Somogyi Néplap, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
1985. október 12., szombat 5 ÁTÜTŐ SIKER AZ ÉVAD KEZDETÉN Szenvedély, líra és indulat — zenében „A zene nem adhatja pontos ábrázolását a világnak, ám ereje más művészeti ágakkal szemben abban rejlik, hogy közvetlenül hat az érzésekre.” (Dmitrij Sosztakovics) És ihatott... öröm volt a számunkra, hogy a szovjet kultúra napjainak gazdag programjából a kaposvári zenerajongókat is megajándékozta egy szép esttel az Országos Filharmónia. Világjáró együttes, a Magyar Állami Bangver- senyzenékar látogatott városunkba, s két kiváló szovjet művész: Vaszilij Szinajszkíj karmester és a grúz származású Liana lszakadze hegedűművésznő léptek pódiumra. Mindössze két mű hangzott fel, de a zeneirodalom olyan hatalmas alkotásait közreadva, amelyek sokáig emlékezetesek lesznek a számunkra. A Latimca művélődési központ termében csaknem telt ház — javarészt ifjú közönség — előtt először Brahms D-dúr hegedűversenye hangzott el. Az ünnepélyesen lassú, bensőségesen hömpölygő zenékari bevezetésiből már felsejlett az együttes nagyszerű képessége, s amikor Liana Iszalkad- se hangszeréhez érintette a vonót, mindemről miegféled- kezjve „aeneország” kellős közepén éreztük magunkat. Jelzőkkel aligha lehet kifejezni, a felsőfokok áradása meg éppen, hogy dagályossá tenné e kivételes képességű művész játékának méltatását. Egyéni hangvétellel, de nem egyémieskedve, inkább alázattal — és női előadótól szokatlan szenvedéllyel — szólaltatta meg e hallatlanul nehéz; értékében, hatásában csak Beethovenéihez hasonlítható versenyművet. Érett hegedűhang, magabiztos stílus- érzék, ritmikai pontosság és erő, s ami a legfőbb: mélyen átélt muzsikálás jellemezte játékát. Már-már aggódtunk a szinte férfiasán határozott, felfokozott ritmusú első tételt hallgatva; mit kezd majld az Adagioval, képes lesz-e „megszelídülni” virtuóz löbogása. Csalódás helyett ámultunk ábrándos szép kristálytisztán éneklő lírai játékán, amelyhez szinte emberi hangon csengő oboaszóló vezette föl a főtémát. (Erről már csak azért is meg kell emlékeznünk, mert a második műben is többször fölfigyeltünk az „ismeretlen” zenekari szólista játékára.) lszakadze nem a közönségnek játszott. Élte a zenét, s ezt nem a külsőségek miatt mondjuk! (Gyakran a karmester, a zenekar felé fordulva játszott.) Harmonikus egységbe fonódva, méltó partnerekként szólaltatták meg a harmadik tétel sodró lendületű,, magyaros hangvételű rondáját is, amelyben a művész szinte utolérhetetlen vérmérséklete is teret kapott. Az ugyancsak fiatal Vaszilij Szinajszkíj Sosztakovics V. szimfóniájával az előbbinél iís nagyobb lehetőséget teremltett adottságainak föltárására. Ez a muzsika igazán az övé. Sosztakovicsról Petrovies Emil azt írta: „Születésétől haláláig a fájdalmas, csodálatos, tragikus és felemelő történelmi fordulók sorát követte sorsa a dicsőség, a megalázottság, az elismertség és a gyanakvás közötti térben haladt a végső beteljesülés: a halhatatlanság felé.” E megállapításokat is a klasszikus hagyományokat követő V. szimfóniája igazolja. A szakértők szerint nem programzene ez; mégis kihallani vélik a műből alapgondolatát, miszerint az ember az élet nehézségeit csalt küzdelemmel és emelkedett maga,tartással győzheti le... Sosztakovics személyes érzéséit és élményvilágát hitelesen és odaadóan, az indulatok és szenvedélyek, az indulószerű kitörések, a lírai áradás és győzelmi tombolás tökéletes visszaadásával szólaltatta meg a zenekar. A muzsikusok értették és érzékelték Szimajszkíjt — látványos mozdulatoktól, pózoktól mentes — építő dirigálásának minden rezdülését. Nehéz volna és fölösleges is a részletek elemzésébe bonyolódni. Kétségtelen azonban, hogy a népies keringőhöz 'hasonlítható, sphierzó-jellegű második, s még inkább a harmadik Largó tétel megszólaltatásé állt hozzánk a legközelebb, jóllehet e megállapításában az egyéni hangulat és érzésvilág is közrejátszhat. A félelmetes horderejű, nagyhatású zárótétel harsány derűlátása, a tépelődésdkre választ adó .győzelmi himnusz” kiteljesedése után frenetikus taps tört ki a nézőtéren. Nagyszerű érzés volt. Végül nem hallgathatjuk el az est két szépséghibáját. Azt, hogy a közönség beletapsolt a tételszünetekbe, s azt, hogy a zenekar — híréhez, rangjához méltatlanul — azzal vetett véget az estnek, hogy a tomboló tapsvihar közepette felállt, és az ünneplés ellenére kivonult a színpadról ... Tegyük hozzá: egyik sem kisebbíti, s nem feledteti az évadnyitó hangverseny élményét. Jávori Béla RÁDIÓSZEMLE Mítosz született az éteren Nem csekély felikészültséget és körültekintést igényel egy olyan, több napos program összeállítása, melyből a hallgató biztosan tájékozódhat a szovjet kultúra múltjáról és jelenéről. A csaknem harminc — és csaknem harmincféle! — fogást kínáló héti „étlapon” azonban egyetlenegyet sem találtunk, amelyet ne „miesterszakácsok” készítettek völna. A folklór barátainak orosz és örmény népzenével kedveskedtek a szerkesztők, az operakedvelők olyan nevekkel találkoztak, mint Leonyid Szobinov, Irina Arhipova és Vlagyisz- lav Pjavko. A hangszeres muzsika hívei — egyebék között — Vlagyimir Szinajsz- kijnak és Vlagyimir Kraj- nyevnek a produkcióit hallgathatták meg élő közvetítésben, de volt és lesz vasárnapig színes riport is szép számmal. Ahogyan egy sok nemzetiségű országhoz illik, nemcsak Moszkvából és Le- ningárdiból, hanem Tahimból, Jerevánból, Tbilisziből is. Hasonló sokszínűség jellemezte az irodalmi adásokat. Viszonylagos rövidsége ellenére emlékezetes élményt adott a Csingiz Ajtmatovval készített interjú: benne a történelmi emlékezet fontosságáról, a kételkedés jogának szükségességéről vallott a Dzsamvla, A fehér hajó, az Évszázadnál hosszabb ez a nap hazánkban is hallatlanul népszerű szerzője. S a hét legmegrázóbb irodalmi élményét is egy kicsiny köztársaság nagy írójától kaptuk. A litván Jestinas Mar- cinkUtviciustól, akinek nevezetes történelmi drámatrilógiáját már jó félévtiizede megismerhette a magyar olvasó és rádióhallgató. Ikarosz című darabját — melyet hétfőn hallottunk Bojtár Anna lendületes fordításában, Hegyi Árpád Ju- tocsasok változatos hanghatást felhasználó rendezésében — a ,.mitológiai farce” szokatlan műfajába sorodta az író. Magam azonban ebben a feldolgozásban inkább mitológiai tragédiának éreztem az erősen1 filozófiai töltésű alkotást, mint könnyed, elegáns farce-nak. Vagy még inkább históriai parabolának, bár a vilniusi szerzők művének cselekménye Kréta szigetén játszódik Miinosznak, az antik történelem egyik legrettegettebb zsarnokának uralkodása idején. Mítosz születik itt, a szabadságra vágyakozó krétaiak szövögetik és adják szájról szájra az ‘ilfjú Ikarosz apjáról, Daida- loszról, aki elmenekült ugyan a tyrannos országából, ám hamarosan sereggel tért visz- sza, hogy felszabadítsa sokat sanyargatott népét. Dai- dalosz valóban visszatér, mit sem sejtve arról, mit vár és remél tőle a legendákkal vigasztalódó, azokat naivul a valósággal azonosító nép, s fia, aki — természetesen — ugyancsak hőst szeretne látni benne. Tömören, már- már szófukaron fogalmazott, gyönyörű parabola ez a dráma arról, hogyan keletkezik a harrt is tudat — benne a mítoszok — és micsoda csalódást, akár nemzeti tudat- hasadást idézhet elő a hitre- gék, a hiú ábrándok szembesítése a valósággal. Marcinkiavicius hús-vér alakokat alkotott, érezhető örömére az őket megszemélyesítő színművészeknek. Kálmán György igazi „anti- hős Daidaflosz szerepében, megfáradt, megnyomorított öregember, aki köré válóban csak illuzórikus mítoszokat lehet szőni, s nem reményeket. Felesége, Alopé (szerepébe jóval) többet érzett bele Schubert Éva, mint férjéért és gyermekéért aggódó szabványasszonyt: dühödt, szókimondó amazont is. Halám- ágyi Sándor jobbára Ikarosz gyermeteg naivitását hangsúlyozta kitűnően. Emlékezetemben mégis 'mindenekelőtt Agárdi Gábor alakítása marad meg. Püladész, a megvakított költő nem egyszerűen megalázott szolga az ő értelmezésében. Alaposan kidolgozott interpretálásában a harag, a remény felhangjait is érzékelhettük. Lengyel András Kandidátus a belgyógyászaton Kamaszfiús megjelenése, iarabos gesztusai mögött ki- ,artó munkával elért magas színvonalú szakmai tudás •ejtőzik. Alig harmincöt ívesen kandidátusi fokozatot izerzett az orvostudomány- >an, ezen belül a gastroente- :ológiában. Dr. Sülle Csaba a kaposvári kórház II. számú belgyógyászati osztályának fő- rrvosa nemrégiben tért haza Moszkvából, ahol a megszokottnál fél évvel korábban védte meg sikeresen kandi- iátusi értekezését. Három ryelven — angol, német, >rosz — bővíti rendszeresen izakmai ismereteit. Dolgozószobájának aszta- án a szovjet medicina leg- ijább kutatásainak eredmé- lyeit publikáló kötetek sorakoznak. Tanulmányairól, hivatása felől érdeklődöm. — Somogyi vagyok, szülein is itt élnek. Általános iskolába és gimnáziumba Ka- josváron jártam. Történe- emből harmadikos korom- ián a Ki miben tudós vetélkedőn bejutottam a döntőbe. Íz utolsó gimnáziumi évben biológiából értem el országos második helyezést a tanulmányi versenyen. A Pécsi Orvostudományi Egyetem hallgatójaként háromszor voltam népköztársasági ösztöndíjas. 1974-iben summa cum laude végeztem. — Történelem és biológia. A társadalom és természet- tudomány egy-egy területe helyezkedett el érdeklődése középpontjában. Orvos lett. Áthatja-e jelenlegi munkáját ez a kettős vonzalom? — Természetesen. Nagyon szeretem a filozófiát és érdekelnek a társadalom aktuális problémái. Moszkvai tanulmányaim során ilyen jellegű kurzuson is részt vettem. Leginkább a dialektikus materializmus vonzott. — Moszkvát említette. Hogyan jutott a Szovjetunióba, és miért éppen ezt az országot választotta a tudományos fokozat megszerzéséhez? — 1974-ben a kaposvári kórház gastroenterológiai osztályára kerültem. A gyógyító munka mellett cikkeket írtam, előadásokat tartottam, letettem két szakvizsgát és a nyelvvizsgákat. Azért választottam a Szovjetuniót, mert, elég tisztességesen tudtam oroszul — felsőfokú nyelvvizsgám van belőle —, Moszkva pedig több lehetőséget tartogatott a szakmai további épésh e z, mint a hazai kórházak, klinikák. Szavai nyomán megelevenednek a küzdelmes évek, amelyek egy fiatal, családos orvostól szinte aszkéta életmódot követeltek. A moszkvai n-es számú belgyógyászati klinika híres orvosprofesszorai — Murasko, Belü- kin —• mellett, magas szín- vonalúan műszerezett osztályon', kiváló szakmai és emberi tulajdonságokkal rendelkező közösség tagjaként vehetett részt a gyógyító és tudományos munkában. Nosztalgiával gondol Moszkvára. A Bolsoj színház balett- és operaelőadásaira, arab diáktársaira — akik megértették vele, hogy angol nyelvtudás nélkül hiányosak lennének ismeretei —, vagy arra az aprócska szobára, ahol kollégiumi körülmények között fűződtek egymásba a szorgos tanulással átvirrasztott éjszakák. Hazatérve kissé keserűen tapasztalta, hogy a Szovjet orvostudomány tanulmányozásra méltó tudományos publikációi nem jutnak el a magyar orvosokhoz. — Keveset tudunk róluk, pedig jóval előrébb járnak mint mi — mondja. De ebben a nyelvtudás hiánya is ludas. Szép kiadású könyvet tesz elém. A gastrokóppal végzett vizsgálatok eredményeit elemzi, összegző orosz nyelvű kiadvány. — Látja? Itt már kész eredményekről írnak. Nálunk ugyanebben a témában még csak most kezdik összeállítani az anyagot. Micsoda lehetőséget hagynak ki, ha nem olvassák őket?! — Hogyan fogadták, amikor visszajött az osztályra? — Változóan — szabad fel belőle mély sóhajjal a válasz. A kollégákkal, a betegekkel jó a kapcsolatom, de a jelenlegi helyzetem nem elégít kli. Félek, hoigy a sokéves, kemény munkában megszerzett tudás veszendőbe megy. Ügy gondoltam, megpályázom az osztályvezetőséget. Ezen az osztályon is előbbre lehetne lépni a szerény műszerezettség ellenére is. Életem során megtanultam, hogy minden tudásért meg kell küzdeni. Baráti segítségen, biztatáson kívül másban nemigen volt részem. Voltak természetesen, akik ösztönöztek. Moszkvában jobban a szakmámat szere- visszavárnának további tu- tem, ez a legfontosabb, dományos munkára ... Leg- Várnai Ágnes
