Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
1985. október 12., szombat Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK A hatóságnak „ KÉSZÜL A TÉRKÉP Tavaszy Noémi képei Tábori Meghitt tanyák, egzotikus tájak Ősszel csendes a Balaton- part. Jó, ha egy másfél kilométer hosszú utcában két- három csemdkedVelő, nyugalomra vágyó ember tevékenykedik a nyaralók kerítései mögött, megőrizve szabadságának töredékét a legcsodálatosabb „vénassizonyök nylarára”. Egyiküknek feltűnt, hogy világos nappal idegenek feszít® étik a kertikapukat. Aimiíg a kerítés nélküli, befejezetten villák udvarait járták irdatlan mérőszalaggal és papírokkal a kezükben, nem szólt semimiit. Fogalma sem volt, mi járatban lehetnék, hiszen az útépítéstől az árokásásig, a közelgő csatornaépítésitől a használatbavételi engedély kiadásáig sok mindenre gondolhatott. Hanem amikor látta, hogy erőnek erejével feszítenék ki egy kiskaput, nem kíváncsiságból, inkább a társak, a szomszédok vagyona iránti felelősségérzetből udvariasan tudakozódni kezdett: — Jó napot kívánók — mondta. — Ha meg nem sértem Önöket, megkérdezhetem, mit keresnek a nyaralók udvaraiban? Bemutatkoztak egymásnak. A vezető — csizmás, jól öltözött, arcáról is olvashatóan értelmiségi — magától értetődő természetességgel közölte: — A Geodéziai és Térképészeti Vállalattól vagyunk; Balatonberény, Bálatonke- reszitúr és Bailatonmárilafüir- dő új térképét készítjük, mert a régi elavult... — Értem — mondta a ,,vónasszonyak nyarának” rajongója. — De hát így? Hogy föltfeszítilk a kapukat? Hogy bemásznak a kerítéseken? A törvény ezt birtok- hálborításnák nevezi... — Igaza van önnek, uram, de csak akkor, ha magánszemélyeik követik el. Mi a haitóságot képviseljük .. — A hatóság tehát háboríthatja a ‘magánbirtokot? Netán — ha érdeke úgy kívánja — magánlaksértést is követhet el? — kérdezte naivul a kíváncsiskodó. — Nem kell ebből ügyet csinálni, uralmi! Térképet készítünk, és kész. Pontos adatokra van szükségünk. Mit gondol, mi tenne abból, ha Szolnoktól Budapestig és Nyíregyházától Szombathelyig ide rendelnék a tulajdonosokat? Sohasem végeznénk. — Van ebben némi igazság — mondta a „kötözkö-1 dó”, — de hát miért nem nyáron járják a házákat, amlikoir majdnem mindenütt van valákli ? — Jártuk akkor is, de nem végeztünk. Ennyi az egész. — Tudomásain szerint a térképek légii elvételek alapján készülnek. Három vagy négy éve láttuk az óriás fehér kereszteket nyilvánvalóan lefényképezték a környékét. — Igaz, de nekünk pontosabb áriátok kellenek. Felülről a házaknak csak a körvonalai láthatók. Nekünk centire kell tudnunk a telek- nagyságot, a házak alapterületét, és így tovább. — Uram! — mondta a beavatkozó. — Nem gondolja, hogy fölöslegesein pazarolják az idejüket, a képességeiket, az állam pénzét? Ezék az adatok több helyen is rendelkezésükre állnak. Gondolja csak meg: a telkeket a földhivatal szakemberei mérték ki. Építkezni csak engedély és pontos tervrajz alapján lehetett, amelyről kiderül az épület alapferülete, élhelyezkedése, a telekhatártól való távolsága. S ha bárki lakni is akarja a házát, használatbavételi engedély kell hozzá, s ennek kiadása előtt a tanács ellenőrzi, hogy terv szerint építették-e föl a házacskákat. (Hogy azután adót is fizethessen.) Magyarán: az adatok — feltehetően pontosan — a földhivatalnál, a tanácsnál, s az esetek ‘többségében az OTP- nél is föllélhetők. — Az mindet nem érdekel. Mérünk. A maga házába is be fogunk mannii... — Nem hiszem, miért éppen utazni készülök, és becsukom a kaput. — Bemászunk rajta — mondta az illető a hatáság képviseletében, s az „ősz- kedvelő” megenyhült: — Akkor inkább jöjjenek addig, amíg itt vagyok. A szakemberek ráálltaik és mértek. „Megállapították”, hogy a teleik nem 20x30 méteres, hanem 19,83x30,16 m; a ház alaptarülete nem 42 m2, hanem 42,2 — miközben letaposták a paradicsomot és nem vették figyelembe, hogy a sövény nem a telekhatáron, hanem attól beljebb Van. Most aztán „pontos” a mérés, mert a szomszéd szögesdrót kerítése azóta elhajolt vagy tíz centit, a másik oldalon meg kissé görbére sikerült a betonoszlopok leállítása. Mindebből nyilvánvaló, hogy végre — az életben először — pontos térkép készül a térségről. A vénasszonyók nyarának szerelmese mégsem tudja legyűrni kételyeit. Ha valamit állami törvények írnák elő — mint például a birtokháborítás, a magánlaksértés tilalmát —, az csak az állampolgárokra vonatkozik, a hatóság képviseletében föllé- pőfcre nem? J. B. Tavaszy Noémi festő és grafikusművész képeiből nyílt tárlat a ta'bi művelődési központban. Az első napokban sok látogató kereste fel a kliállítótenmet, ottjórtunkkor is sorra érkeztek a bevásárló kőrútjukat rovó asszonyok, gyerekek. Meg-imegálltak egy kép előtt, gyönyörködtek, elbeszélgettek róla egymás között. S ez a népszerűség nemcsák a festőnő helybeli kötődésének köszönhető. Sókkal inkább annak, hogy realista hagyomány jegyében fogant képei a mindennapi emberhez szólnak. Tavaszy Noémi érdeklődésének középpontjában az utóbbi időiben az Alföld ta- nyaviilága áll. Tucatnyi apró olajfestmény idézi a végtelenbe nyúló tájat, a piai házakat, a jellegzetes gémes - kutat. Az ihlető azonos, megfogalmazása azonban mégis más és miás. Hol rózsaszín virágban álló gyümölcsfák színesítik a látványt hol ragyog a nap, hói pedig a barna alkony vagy gomolygó fellegek borítják árnyékba a sík vidéket. Egy-egy részlet különösen kedves a festőnő számára. Melengető tavaszi színekben, idillien áll előttünk az Alföldi tanya öreg bácsival, gémeskúttal. Hasonló emberi, otthonos hangulat hatja át a szülőházat, a ferencvárosi szerény hajlékot megörökítő képeket. A Zirci arborétum, a Mánfai úton vadul tobzódó színeivel a tavaszii, virágba boruló természet megrészegítő élményét kelti életre. Ugyancsak kedvencek a göcsörtös fatörzsek, melyek ábrázolásához a festőnő több munkáján is visszatér. A Nagymarosi fa kiszáradt, barrta törzsét vad kék ég emeli ki, a Szelidgesztenye — nevéhez méltóan — az olajpasztell visszafogottabb színeiben merengőn őrzi régi tavaszok emlékét. Jónéhány kép tanúskodik róla: a művésznő szeret Világot látni, s amerre jár. ecsetével megörökíti az egzotikus tájakat. Norvégia sziklái, íjordj.ai, vakítóan tiszta levegője hideg kék és zöld foltokban, éles körvonalakkal szigorúan állnak előttünk. A déli tájak egészen más hatásúak. A Marokkói emlék árnytas, barna boltívei között hófehér leples alak suihan el a napfényben, a Koreai táj furcsa, tüske alakú sziklái a sárga, a barna árnyalataiban merednek a forró ég felé. A Napkelte a japán tengeren színvilága szokatlan, mégis' hitelesnek látszik. A bordó kövek körül fodrozódó rózsaszínű vízre fefhér fényt vet a sárga égboltra feljövő napkorong. A gazdag színekben tobzódó odajfes tmények mellett a tárolókban bepillanthatunk a művésznő grafikái tevékenységébe is. A különböző alkalmakra 'készült emléklapok, névreszóló üdvözlőkártyák, ex librisek sok kedves ötletet hordoznak. Gyerekek könyvébe tréfás bábut, kutyát tervezett, a köszöntőkön stilizált virágokkal, népi motívumokkal, vagy egy-tegy város jellegzetes épületének körvonalaival találkozunk. A sokszorosító grafikai eljárással, és sok esetben nyilván gyakorlati hasznosításra készült munkák is igényességről és szakmai tudásról árulkodnak. Egy kis falu őszi színekben Talán csak az eső nem látogatta Szaharákban becsülik olyan nagyra a vizeket, mint a mii vidékünkön. Ellenkező esetben hogyan :is kaphatna egy falu, ha mégoly ici-pi- oi is, nevet Olyan folyócskáról, mint a Rinya. Tisztelet az, hogy több falu neve elé kerekítették a Rinya előtagot, bár a legrégibb okleveles fölljegyzés Rinyaújlakot még Laak néven említi a tizenötödik száziad legelején.. Alig száz év múlva már Wylak formában találkozunk a nevével, ekkor a Báthoriak kapták adományul II. Ulászló királytól. Természetesen a török pusztítások Újlakot is megviselték volt idő, amikor tíz-tizenegy portából állt az egész település, ám mindig túlélte a legnehezebb időket is. Hogy erről meggyőződjünk, a Kaposvár—Barcs útvonalon Csokoinyavisontánál jobbra kéül fordulnunk, és egy iramodásnyira találjuk a kedves kis falut. A félezer lélekszámút ma is alig éri él, közigazgatásilag Csoko- nyavlisontához tartozik. Ez a régebbi időkiben is így volt. A század első évtizedeiből való vármegyei monográfiában úgy szerepel, mint olyan község, melynek postája, távírója, vasúti állomása „Erdő- csokonyán” van. Ugyanez a följegyzés nem felejti el azt sem, hogy katolikus temploma 1842-ben épült, és a lakosok polgári olvasókört, énekkart, hitelszövetkezetet tartottak fönn. Az idegen, akii soha nem járt éhben a kisközségben, csak történelméről hallott ezt-azt, kezdetben meglepődik. Rendezett utcák — a Kossuth és a Petőfi — jelzik, hogy a maroknyi .lakosság törődik saját környezetével. Falujáró tapasztalatunk már megtanított bennünket arra, hogy az effajta kisközségekben ne is próbálkozzunk az iskola keresésével, mert a körzetesítés itt is fél hétkor kiiparancsoilja az ágyból az óvodásokat, iskolásokat, hogy autóbusszal V.isontára szállítsa őket. Derűlátásra késztetheti az a tény azobban az idősebbeket, hogy kétszer is kell fordulnia a busznak, annyi a gyerek. A falu egyik házán címer hirdeti, hogy a kulltúrház előtt állunk. Kopogásra a szomszédból jön élő Gibizer Imréné. — Szoktak itt fiatalok lenni esténként — mondja, de hát napközben ők is dolgoznak. Néha pingpongoznák is, meg van ez az újfajta zene, arra táncolnák. — A diszkó, ugye — vetem közibe. — Az, az. Látja maga jobban tudja. Én már hetvenöt éves vagyok, nem tudom ezeket. Beszélgetésünk közben megérkezik az unoka. — Most kezdtem az ötödik osztályt — mondja Gibizer Bea —, és rögtön befelé hív, hogy öt kedvenc cicájában gyönyörködhessek. Beszélgetés közben sűrűn köszönünk az utcán elhaladóknak, hiába, kis községekben ez már így illik csak a haragosok nem üdvözliik egymást. Zsivkovics Gyöngyit, a falu KISZ -allapszan vezetőn ek titkárát a Haladás tsz irodájában találom. — Harminchatan vagyunk az álapszarvezefben — mondja, — mind olyanok, akik itt Iákunk, és a környéken dolgozunk. Akik máshol tanulnák, azOk az iskola KfSZ-szervezetében tevékenykednek, így ha hét végén segítik is a mii munkánkat, nem' tartoznak ide hivatalosan. Csokonyavison- tán két alapszervezet van, nagyon szoros kapcsolat és együttműködés alakult ki köztünk. Az ilyen kis településen ez elképzelhetetlen mákként. Most éppen a közös szüreti bál előkészületéi zajlanak.. Ennek már nagyon régi hagyományai vannak a faluiban. A fiúk lovon vonulnák föl, a lányok székéren, aztán az egész nap fénypontja az esti bál. Természetesen a gazdasági nehézségek hatását érZilk Ri- nyaújiakon is. Éppen ezért nagy örömmel fogadták, hogy a megyei kluibtanács tízezer forintot utalt át a község KlSZ-álapszervezeté- nek. — Ezt a kultúrház fejlesz- téssére fordítjuk, székeket, asztalt vásárolunk rajta — mondja a titkár. Lasslan vége az ebédidőnek, egy-két siető járókelő van még az utcán. Ebben a faluban nincsenek távolságok, valóban „hazaugorhat” az ember ebédéin i. Búcsúzóul még egy pillantást vetünk a község központjában álló emlékműre. Az első világháborúiban elesett katonák emlékére állíttatta Rinyaújlak .lakossága. Olvasom a neveket: Bencsik Mihály tizedes, Szabó Sándor őrvezető, Fábos János honvéd ... Egyszerű emberek, akik bár lehet, hogy tudták: esztelen célokért kell hadba szállniuk, ám az urák SAS- béhívójáva! pörbe nem szánhattak, Szülőfalujuk jelenéhez azonban múltjukkal tartoznak hozzá. Varga István Koreai táj A talhi tárlatot megnézve kedves emlékekkel távozik a látogató. Ez nem1 olyan kiállítás, aimlilhez nagy hozzáértés és elmélyülés kell. Gyönyörködtet csupán, olyan világot idéz elénk és olyan stílusban, melyben bárki otthon érzi magát, amit az egyszerű látogató is magáénak vall. Ez az emberközeli látásmód és formakincs korántsem lebecsülendő, mert a képzőművészetek napjainkban sókszor nélkülözött tulajdonságét hordozza magáin: a közérthetőséget. Tavaszy Noémi képéi október 20-ig látható Tabán. T. K.
