Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
1985. október 12., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS övidnadrágos ifjúságom idején R sokszor orrba vertek, ezért aztán semmi kedvem nem volt az ökölvíváshoz, de S. barátom unszolására egyszer mégis rászántam magam, hogy minden kötelezettség nélkül beleszagolok az edzőte- rém lfivcsojébfi. S. bctrátom kGrGskGQGi- mibe járt, ezért becsületbeli dolognak tartotta, hogy az Iparosok és Kereskedők Sportegyesületében bokszoljon, azt nem kevésbé, hogy új tagokat toborozzon a szerény keretek között működő egyesületnek, amelyben nemritkán szerzett monoklit a szeme alá. Tartózkodóan léptem át a terem küszöbét, de a fiúk izzadtság szagú buzgalma, ahogy a sportág különböző gyakorlatait végezték, a szorítókban és akörül, feloldotta gátlásaimat, olyannyira, hogy mire észrevettem volna, klottgatyára vetkőzve már abban a sorban találtaim magam, ahol Frici bácsi, az edző éppen az alapállás elemeit, főleg a kéz^ és lábtartást gyakoroltatta a kezdőkkel. A későhbi edzéseken következett a mozgás, az „eltáncolás”, a „rátáncolás”, a „körbetáncolás” és pihentetésül a lábizmok erősítésére s a ritmus beidegzésére a „kötelezés”. Hússzor, harmincszor, ötvenszer átugrani a bokám felé csapódó kötelet, fárasztóbb volt, mint gondoltam; megszokásáig olyan izomlázam volt a pihentetőnek mondott gyakorlat után, hogy másnap alig tudtam lábra állni. Azután következett a homokzsák püfölése; ez az arcatlan, minden ütésre keményen visszalendülő, soha meg nem roggyanó ellenféllel szembeni helytállás volt a leendő ökölvívók első próbája. Mire idáig jutottunk, jó néhányan lemorzsolódtak, de akik maradtak, azokhoz Frici bácsi oda-odaállt, javítgatta a hibáikat, diktálta az ütésformákat, vezényelte s módszeresen gyorsította a tempót. Azután megállította stopperóráját, és két- hárorn szóval értékelte az eredményt, amely nem mindig volt hízelgő, de mindig igaz volt, mert Frici bácsi ti- zenvalahány évig csillogott az IKSE színeiben. Nekem nem adatott meg az öröm, hogy aktív versenyzőiként lássam, mert fénykorában taknyos kölyök voltam, kisiskolás (akit a nagyobbak gyakran orrba vertek), de hallottam, hogy a serlegek, érmek, oklevelek, amelyeket nyert, beborítanak egy falat és megtöltenek egy vitrint. Eltelt három hónap vagy talán négy is, amikor edzőnk a szorítóban is ösz- saeeresztette egymással az újoncokat. Az első mérkőzés amolyan rangsorolásfélének is számított: nagyjából a tavaszi körmérkőzéseken dőlt el, hogy az őszi házibajnokságon ki fog szerepelni. A csapat „veteránjai” ilyenkor körülállták a szorítót: azt lesték, hogy súlycsoportjukban kivel kell majd megküzdeniük ... Második ellenfelem volt a kemény dió. Bakos Géza ideális alkatú bokszolójelölt volt a maga ötvennégy kilójával a könnyűsúly felső határán. A ringen kívüli csetepatékban, amelyeket az egyesület kimustrált kesztyűiben vívtunk, szereztem tőle néhány monoklit a szemem alá. Bakostól azért nem volt okom félni, mert lassúak voltak a reflexei, de technikailag is képzetlenebb volt nálam. E kölcsönösség jegyében ő is kapott tőlem néhány monoklit. Frici bácsi — nyilvánvalóan pedagógiai célzattal — egyikünknem sem adott tanácsokat. Erejének tudatában Bakos mindvégig támadott, egyenesei sorra zúgtak el a fülem mellett, vagy csattogtak a kesztyűmön, mert fejemet vál- laim közé húzva végighajladoztam és táncikáltam az egész menetet. Bakos zavarászott a szorítóban, nagy ütésre ment, lefárasztotta magát, s bizonyára feldühödött, hogy egyszer sem sikerült elkapnia. A második menet első másodperceiben dühe fájdalommá változott, mert a gong után két tiszta egyenessel mutatkoztam be nála. Erre nem számított: kaszálta körülöttem a levegőt, míg rá nem jött, hogy leszorítsa a * A szerző hagyatékából. kezemet, a tárgyilagos szemlélők féltucatnyi tiszta ütést írhattak a javamra. Bakosnak megrendült az önbizalma, s bár végig ő támadott továbbra is, a ívülállók szerint egyáltalán nem volt meggyőző. A harmadik menet — ahogy sportnyelven mondják — kiegyensúlyozott volt. Felváltva kezdeményeztünk, váltakozó sikerrel; a védekezésre alig gondolva csépeltük egymást. Ha Bakos hátrált, én mentem utána. Ha én álltam meg, ő kezdett akciót. Emlékezetemben egy jobb egyenest őrzök erről a menetről (amitől kétszeresére dagadt az orrom), ő pedig egy balhorgot az állkapocs és a fül találkozásánál — amitől viszont ő szédült meg. A fejelésbe, dulakodásba, tenyeres ütésekbe hanyatló mérkőzésnek a gong vetett véget: mindkettőnk megkönnyebbülésére és elégedetlenségére — ellenfelem a „nagy ütés” után nem tudott újítani, és meg azt bántam, hogy technikai fölényem birtokában leálltam verekedni. A házi selejtező utáni málnaszörpnél edzőnk hosszas töprengés után azt mondta, hogy „ti még megmérkőztök egyszer. A második találkozón dől el, melyőtök állhat ki Enyedivel szemben”. Erre a találkozóra azonban nem került sor, mert Bakos kimaradt: talán a tőlem kapott horogütést vette zokon, talán edzőnk ítéletét vélte igazságtalannak, talán attól gyulladt be, hogy neki Zám Tibor Válogatás vereségeimből* kell az IKSE veterán, könnyűsúlyú versenyzőjével kiállnia. A kis „Nyenyedi” már évek óta kérte, hogy visszavonulhasson, de méltó utód híján — a csapat érdekében — maradt. Más választása nem lévén, Frici bácsinak meg kellett kísérelnie, hogy belőlem képezzen méltó utódot. Miután megtudta, hogy otthonosan mozgok a tornaszereken, kedvelem a focit, a röplabdát, a pinpongot, felcsillant a szeme. Rábeszélt, hogy fussak száz méteren, négyszázon, de teljes erőbedobással. „Utálom a rövidtávot” — mondtam őszintén. — „Majd szétpattan a tüdőm, szúr az oldalam, és hányingereim van a végén.” „Megszokod — mondta ő. — „Ha nem szokod meg, nem maradsz talpon Enyedivel szemben.” „Ha megszokom, se maradok.” „Arról majd később.” „Köménymagos levesen meg főtt krumplin élek.” „Enyedi sem aszik libamájat, de azért szólok a Nemzeti Segély főnökének. Rossz bunyós volt, de pártfogóként talán beválik.” Attól kezdve a Nemzeti Segély konyháján ettem. A rossz bunyós felesége volt a szakácsnő: jóvoltából bőséges, kalóriadús kajákat raktam magamba. Kondícióm a módszeresen növelt terhelés meg az intenzívebb edzés közben is javult. A rövidtávúkat javuló idővel (bár változatlan utálattal) futottam, a „saslengés”-nek ismert karizomfejlesztő gyakorlatot a korláton megkétszereztem, a nyújtón való húzódzkodást úgyszintén; az edzőteremben háromszor olyan gyorsan és horomszor annyi ideig püföltem a homokzsákot, s jóval erősebben, mint az első ringbeli megmutatkozás idején. Edzőnk sokat „iskolázott” velem: megtanított védekezni, támadni, sorozatot ütni, szakszerűen szurkálni, ritmust diktálni vagy váltani, eltáncolni, ha az ellenfél támad. Sportpályafutásom e szakaszának egyetlen szépséghibája az volt, hogy a jórendűek közül az elégségesek közé csúsztam; egyetlen szépsége pedig az, hogy a területi bajnokságon Enyedi kikapott a tizennyolc éves szolnoki Molnártól; a nagyon kemény, de mindvégig sportszerű mérkőzés után meggyőződhettem arról, amjj Frici bácsi duruzsolt a fülembe: Bhyedi már nem a régi, és nem vethetetlen, ha a saját stílusában küzdenek ellene. Egy alkalommal, amikor már csak ketten voltunk az edzőteremben, és éppen szurkálósdit játszottunk a szorítóban, leeresztettem a karomat. „Becsületes dolog-e — kérdeztem —, hogy mi mostanában Enyedi ellen szórakozunk?” Frici bácsi lesújtó pillantást vetett rám. „Mi itt most és máskor is Enyedi tudtával és beleegyezésével szórakozunk. Sőt, ha tudni akarod, az ő bizalmas kérésére.” „Annyira hiányzik neki, hogy Molnár után tőlem is kikapjon?” „Nem hiszem, hogy kikap tőled, de utoljára lép szorítóba. Búcsúzóul hozzá méltó ellenféllel szeretne mérkőzni. Még akkor is, ha vereséget szenved. Legyőzőjében méltó utódot kíván az egyesületre hagyni. Érthető?” „Félig-meddig.” „Ha majd tizenöt évig bokszolsz a kék-fehér mezben, akkor egészen' megérted ... De eleget lazsáltál. Indíts!” Számon kicserepesedik a szó, kezemben elnehezül a toll: még harmincöt esztendő távlatából sem könnyű nekem emlékezni, és tovább folytatni a történetet. Legszívesebben azzal fejezném be, hogy a bírák közül hárman Enyedit látták jobbnak, ketten engem, de néhány diafilmszerű képet be kell mutatnom. Az egyesületet fenntartó iparosok és kereskedők ünneplő ruhában jöttek el, zsúfolásig megtöltötték a termet. A diákok és tanoncok a széksorok mögött álltak, vagy a bordásfal tetején ültek, de a levegő nem a testek tömegétől tűnt forrónak, hanem a várakozás izgalmától. Enyedit vastaps köszöntötte, engem dermedt csend fogadott. A gong utáni hangos nevetés annak szólt, hogy két fordított alapállású versenyző került egymással szembe; az elégedetlen mozgolódás vagy morgolódás meg Frici bácsinak: hogy talán az ökölvívást akarja velünk parodizálhatni, vagy egy kiütéses győzelemmel kíván Enyedinek örömöt szerezni ? ... Nagyon szoros és látványos küzdelemben kaptam ki Enyeditől, de a nézők közül sokan engem láttak jobbnak. A szűnni nem akaró taps- és füttykoncertben Enyedi középre hívott, és felemelte a kezemet. Gesztusa szép volt és őszinte, de talán szomorú is. Mindenki megértette, hogy a búcsúzó bajnok ajánlja utódját a szurkolók figyelmébe. Elhallgattak a füttyök. A közönség felállva tapsolt. Lelkes szurkolók vállukon vittek bennünket az öltözőibe. Másnap ágyban maradtam. Zsibbadtság, szédülés, hányinger, fülzúgás, Vizes törülközővel a fejemen nyögtem az utódavatás fájdalmait, amikar berontott S. barátom. „Enyedi agyvérzésben meghalt!” Annyira már járatos voltam az illemtanban, hogy ne fogadjam el a szakosztály gyászkeretes meghívóját: hogy ne a csapattal menjek. A fekete ruhás tömegben elvegyülve kísértem legyőzőmet utolsó útjára. Mikrofonok még nem voltak akkor, és az ellenszélben a búcsúbeszédnek csak egyikét értelmetlen foszlánya jutott el hozzám. De az özvegy jajgatását és a göröngyök dübörgését a koporsó fedelén mindmáig hallani vélem álmatlan éjszakáimon, pedig azóta sok történést kihuliliajtott az emlékezetem, és magam is gyakorta barátkozom a gondolattal, hogy meghalok. 1948 végén már nehéz idők jártak az egyesület fenntartóira. A kereskedelmet teljes egészében államosították, ugyanakkor az iparűzés feltételei is megnehezültek. A z IKSE egyik napról a másikra oszlott fel. Enyedi Árpád nevére ma már nagyon kevesen emlékeznek. És azok is csak feltételezik, hogy utolsó . mérkőzése és hirtelen halála között lehetett valami összefüggés. Szépen magyarul — szépen emberül Nem egészséges! Olyanok a diáknyelvi szavaik, minit a gyerekek. Jók is, rosszak is: kedvesek éis szemtelenek, ártatlanok és huncuitok, „jópofák” és bosz- szantók. S megszólalásig alylanok, minit — „szüleik”. Igazolásul — még inkább elgondólkod tatóul — a diákéletről vádló gazdag szókészletből csia|k az elégséges osztályzat neveit válasiztottaim ki. A hattyú néváitviteldel „úszott be” az iskolába: a 2-es alakja emlékeztet a madár kecses nyaktartására. Becézett forma a ketteske, ennek rövid változata a tes- ke. Társuk a kettőske. Szóvegyítés eredménye a ket- ves: kettes + kedves. A hangzás heli hasonlóság az alapja az egészséges ^elégséges) használatának. Már ezek a „szócégérek,, is felhívják a fiigyeimet a sáijáitote-diiákos mai szemléletre, amely átrendezi az érltéklétra fokait: itt az elégséges a jó. Ezt a minősítést fejezi tó a pozitív hangulatú és jelentésű metafora (hattyú), a kicsinyítő képző kedvességet besugárzó hatása (ketteske, kettőske), a kellemet idéző ász- szociáció (ketves), a pozitív jelentéstartalom (egészséges). Megerősíti ezt az érzelmi viszonyulást, a felértékelést a 2-es további három megnevezése: kisötös, frankó, príma. Nem akarok a hattyúból oroszlánt csinálni. Tudom, hogy e szavakból elsősorban a diákok játékos, tréfáis hangja csendül ki. A fekete humor eufémizmusa enyhít a bajon. De — veszélyt is jeleznék ezek a szavak! Pedagógus körökben egsizmus- nak nevezik ezt a jelenséget. A lényege: még a jobb képességű tanulók is megelégszenek a minimummal, a kettessel. (Az ellenőrzőben így szaporodnak az egs rövidítések, beírások.) Ennek a magatartásnak a másik éle az ötöst válgja (le): pedál, pocak, púpos — ezelk a jeles gúnynevei a diákszótárban. A szavak által sugailt magatartás alakítja a beszélőket. Az egészséges és „előkelő” szótársasága nem egészséges szemléletet népszerűsít. Ezért figyeljünk jobban az iskolai szavakra. S főleg gazdáikra, diákjainkra. Költői Ádám Bencze József Ősz Köddel jött a bágyadt Nap, fonnyadtak a sugarak, megsápadt a zöld lombarc, kajla ágak fáradtak. Fölöttem a dombon fönn csilingel a bor-öröm, úgy elönt a nyári emlék, forró keblű csillag lennék. Szalay Lajos két grafikája LélkiitsmeretfurdaJás TANDORI DEZSŐ Űj ákom-bákom Mvt tudok nézni a lombtalanodé fákon én is, kérdem. Még nem szálltak le mind a levelek. De ez már őszi rajz, van valami rejtek értelme, meglehet, összevissza ágak írják, talán meg kéne fejtenem, értenem (kéne, tenni valamint? S miért nézem az eget is annyit, emlékszem-e egyetlen álomarcú felhőre is, él-e bennem hű arcképe bármelyiknek? Kék után megint a kékség; s valami szépség van amott, a városi forgalomban, hídon, kocsik közt, szívemnek mi köze hozzá, |o nyugtalan áramláshoz? Hajók jönnek-mennek; semmi se enged nyugtot; pedig milyen egyszerű mind! Olvasom ezt a verset a század elejéről, így ezúttal így, forgatom, azóta mennyi változás, és mennyi az, ami nem változik mégsem, sosem. S ha én azt tudnám, ha én is...! Mi a legszebb, mia legjobb, merre menjek, minek élek, és mi lesz velem? Hanem hát előbb el kell menni tüdőszűrésre, nem messze a kórháztól. A fák még nem hullatják le lombjukat, azok a pompás taposófüvek a járdák szélén nem tűnnek el sárga, rőt, tördelődve domborodó színek alatt. Ez már egy másik ősz, mégis, hogy elérkezett az évforduló, szinte azok a napok, mikor tavaly a kórházkert fái alatt járkáltunk körbe-körbe, és minden este ott maradtál, néztem föl kivilágított ablakodra a tüdőgondozó mellől, idegesen tépdestem pár taposófűindát a madarainknak, íme, mégis, most, hogy fordul az év, neked csak fél vesére, ugyanaz jár át, és arra gondolok, hogyan értsem a változások rajzolatát, mit tegyek, meg egyáltalán. Nincs jobb: gyerünk, járjunk egyet — újra ott! Ehhez sokkal több kedvem van, mint belátogatni — ráér! — o gondozóba.
