Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-30 / 229. szám

1985. szeptember 30., hétfő Somogyi Néplap 5 «Kis-Balaton » ÖTVENEGY FÖLLÉPÉS Á Kis-Balaton sikere Hazánkat képviselték A falat bekeretezett okle­velek borítják, az asztalon az idei nyár ékes serlegei, pla­kettjei, ajándékai. Klubest a művelődési házban. Az ala­csony asztalokon szendvics és üdítő. Körülöttük fiatalok — még sohasem láttam ülni őket. Mozgékonyságukat, temperamentumukat őrzik emlékképeim. Most mintha megmerevedtek volna. A fá­radtságtól? ötvenegy fellé­pés, két külföldi turné van mögöttük az idén. De hiszen most jöttek vissza háromhe­tes „szabadságukról”! Megil- letődöttek inkább ... — Táncoltak orrvérzésig — hallom valakitől az em­lékezetes epizódot, s a meg­jegyzés akkor is helyénvaló, ha a váratlan eseményt nap­szúrás idézte elő. Franciaor­szágban járt a balatonszent­györgyi Kis-Balaton Tánc- együttes. Utána Csehszlová­kiában is. A klubest tulaj­donképpen emlékidéző-érté- kelő „családi” összejövetel; a közösség életének rendszere­sen visszatérő, szerves része. A megbecsülés, az elismerés megnyilvánulása ez a mecé­nástól, a Balatpnmáriafürdő és Vidéke Áfész vezetőitől. Ugyanolyan pontosan jöttek a fiatalok mint a próbákra. S ahogy áradt a szó, színes fényképek sokasága jártkéz- ről-kézre, fölelevenítve Niz­za, La Grande-Mottel, Monte Carlo, Marseille, Milano. Ve­lence látványát, a tengert, az utazás élményeit. Varga Edit, a Szövosz fő­munkatársa és Boda József áfész-elnök értékelte a fran­ciaországi, Bakos Ernő a csehszlovákiai turnét, s az élménybeszámolók nemcsak a nemzetközi fesztiválok sze­replőinek, hanem kedvte­remtő módon az utánpótlás­nak is, az egész 90 tagú együttesnek szóltak. Nizzában nemzetközi zsi­vaj fogadta őket. Tizenöt külföldi és öt francia csoport osztozott a programon a há­rom nap alatt. A francia Ri­viérán óriási közönség volt kíváncsi a fiatalok hangula­tára, táncaira, és természe­tesen a fárasztó, hosszan tar­tó felvonulásokra, a menet­táncra, amely már fellépés előtt próbára tette a fiatalok teljesítőképességét. Ha az első {fellépésen — csak a ha ­zaiak — föl is fedeztek né­mi izgalmat és elfogódottsá­got, a Kis-Balaton már az első napon belopta magát a közönség szívébe. A második napon szenzációként hatott, amikor az együttes tagjai — először — magukra öltötték csodás, kalocsai hímzésű ru­háikat. A főtérre vonultak valamennyien: osztrákok, ar­gentinok, bolgárok, csehek és spanyolok, franciák, olaszok, mexikóiak, jugoszlávok, Fü- löp-szigetiek és a többiek. Orrfacsaró könnygázfelhőbe táncolták be magukat a mie­ink, azóta sem derült ki, hogy ki ízetlenkedett. Min­den résztvevő ország himnu­szát eljátszották, s a közön­ségnek feltűnt: csak a ma­gyar fiatalok énékeltek, rá­adásul akkor is, amikor a Marseilles hangzott fel. Kétszer szerepeltek a Ver- dun-színház pódiumán, két föllépés egy kisebb üdülőhe­lyen. És egy fél napon — a gála előtt — tengerparti pi­henésre is jutott idő a káni­kulában. Ezután esett, hogy a színfalak mögött Kovács Kati kifújta az orrát. El­5” A FESTIVAL/ MONDIAL i ne FOLKLORE 16 au 21 juillet 1985' S £$*■83*1 eredt az orra vére, nagy riadalom. Megszólalt a zene, de Kovács Kati és Kánya Feri nem léphettek színpad- ra. Csak a hazaiak látták, hogy a többiek kissé merev vigyorral kezdték a dél-du­nántúli ugróst. A Szatmári tánc is nélkülük ment, de a többiek megérezték: fokozó­dott a felelősségük. Freneti­kus sikert arattak. Csak a magyarokat tapsolták visz- sza azon az estén ... Aztán „táncházat” rögtönöztek az öltöző előterében külföldi ba­rátaikkal. Igazi hangulatot teremteni csak ők tudtak. Díszes serleggel a birto­kukban utaztak tovább, a La Grande-Motte-ii fesztiválra, amely ugyancsak emlékeze­tes marad az együttes szá­mára. A szólótáncosok: Völ­gyi Márta és Országh Béla —, akik hazatérésük után fogadtak örök hűséget egy­másnak —, a magyarok te- ki ntélyéről, fogadta tásukról mondtak epizódokat. Volt egy párizsi hölgy, aki miat­tuk utazott a tengerpartra, végig kísérte szereplésüket, de a franciák megnyilvánu­lásaiból általában érzékel­ték: szeretik a magyar tán­cokat, a magyar embereket. A Székely forgatós volt az ő fő számuk, s a siker leírha­tatlan. Végtére is az derült ki, hogy Nagy Lajos együt­tes- és Fodor Iván művésze­ti vezető — az áfész rokon­szenves áldozatvállalását, tá­mogatását magukénak tudva — kitűnő együttest, igazi kö­zösséget formált, amely nem­csak Balatonmáriát, nemcsak Somogyot, hanem hazánkat képviselte e fesztiválokon ki­magasló színvonalon, becsü­lettel teljesítve küldetését. Fárasztó út volt, kényel­metlen a „Hotel Ikarus”, s néhol érezték: szinte erőn fe­lül kihasználták, foglalkoz­tatták őket. Két hét alatt 21 fellépés nem csekélység, hi­szen a fesztiválon kívül még úgynevezett „animációkat”, azaz kedv- és . vendégtoborzó programokat is kellett telje­síteniük különböző éttermek teraszán ... Jó kedvvel, szí­vesen, lelkesen tették a_dol- gukat. És alig hogy hazaértek, két nap múlva földvári fesztivál, azután Buzsáki búcsú, Bog­iári szüret, Keszthelyi nép- művészeti nap, és újabb 3 nap múlva Csehszlovákia. Negyedszer utaztak már Nagyidéra. A Népek a béké­ért fesztivál ugyancsak a Kis-Balaton sikerét hozta. Az értékelő klubest a megbecsülés, az erkölcsi elis­merés követendően szép pél­dája volt. Utána még kép­magnóról megnézték a fiata­lok legjelentősebb föllépései­ket, mert hiszen miféle — külföldi küldetéseket is telje­sítő — együttes volna az, amelynek még saját opera­tőrje sincs ... J. B. Zolnay László életműve Nem polihisztor volit, több annál. Polihisztornak ugyan­is az ókornak azon nagyjait nevezzük, akik az ismeretek összességével gazdálkodtak. Zolnay László régész, zene- törlténész, kultúríilológus, bölcselő volt egy személy­ben, olyan tudós, aki a fel­ismert igazságot világos és könnyed stílus'' uv mindenki számára közvetíteni tudta. Erkölcsi magatartásra nem tett különbséget igazgató és ásó munkás között. 1974. február 16-án — saját fogal­mazását idézve — „Szeren­csés István csákánya”, Zsod- nay sok évtizedes összponto­sítása nyomán megtalálta a késő gótikus szobortemetőt, mely az utóbbi évtizedek legnagyobb magyar .régésze­ti-művészettörténeti lelete. Demokratizmusa társakat és irigyeket támasztott, könnyí­tette, nehezítette alkotómun­káját. Mindez azonban csu­pán karakterének meghatá­rozója, tette a magyar mű­velődéstörténet fáradhatatlan szolgálata. A siker páratlan volt, 1974-ben érte el életművének zenittjét a budai vár feltá­rásakor, amikor megtalálta az Anjou-kor gótikus re­mekműveit, melyek ma a Budapesti Történeti Múzeum kincsei. Mindez meggyorsí­totta Zolnay László pálya­ívét is. Megszüntette, ponto­sabban: mérsékelte a gáncso­kat, erősítette könyveinek szabad jelzését. Ekkor írta meg, 1974—84 között, egyet­len lázas alkotó évtized alatt mindazt, amit egész életében gyűjtött. A Corvina Kiadó adta ki Zolnay LásZló Sza­kái Ernővel írt közös köny­vét 1976-ban A budavári gó­tikus szoborleletről. A le­letfeltárással szoros összefüg­gésben adta ki .a Gondolat Kiadó második bővített ki­adásban Zolnay László ün­nep és hétköznap a középko­ri Budán című művét, amely az akkori városéletet, a bu­dai otthonokat, piacokat, a Az Anjou-kori szoborlelet sokadalmakat, művelődési viszonyokat, szokásokat, já­tékokat, mulatságokat eleve­níti még. Minden idegszállá- val arra törekedett, hogy könyveiben hiányok nélkül, teljességre és világosságra törekedve örökítse meg a középkori Magyarország fé­nyeit, árnyait; Buda arany­korát, a Kincses Magyaror­szágot. Száműzött minden hamis romantikát, és tudott lelkesedni is. Igaz, széliemet lehelt írásaiban az adatokba, nem elégedett 'meg a lexika- litással, csak felhasználta őket. összefüggésekre utalt. Nemcsak Budát, Esztergo­mot, Visegrádot, hanem Krakkót, Rómát, Isztambult is nézte. Számvetése mindig előretekintés, szabadon köz­lekedik az időben, s megke­resi, megtalálja a folyama­tot. Mindent érzékel a kró­nikákban — belőlük rajzol­ja meg a magyar középkor illanó hangulatát, tárgyi emlékekből villantja fel a hajdani életet. A művelődés- történése egyetemessége, sti- lánis érzéke, pallérozott és mindig újításra kész tudása, belső küzdelme révén láttat­ja a múltat, mely jelenünk­ben, jövőnkben is tetten ér­hető, s hogy a folyamát or­ganikussá válik, azt a nem­rég elhunyt Zolnay László művelődéstörténészi életmű­vének is köszönhetjük. Losond Miklós Zolnay László Az elátkozott Buda Buda Malis kiír;) Díszdoktoravatás az ELTÉ-n Egy napraforgó élete Külföldi dís 2x1 ok torokat avattak szombaton az Eöt­vös Loránd Tudományegye­tem ÁUam- és Jogtudományi Kairánjak aulájában. Az EL­TE alapításának. 350. év­fordulóját ünneplő egyetem tanácsülésén Fü'löp József rektor köszöntötte a 9 jeles tudóst, akik nemzetközileg is sízámontartott tudományos munkásságuk, valamint a magyar tudományos élettel való kapcsolatuk .elismerése­ként részesültek az egyetem által adományozott magas kitüntetésben. A díszdoktorjélöltek tudo­mányos munkásságának, ér­demeinek ismertetésié után GeorgSj Vasziljevics Baraba- sév professzor, a Moszkvai Lomonoszov Állami Egyetem tanszékének vezetője, Fritz Schwind professzor, a Bécsi Egyetem Nemzetközi Ma­gánjogi és összehasonlító Jogi Intézet vezetője Denis Szabó professzor, a mont­reali egyetem Kriminoló­giai Intézetének igazgatója, a Nemzetközi Kriminológiai Társaság elnöke, Jacques Le Gotff történész, a párizsi École des Hautes Études professzora, Horst Haasie irodalmár, germanista, a benlini Társadalomtudomá­nyi Akadémia igazgatóhe­lyettese, Dmitriij Szergeje- viids Lihacsov irodalomtör­ténész, a Szovjetunió Tudo­mányos Akadémiája tagja, Wólfgarad Schlachter nyel­vész, a GÖttlngeni Egyetem Finnugor Tanszékének nyu­galmazott professzora, Jakov Miilhajlo.vlcs Kolotirtoin fizi­kus, a Moszkvai Karpov Fi­zikai ' Intézet igazgatója, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának tagja, vala­mint Armin Weiss vegyész, a Müncheni Egyetem pro­fesszora vette áit a Honoris Causa doktori címet. Az oklevelek átvétele után az új díszdoktorok köszöne­tét mondtak a kitüntető címért. Egyedül vagyok. Magá­nyos egy végtelen búzaten­ger közepén. A virágtalan óriás érezheti így magát az óceán homokos szigetén, mely életét megőrzi ugyan egy ideig, ám mégis halálra ítéli. Anyám — a parányi mag — mindig idegen, kiközösí­tett volt a ímilliónyi aranyló búzaszemecske között. Az éltető földbe kerülve azon­ban elégtételt vett megaláz­tatásért: hajtásai — az én első, hamvas leveleim — gátat nem ismerve törtek utat a szánalmas gazocskák között. Gazdagon erezett le­veleim szívták magukba az arany gömb éltető sugarait. Ma már az óriások gőg­jével tekintek szét birodal­mamon, a szelíden hullám­zó búzamezőn. Behódoltak. Tudomásul vették, soha nem érhetnek utol, a termé­szet engem ajándékozott meg sudár termettel, és a sárga virágruhám is ezer­szer pompázatosabb, mint kajla kis kalászfejecskéjük. És mégis, a virágtalan óriás ha jön, csak őket simogat­ja, keze becézgetve fonódik a búzaszálakra, nap nap után szinte magához öleli őket, mintha az életet ölel­né. Nem értem. Egyszer még fenyegetően közeledett ,is fe­lém, arca rosszindulatúan méregetett, s az előbb még simogató kezek gorombán a száramat markolászták. Nem, anyám nem engedett meg­halni, gyökér kezei elszán­tan kapaszkodtak az élet­hez, s gyermeke élve ma­radt. A virágtalan óriás durván belém rúgott, majd vigyázva, hogy egyetlen bú- zaszálacskát se taposson el, távozott a birodalmamból. Nyomában a rnegátalkodott alattvalóim röhögve dörzsöl­ték össze fejüket, cinkos irigységük most már határ­talan. Igen, azóta, hogy a színpompás sárga virágru­hám milliónyi fekete magot ölel körül. Szerelmes vagyok. Boldog­ságot jelent, amikor arco­mat az arany gömb bódító fényzuhatagaiban fürdethe­tem. Szeretem őt. Hajnalok hajnalán óráknak tűnnek a percek, ámint várom, őrül­ten várom első sugarait. Megbolondít, nem tudok másra nézni. Az első felém küldött jelzéseitől kezdve követem őt, sárga körszok­nyám csak akkor int búcsút neki, amikor a határ szélén az arany gömb utolsót hu­nyorog. S ezt mindig vége­láthatatlan éjszaka követi. Nem tudok nélküle élni. A sötétben magányom már- már addig fokozódik, hogy kívánom a virágtalan óriás dühödt igyekezetét. Reggel azonban feledve a gyötrő, vak éjszakát, ujjongva le­sem, jön-e már. S a csőcse­lék itt körülöttem ... Míg én kivirulok, egyre erősebb és teltebb leszek, ők kóka- doznak, kalászaik színtele­nekké fakulnak. Üjabban ellenségeim a madarak. Vészjóslóan kerin­genek körülöttem, sőt egyik­másik arra a szemtelenségre vetemedik, hogy rámszáll. Tiltakozva rázom meg fe­jem, majdnem a földig ha­jolok a nagyobbak súlya alatt, de nem kotródnak el. Leverték a ruhám egyik kis aranyszirmát. Sikoltani akar­tam, de nem tudtam. Teg­nap újabb két kis szirom hagyott el. Meztelenségemet takargatva az egyik levelem alá dugom a fejem. Ha föl­kel a nap, majd meggyógyu­lok. Itt van az arany gömb már egy órája, és nem tu­dok felnézni rá, nem tudom fölemelni a fejem, hiába szólongok. Pedig nem va­gyok hűtlen, csak beteg. A földet nézem merengve, s nem tiltakozom már, amint a madarak erőszakosan és kíméletlenül megfosztanak fiaimtól, kicsipkedik az utol­sót is erőtlen testemből. Fá­radt tekintetem a földön arany ruhám szánalmassá töpörödött maradványait szemléli. Szemem sarkából látom, hogy a virágtalan óriás vé­gigmasírozik a mezőn, saját kedvenceit taposva. Vala­milyen emelvényen ül, ame­lyik zúg. Egyre közeleg... Tamási Rita

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom