Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-14 / 241. szám
1985. október 14., hétfő Somogyi Néplap 5 A kultúra hatalma A szennai lipisen-laposon Búcsú és vásár a zselici lankákon Zsúfolásig megtelt busz indult vasárnap délelőtt Kaposvárról Szennába. A kisebb városi megállóhelyeken kairanülő csecsemőikkel integettek utána a hoppon maradit utasok. A jármű nem állít meg. Többen a szerencsétlen utasok közül azt lajtolgattáfc, vajon miért nem indult különjárat is az egésznapos rendezvények színhelyére. A számnál búcsú napján a tájházaik övezte domboldalban diszkózene vegyült a népviseletbe öltöztetett apróságok vidám énekébe. A sátraikban egymás mellett kínállták a borsos árú csokoládét, -rágógumit és a hagyományos vásári mézeskalácsot, bábát. A terménybábjairól méltán nevessé vált Lujzi néni és újdonsült rongy babakészítők is ott árulták portékáikat. A népi vásárok hangulatát nem sikerült ide varázsolni ezen a szél fútta októberi déldlőfltön. A falusi ember ez idő tájt még a kofnyhá- bam tevékenykedett, várta a rokonságot, nem vonzotta a vásári miúlltidézés. Hiába pörgette hát facsigáit az ügyes játékkészítő mester, egy-egy kispénzű bámészkodó elismerő hangú megjegyzésénél több nemigen jutott neki. Tizenegy óra tájban aztán dobpergés jelezte a bámészkodóiknak: átadják a seges- di pincét. — Gyere csak ide! — szólt egy érces női hang. — Ki ismeri ezt? Pár perc alatt érdeklődő tekintetek kereszttüzébe került a piince előtt föllelhető alkalmatosság. — Kukoricahaj ... gyékény ... — találgatták a bő szoknyás kislányok, pörge kalapos fiúk. — Nem, nem — hangzott a válasz a kérdező tanító néni szájából. S az átadásig kiderült: őseink készítették e szőlőben használatos széket, asztalt, káka tövéből. A rögtönzött ismeretátadás után Molnár Ágnesnek, a múzeum néprajzos munkatársának pár mondatos történeti áttekintéséből megtudtuk, hogy az alsó-segesdi 154. számú pincét 1818-ban már használta Kis Illés Sándor őse. A tölgyfagerendákból faszegekkel, 10—15 eines falécekkel és polyvás agyaggal épített pince két helyiségből állt, s időszakonként lakásul is szolgált. A rekonstrukció során a tüzelőberendezés nyomait is fellelték. A szerszámok és a berendezés most eredeti formájúikban láthatók Szennában. Végül Kis Illés Sándor, a volt tulajdonos kitárta a pince ajtaját, s az érdeklődők bepillanthattak a századelői hangulatot idéző helyiségekbe. V. A. Kezünkben a kincs .Már régen nem vita tárgya, hogy a kultúrának hatalma, méghozzá egészen sajátos hatalma van. Nem ismer határokat, keresztültör mindenféle érdeken, és előbb vagy utóbb minden haladó gondolkodású emberhez eljut. Innen fakad az, hogy minden reakciós rendszer valamilyen formáiban alapvetően kultúraellenes, s minden haladó rendszer nagymértékben támogatja a kultúrát. A kultúra közös nyelv A kultúra eme sajátossága tesizi lehetővé, hogy létrejött az európai kulturális fórum; s nem kis megtiszteltetés számunkra, hogy éppen Budapest lehet otthona ennek az igen fontos tanácskozásnak. Akkor, amikor az utóbbi évtizedben nem egyszer tanúi voltunk éls vagyunk élesedő politikai ellentéteknek, fegyverkezési versenynek, nem lehet eléggé értékelni az ezzel szembenálló, s immár tíz éve tartó, a helsinki értekezleten defclarálódott folyamatot, amely az európai biztonságot és együttműködést szolgálja. Harmincöt ország képviselője vesz részt a kulturális fórumon, különböző anyanyelvű küldöttek fejtik ki nézeteiket a legfontosabb kulturális kérdésekről. De a harmincöt orsizág képviselőjének közös anyanyelve is van — s ez nem más, mint az európai kulturális anya- nyejtv. Természetesen minden országnak, népnek, nemzetiségnek megvan a maga története. Létezik azonban európai történelem is, amely valahol a görög szigetvilágban keletkezett s amelyet Marx az emberiség normális gyermekkorának nevezett. A kitűnő angol marxista történész pedig, Gordon Childe az európai civilizáció bölcsői jóként tekintett a hajdani hóméro&zi viliágra. S nem patetikus kijelentés, hogy ami háromezer évvel ezélőitt kezdődött a görög szigetekién, annak egyenes, ha nem is konfliktusmentes folytatása az, ami a napokban Budapesten történik. Mert mit is jelent a görög kultúra? Nera többet és nem is kevesebbet, mint hogy egyáltalán kultúráról beszélhetünk. A trójai háború az a niaigy vízválasztó, ahol eldőlt: a nyers erőszakot végérvényesen legyőzi a böl- csésség, Árész világa felett Athéné győz. Sajnos, az évezredek során ez csak végső fokon bizonyult igaznak, miért nemegyszer az erőszajk, az ostoba kegyetlenség jutott időlegesen pozícióhoz. De legyőzni soha nem volt képes a kultúrát! S még valami, nem kevésbé fontos dolog tudatosult a homéroszi világban: a győztes _ görögök meglátván a . trójai főpap, Laolkooin és fiad tragédiáját, sírásra fakadtak ... Az érzékenység a történelem folyamán először itt merült fel mint a kulitúra elengedhetetlen' feltétele. Az ember történetilleg , szerzett, megszenvedett tulajdonsága, hogy akkor is érzékenyen reagál környezetének, szőkébb és tágabb világának eséményeire, ha azok nem befolyásolják közvetlenül az ő életét. Mert éppen az. érzékenység teszi lehetővé annak megértését, hogy minden egyelS' ember az egész emberiség része, s éppen ezért az emberiség ügye végső fokon minden egyes ember személyes ügye is. Az alkotás hatalma Manapság, az űrfegyverek korában, egyre világosabb mindenki számára, hogy nem lehetnek partikuláris érdekék, hogy az európai biztonság és együttműködés része az általános leszerelés és béke ügyének. Mégis éppen a kulturális hagyományok miaitt az általános felelősség mellett beszélhetünk sajátos európai felelősségről, éppen a közös európai történelem jogán. De senki ne gondolja, hogy ha európai múltról, közös gyökerekről, a görög—római és zsidó—keresztény mitológiáról beszélünk, valamiféle múlitbafcrdulásról volna szó. Épp ellenkezőleg! Európa népeinek van közös múltja, s a tét az, hogy jövője is legyen. Nap nap után láthatjuk: az együttműködésnek, a különböző társadalmak, államok közeledésének sok módja van. Lehet politikai, gazdasági, tudományos stb. kapcsolat, s ezen bélül is számtalan lehetőség. De nincs olyan jeHentéktelennék ható együttműködés, amely valójában ne volna apró lépés — előre. Éhben a folyamatban a kulturális területek kiemelkedő szerephez jutnak. Miért? Nagyon egyszerű s ugyanakkor nagyon nehéz rá válaszolni. Illyés Gyula Bartók című versében így ír: „... beh üdvös íirjt adsz azzal, hogy a jaj siralmát, aimi fakadna belőlünk, de nem fakadhat, mi helyéttünk — kik szív-né- maSógra születtünk — kizenged idegen húrjaival!” Igen, a művészet képes arra, amire semmi más nem képes, hogy amit az emberek még nem tudnak kimondani, amit a politikus, a tudós talán még nem lét világosan, amely jelenség még éppen csak körvonalazódik, a művészet a maga sajátos eszközeivel kifejezésre juttassa. A művészet nem hazudhat soha, mert akkor nem művészet, de — ismét Illyés szavaival — „Ki szépen kimondja a rettenetét, azzal föl is oldja.” A művészi igazság mindig humanista, nem a rettenet, a borzalom szolgálata, a célja; ellenkezőleg: az emberi világ harmóniájának megteremtése s megőrzése. Az európai kulturális fórum feladata éppen az, hagy a harmincöt ország megismerje egymás értékeit, hogy a harmincöt európai ország miniéi több figyelmet fordítson arra, hogy a kulturális alkotások eljussanak a leg- illetéfces ebbekhez, a széles tömegekhez, mert akkor annál kevesebb lesz az előítélet más népek, országok iránit. Egyenlőség a művészetben Az emberek egyenlősége sok helyütt még politikai harc kérdése, a művészetiben azonban evidencia. A művészetben magától értetődik, hogy minden ember egyenlő, minden érték, bárhol is jött létre, az emberiség kincse. De bármennyire is nyilvánvaló a művészet, a kultúra hatalma, szükség van ennek a tudatosítására. Ezért foglalkozik a fórum a nevelés, a kutatás, az együttműködés problémakörével is. Miinél több értő és érző ember látóköre tágul azáltal, hogy más országok, népek életét, múltját, hagyományait megismeri, annál eredményesebb az egymás, megbecsülését, tiszteletben tartását szolgáló minden erőfeszítés. Az együttműködés tehát a biztonság feltétele. Az együttműködés pedig nagymértékben függ egymás sokoldalú megismerésétől, közös és sajátos értékeinek felfedezésétől. Hermann István Meg-megzörren.nek a lehulló száraz falevelek, a bandukolok lába fényes barna gesztenyékbe botlik. Körülöttünk évszázados fák itt- ott korhadó törzsrengetege, alattuk a sűrű árnyékban gyér, gondozatlan aljnövényzet. Mintha erdőben járnánk. Pedig a helyszín nem más, mint Zala község, a Zichy- kastély parkja. Néhány, valaha jobb napokat látott létesítmény tanúskodik róla, hogy a vadon nem egészen elhagyott. Talán hozzá kellene tennünk: sajnos? A patak fölé egykor szép hidat ácsoltak, most a korlát egy része hiányzik, darabjai a földön hevernek. A sudár fenyőcsoport tövében asztal és padok várnák a kirándulókat, jelenlegi állapotukban azonban legfeljébb szánakozásra késztetnek. Láthatóan nem a természet, hanem barbár kezek rombolásának nyomát mutatják. A bejárat közelében a Zichy család első világháborús emlékének talapzata töredezett, mohos, olyan, mint egy régen elfelejtett sír. Tagadhatatlan, hogy van valami romantikus ebben a vadregényes ellhagyatottság- ban. Mégis aggasztó a helyzet. Most még talán szép. De ha így megy tovább, milyen sors vár a park értékes fáira? Nyaranta mintegy harmincezer látogató keresi fel a Zichy-imúzeumot és a hozzá tartozó parkot, nagy részük külföldi turista. A bejáratnál pedig tábla hirdeti: természetvédelmi terület. Vajon mit gondolnak rólunk azok, akik látják ezt a „természet- védelmet”? Az emlékház gondnoka és teremőrei elmondták: egy idős bácsi gondozza a hatalmas, húszhektáros parkot. Természetes, hogy mindenre nem jut sem ideje, sem energiája. Elsősorban a kastély közvetlen környezetében, az utak mellett nyírja a gyepet, kiüríti a szeméttárolókat. Ha a parkban a vihar kidönt egy fát, napszámost kell fogadni az eltakarítására. Szerencsére azért jó hírt is hallottunk. Az elmúlt hetekben soproni erdőmérnökök jártak itt, felmérték a parkot, s tervet készítenek a felújításáról. A több mint kétszázéves gesztenyesor, az értékes juharok, platánok és tölgyek mellett vasfát is találtak itt, ami hazánkban rendkívüli ritkaságnak számít. Megjelölték, mely értékes fákat kell megőrizni és melyek azok, amelyek később, magról nőttek és kivágásra ítéltetnek. Le réltári adatok és egykorú szemtanúk segítségével rekonstruálják a park eredeti állapotát, az azóta eltűnt növények, fasorok helyét. Ha elkészül a terv, megkezdődhetnek majd a helyreállítási munkák, és talán a huszonnegyedik órában sikerül megmenteni ezt a szép, értékes természeti kincset. A teremőrök azonban már előre aggódnak, és sajnos, aggodalmuk nem is alaptalan. Gondterhelten mondják: a park rendbetétele biztos sok pénzbe fog kerülni, és ha egyszer meglesz, majd vigyázni is kell rá. Igaz, a területet bekerítették, de ez a helybelieket nem nagyon zavarja. Bemehetnének a nyitott főkapun is, ehelyett azonban letapossák a drótot, kidöntik az oszlopokat és rongálják a védett területet. Ha legelészni őzek tévednek a parkba, hurkot állítanak nékik. Vajon hány őr vagy milyen védelem kell majd, hogy az újjászülető parkot megóvja? Valószínűleg nem lehet elég, s nem is ebben kell keresni a megoldást. Hiszen parkok arborétumok máshol is vannak az országban, ahonnan nem szigorú parkőr vagy szögesdrót, hanem a tisztelet tartja távol a rongá- lókat. Azt kellene elérni, hogy a lakosság ne prédának, hanem megőrzésre méltó értéknek tekintse falujának kincsét, a pihentető, szemet gyönyörködtető ősi parkot. T. K. Vendég: Eugene Istomin A CBS hanglemez vállalat New York-i stúdiójában lőhetett mostanában megtalálni Eugene Istomint, a világhírű amerikai zongoraművészt. Beethoven összes he- gedű-zongo raszonátájánalk régi barátjával, Isaac Stern hegedűművésszel készített felvételeinek kiadásán dolgozik. A két művész közös munkájával készült felvételsorozatból már megjelent az első lemezalbum, a másodikat a meglévő felvételekből most kell előkészíteni. Isto- m|int ezúttal nem külföldi koncertkötelezettségei miatt van időzavarban, hanem egy más megbízatás sürgeti: .tagja Lesz annak a társadalmi küldöttségnek, amely az Egyesült Államok képviseletében részt vesz a budapesti kulturális fórum tanácskozásain. — A magyar zenével már előbb találkoztam — mondja a kiváló pianista. — Még szlinte gyermekként, de már gongorázni tanulva, 1941- ben Philadelphiában hallottam Bartók Béla egy koncertjét. Máig is emlékszem szép arcára, csodálatos játékára . Később magam is játszottam egyes műveit és természetesen sokat dolgoztam együtt azokkal a kiváló karmesterekkel, akik Magyarországról kerültök az Egyesült Államokba: Ormándyval, Doráti Antallal, Széli Györggyel, Reiner Frigyessel, — A fiatalabb magyar művészek közül — mondotta a továbbiakban — Pafoio Casals műhelyében ismertem meg Perény.i Miklósit, a kitűnő csellistát. S ha magyar 'koncertteremben még nem is szerepeltem, azért játszottam már a Liszt Ferenc zeneművészeti főiskola zongoráján: 1980-ban feleségem, a washingtoni Kennedy Kulturális Központ igazgatója — Pablo Oasals özvegye — nyitotta meg Budapesten az akkori amerikai kulturális kiállítást. Öt kísértem el magánemberként, a magyar hatóságok előzékenységéből azonban rendszeresen gyakorolhattam a főiskolán. Örülök, hogy most ismét ellátogathatok Budapestre,
