti gyorsra, mert tudja, hogy annak ma még dolgoznia kell. A nagyfiú megadja miagát, felszáll a már induló vonatra, egyenest a büfékocsiba -megy, rendel két üveg sört. A Ma-ma útja tíz napig tartott a Baltikumban. A nagyfiú pontosan tudta az érkezés idejét, számolta a napokat, majd az órákat, és várta a visszaérkező Mama levelét. Három nap múlva — az érkezés után — megjött a Mama levele, amely így szólt: „Drága gyerekem! Tegnap este szerencsésen hazaérkeztem, nem volt semmi -bajom, és nagyon jól éreztem ma-gam. Igaz, hogy sűrített volt a program, fárasztó is, de azért bírtam. Igazad volt, nagyon szép táj ez a Baltikum, és nagyon jó volt az idő is. Egy nap Rigában esett az eső, de a többi napokon jó volt az idő. Voltunk több városban, Kaunas, Trakai... Kaunasban a város főterén ünnepélyesen, zenével fogadtak bennünket, és volt ünnepi beszéd is, a magyar napok alkalmából. Egyszóval nem bántam meg, hogy elmentem. Vilniusban meglepődtem, amikor kinyitottam a bőröndöt, -hogy belecsempészted a tokaji asizút, nem vettem észre, hogy mikor tetted bele. Megittuk', jól is esett. Az ellátás jó volt, olyan bőséges, hogy még meg sem bírtam mindig enni. Itthon mindent rendben találtam, és nagy meglepetésemre Piroska né- néd, a szomszédasszonyunk még vacsorát is hozott át. Igaz, én is hálás vagyok az ilyesmiért. De azért van egy rossz hír is. Míg oda voltaim, kaptam egy táviratot, hogy Margit néni, nagyanyád testvére, 86 éves korában meghalt, Bagoson. Ma volt itt a Pista fia megkérdezni, hogy miért nem mentem a temetésre, nagyon vártak, hiszen az utolsó években, ha nem is rendszeresen, de én ápoltam őt, ahogy a távolság, meg az itthoni elfoglaltságom megengedte. A nagy pakolásban itthon maradtak a gyógyszerek, amit -neked váltottam ki, nem hiányzik? Na és be hogy vagy? Nincs semmi bajod, remélem? Még nem volt nagyon késő, mire hazaérkeztél? Tudtál dolgozni? Láttam, nehezen mentél el, de el kellett menni, semmi értelme nem lett volna, hogy itthon -maradj. És most szeretném, ha megírnád, hogy mikor jöjjek hozzád? Ügy gondolom, a jövő hónap elején jó lenne, há neked is jó. írd meg; és én úgy alkalmazom a dolgokat. B e is fejezem a levelem, azért fáradt vagyok egy kicsit, írjál hamar, nagyon várom a leveledet. Vigyázz magadra, az egészségedre. Miliiószor csókollak: Anyu.” A Mama újra elutazik. Ezúttal- a nagyfáéhoz. Igáiz, csak néhány napra, de a nagyfiú már nagyon várja. Újhelyi Dános A Mama utazik Szépen magyarul — szépen emberül EMERENCIA Szántó Piroska a Bálám szamara című önéletrajzi könyvében olvastam: „Kislányod is van?” — kérdezi egy asszonytól, mire az így válaszol: „Van. Nyolcéves. Emierencia.” S Szántó Piroska így folytatja: „Csak az isten őriz, hogy ki nem pukkan belőlem a röhögés. 1951 ősze van. Akkor még a leányokat Erzsinek, Pannának, Katiinak, Klárinak, Ágnesnek hívták, még nem volt sem Ivett, sem Bernadett, se Tímea, sem Beáta — Andrea is csak akikor kezdte befutni ragyogó pályáját. Emerencia!” Szóval Emerencia. Ügy hallottam, hogy valaki az Emerenoiák, a Beáták ellen föl lázadva Ki-csiajá-ndéknak nevezte el lányát. A Beáták, az Emenenciák azonban tovább hódítottak, s úgy fest, mia is tartják a frontot. Egy vidéki anya- könywezető így nyilatkozott: „Két év-e dolgozom a családi irodánál, ez idő alatt több mint kétezer gyerek született, s közülük jó, ha ötvenet hív-mak Máriának, Katalinnak, Istvánnak. A magyar nevek kimentek a divatból. Az u-tóbbi években sok szülő külföldi, elsősorban francia utónevet ad a gyermekének. Régebben is kaptak a gyerekek külföldi eredetű utóneveket, de ilyen tömegesen körülbelül 1976-ban kezdték felkapni a »Zsanett« típusúakat.” Ez a helyzetkép minden valószínűség szerint ma is érvényes. Az anyakönyvvezető az idegenforgalommal, a népszerű, sikeres külföldi filmékíkel magyarázta ezt a divatot. Én a magyar filmeket is hozzátenném: egy Krisztián utónevű gyermak- filmszereplő sorozatos feltűnése után hirtelen megszaporodtak a Krisztiánok. Aztán még egy ok: sokán elégedetlenek szürke családnevűikkel, a Szabóval, a Kováccsal, a Kőművessel stb., és egy különleges utónévvel akarják kiszínezni. A Krisztiánnal, az Ivettel, a Zsanettel, szóval az Eme- rencia-féléklkel. Az Emeren- ciával, amin Szántó Piroska olyan jót mulatott magában 1951-ben. A Kicsiajándókon viszont én mulattam jót, habár tu- tulajdonk-éppen nagy leleménynek tartom. Nem így a tudások; ők elvetették. Az utónevek is anyanyelvűnk szerves tartozékai, hogyne kellene szintén kordában tartaná őket. Dadó János mindenki által jól ismert, sokat forgatott utónévjegyzéke, amely minden anya- könyvvezető számára hivatalos kézi-könyvnek számít, 1974Hben jelent meg, azóta szabályozza a nevek dzsungelét. Nemigen van mit hozzátenni, de az az igazság, hogy az Emerencia meg a többi szerinte is adható mint ajánlott név, és sajnos nagyon sokan élnek is vele. Ezen aligha lehet segíteni: ahány ember, annyi ízl-és, annyi lélektani indíték. S végül is a névadás olyan benső ügy, ebbe még a tudós nyelvészet sem szólhat bele bizonyos határon túl, amely még a maigyarossé- gon belül van. Emberi jog, a demokrácia természetes tartozéka, hogy a szülők Krisztiánnak írathatják be gyermeküket az anyakönyvbe. De íme néhány „egyszerű” név: Nagy László, Szabó István, Vas István, Szántó Piroska. Győri László Csanády János: Vezessen a lanH A séta messze visz parkok füvén, lábat emelni óh, mi jó! Minden sarkon üdvözöl- egy rigó, nehéz szívem meglendül könnyedén. Vessen a vers bár poklok mélyire, visszatérni vezet néhány ige; partok füvén sétálni óh, mi jó: minden sarkon üdvözöl egy rigó. Süssenek bár katlanban ördögök a tiszta ég ha tavasszal dörög, vagy a villám-vágó nyár elején, s bűvöl jenék varázslatos körök; a séta messze viis-z parkok füvén, vessen a lét-lant poklok mélyire, úgy születik a dal benn, mint örök égzengés hosszan tartva messzire. Birtalan Ferenc: Fedetlen arccal Feloldozásra nincs hatalmam. Gyónni nincs kinek. Ezer év szennye, vére rajtam. Száz Dózsás évtized. Véletlenekhez nincs közöm. Isten ha van, legyen. Halálos harchoz öltözöm. Fedetlen arcom és szívem. Tihanyi Lajos emlékezete A Nyolcak festőcsoport egyik legtalányosabb, máig teljesen meg nem ismert alakja Tihanyi Lajos. Sorsát meghatározza az a tény, hogy nehezen beszélt és erősen hallássérült volt, mely eleve zárkózottá és magányossá tette. A rámért egyedüllét azonban előnyt is jelentett a festői minőséget illetően, állandóan elmélyülésre késztette. A Nyolcak közül az övé az egyik legintenzívebb és legkövetkezetesébb életpálya. Tihanyi száz esztendeje, 1885. október 19-én született Budapesten, s 1938-ban hunyt el Párizsban. Ez a két város határozta meg életművét is, ugyanis ízig-vérig a magyar festészet megújításán fáradozott — a Párizsban érzékelhető új törekvések alapján. Témavilága szűkebb Czi- gány Dezső, Kernstok Károly, Pór Bertalan, Berény Róbert motívumainál, annál erőteljesebb viszont megoldásaiban. Kassák írta róla: „Munkássága két részre tagozódik. Egyikben a dombok és lankák között tömbökbe osztott, széles formákkal tagolt földszagú és nedves színekkel érzékeltetett tájak, ardhitektonikusan komponált csendéletek, másikban a lélek mély rejtelmeit tükröző, átható karakterérzékkel szerkesztett portrék tartoznak. Nem volt túlságosan termékeny, minden munkáján meglátszik a belső vívódások nyoma, de ahol elérte a maga elé kitűzött célt, ott éle- tesen szépet, különösen egyénit alkotott.” Család Város Akttanulmány
