Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
1985. szeptember 28., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS K artvelológus vagyak — ezzel kezdte meséjét Moszkvában, a Rosszi- ja szálloda északi szárnyának hetedik emeleti büféjében a szőke bajuszú kartvelológus. — Vagyis: régesrégi, grúz nyelvű szövegemlékekből próbálom kihüvelyezni az esetleges magyar vonatkozású célzásokat. Nomármost, ez igen nehéz, de hagyjuk. Inkább az én egykori nagy hódításomról szeretnék magács- kának beszélni, ha megengedi. És ha már a jó szomszédság ebben a hatalmas hotelban egymás mellé vetett bennünket. A kartvelológussal úgy ismerkedtem össze, hogy a Tbilisziből Moszkvába tartó belföldi repülőjáraton kissé rosszul lett. A zöld színű szörpöt kínáló léginénivel együtt mi támogattuk háromszor végig a mosdó felé, s onnét mindháromszor kissé sápadtan került elő. — Körülbelül huszonnégy éves voltam akkor — folytatta a most is meghatóan sápadt grúznyelvemlék-ku- tató. — Szeptemberben fölvettek az egyetemi könyvtárba, ahol gyakorlóéves kutatóként dolgoztam, megismertem egy valószínűtlenül karcsú, elképesztően csinos és feltűnően jó alakú mun- kartársnőt. Én akkor minden voltam, csak gyakorlott nőcsábász nem. De azt a lányt a gyönyörű melle s a szelíd pillantása miatt egyszerűen lehetetlen volt nem tudomásul vennem. De mert ő a vadászó Dianához hasonlított, én azonban semmiképp se voltam Adonisz, közelebbi barátko- zásunk érdekében egyelőre olyan kolléga szerepét vállaltam magamra, aki segítőkész és tartózkodó, visszafogott és kutatásokba merül. Általában olyan kedves tudósjelölt, aki szerelmi szempontból fiatal kora ellenére ártalmatlan. Elhatároztam, hogy nem fogom nyomasztani jelenlétemmel, sőt nem kísérlek meg ellene jó magyar szokás szerint huszáros leroha- nást sem, hogy ellenállását megtörve a várát bevegyem. A tündéri lány a maga részéről hamar belenyugodott abba, hogy engem nem sorolhat se a szemtelenkedők, se az alázatos ácsingózók és nyálcsurgatók közé, akik ahogy megpillantják őt, rögtön olyan érzelmesek lesznek, mint a nedves szemű kutyák. Kimondatlanul barátok lettünk, s ez abból is látszott, hogy viselkedésem élesen különbözött összes többi hódítójáétól. ö ezt a különlegességet bársonyos visszanézések- kel, végül olykor könnyed kézsimogatással viszonozta, •lalán mondanom se I kell, hogy átszabott B köpenykéjében könyv- raktáros lett a drága. Addig is, amíg a fővárosi filmnél vagy a reklámiparban föl nem fedezi valaki. Második lépésem az édes jelenség lassú, de tervszerű bekerítésére természetesen az lett volna, hogy a büfében vagy a dohányzófolyosón, ahová újabban mindketten gyakrabban járogattunk, meghívjam egy esti randevúra. Színházba, esetleg vacsorázni vittem volna, később meglátnám, gondoltam, hogy mi lesz; lesz, ami lesz. Attól tartottam azonban, hogy könnyedén visszautasítja futólagosnak minősíthető ajánlatomat. Hódító hadjáratom második pontjaként ezért még azon a télen említést tettem neki egy igen szoros, régi kapcsolatomról. Te a hűség és megbízhatóság mintaképe lehetsz, mondotta sóhajtva, szemembe, a szurokhajú lány, miután egy könyvtári névnapon koccintva összetegeződtünk. Szeretném megismerni azt a boldog nőt, akihez ilyen szoros szálak fűznek. Kénytelen voltam megkérni bátyám roppant jó humorú feleségét, aki nálam jóval idősebb, de borzasztóan érdekes, feltűnő asszony volt, hogy jöjjön már be egyszer kávét inni a büfénkbe, hadd mutassam meg titokban a világítóan fehér bőrű lánynak, mint hosszan tartó szerelmi kapcsolatomat... — No most — folytatta elbeszélését a kartvelológus a Rosszija szálló hetedik emeleti büféjében, vékony falú vizespoharát harmadszor is egészségünkre ürítve és kipi- rultan —, képzelheti kedves asszonyom, hogyan alakult viszonyunk a tengerkék szemű, fekete lánnyal, ö különben, úgy hallottam, elég sűrűn váltogatta szeretőit, hisz minél hamarabb be akart kerülni a reklám- vagy filmszakmába. Egyszer még háromgyerekes turista-igazgatóhelyettesünket sem utasította vissza. Iszlai Zoltán HÓDÍTÓ HADIÁRATOK Cserébe kiülhetett nagy forgalmú folyóirattárunk kölcsönzőpultjához. Ott sokkal nagyobb közönségnek mutató háttá magát derékon felül, észbontó selyemblúzaiban, mint mondjuk a raktárban', ahol a hozzám hasonló, de sokkal idősebb kutatókon kívül csak hosszú hajú raktárosfiúkkal találkozhatott, akik ismerkedésüket minden esetben azzal kezdték, hogy belemarkoltak. A z álmodozó szemű lány, tekintettel közeli barátságunkra, kezem vezetve többször meg is mutatta az elhagyott reggeli folyosón, hogy hol és hogyan fogták meg a hippigyerekek. Sőt, selyemblúzát egy újabb közös pezsgőzés közben a dohányzó sarkában merészen és incselkedően kigombolva megkérdezte: szerintem miért biztatja szinte minden férfit hasonló mozdulatokra az ő melle, aminek sem a formájáról, sem a méretéről nem tehet senki se. Igaz? — Ezek után megértettem — folytatta kezemet megcsókolva a kartvelológus —, ha nem is vagyok Adonisz, filmrendező vagy reklám- szakember, tervem szerint máris annyira bizalmas viszonyba keveredtünk, hogy egyetlen szavamba kerül, és meghívhatom a boldog, barátságunkat megpecsételő találkára. Inkább kényszerűségből, mint tudatosan, mégis halogattam ajánlatomat. Bátyámék július eleje helyett csak augusztus közepén mentek nyári szabadságra, s egy ilyen különleges szépséget, mint ez a tűző napsütésben is elefántcsontfehér bőrű lány, mégsem akartam holmi albérletemben időközben barnára sült, s a rendszeres súlyzózástól egyre erősebb karomba szorítani. Az ajka fölött alig látható pihéket viselő Tamara egyszerre kivett, kétheti szabadságunk után borzasztó szomorúan érkezett vissza balatoni vitorlázásából, ahonnan egyébként három képeslapot küldött nekem, mindháromszor kiegészítve ugyanazzal az erőteljes férfialáírással. Sógornőmék szintén készültek spanyol körútjukra, s én már alig vártam a napot, hogy a bánattól csak még virágzóbb lányt fölcsalhassam a gondjaimra bízott lakásba. A kartvelológus csuklómat csókolgatta. Én elhatároztam, hogy miért ne. Előbb azonban ismét pezsgőt kor- tyintottunk az öblös poharakból. ö pedig mindkét kezem valóban erős markába fogva fejezte be történetét. Attól sem zavartatta magát, hogy a szállóvendégek közül „magyaros nemtörődömséggel” már csak mi üldögéltünk, térdünk összeértetve, a félhomályos büfében. — Augusztus tizenegyedikén azzal lepett meg Tamara, hogy ő hívott föl elvált édesanyja budai házacskájába. A régi villa a Tövis utcában volt. Valósággal elborította a vadszőlő és a másodszor virágzó tűzpiros futórózsa. Gyöngéden nyomtam ujjamat a kapucsengő gombjára. Sokáig vártam a délutáni árnyékok között a bogárzümmögésben, míg fent az első emeleten kinyílt egy vadszőlővel futtatott ablak, és kiszólt rajta, gyerekesen rekedt hangján, Tamara. Megjelent a kerti úton. Mögötte egy hatalmas, sötétbarna macska. Hátulról tűzött rájuk a nap, a fakópiros pókhálóruhán tisztán áttetszett tökéletes alakja. Hosszan megcsókoltuk egymást a kapuban, s mögöttünk a furcsa macskával, karonfogva mentünk a házba. Megittuk a finom hideg teát, az ajándékba hozott vörös Cinzanóhoz Tamara régimódi metszett poharakat hozott be. Koccintottunk; meleg volt, gyöngéden kigombolta az ingem, a hátam mögé kemény párnákat dúgott, fejét az ölembe tette. Simogattam a haját, a nyakát, morzsoltam a fülét, ő a szemét behunyta, s kezemet — időnként — dobogó mellére szorította. Beszélni kezdett. Részletesen elmondta, hogy hitegette egy hosz- szú évig az a rendező, akivel futó kalandjai és barátságunk hónapjai alatt mindig is járt, s akinek aláírását ott láttam a nekem küldött levelezőlapokon. Sírt, arcát fuldokolva a mellemre tapasztotta, szorongatta a nyakamat, köny- nyei átnedvesítették a hajam, leperegtek a mellemre. Kiderült, hogy búcsúzni hívott. Felhagy az álmodozás- zal, mondta, visszamegy a vidéki színházba, ahol kórustag volt, és megint megpróbálkozik a felvételivel a szín- művészeti főiskolára. Előbb azonban le kellene érettségiznie, s ezt Pesten, albérletben végigcsinálni nem tudja. M egittuk az összes Cin- zanót. Velem is újból felidéztette állítólagos kapcsolatom történetét, aztán megmosta az arcát, és arra kért, hogy hívjak taxit, kísérjem az állomásra. — Tudja, miért lettem kartvelológus? — kérdezte a kartvelológus az utolsó pohár pezsgőt poharainkba csurgatva. — Azért, mert ezt a lányt, akiből nem tudom, mi lett, ugyanúgy hívták, mint a grúzok leghíresebb királynőjét. Külön-külön mentünk le a hátsó lépcsőn a hatodikra, ahol mindketten laktunk. Elkértük kulcsainkat az ügyeletes napostól. Megállapodtunk, hogy a kartvelológus nyitva hagyja az ajtaját. Lezuhanyoztam, fölkaptam köntösömet, és besurrantam a szobába. A kartvelológus ruhástul feküdt az ágyán. Aludt, párnáját arcához szorította. Megnéztem magam a tükörben, eloltottam a villanyt, s bekattantottam az ajtaját. TEXTIL, KERÁMIA A siklósi kerámiaalkotótelep az egyetemes képzőművészettel teremtett kapcsolatot. E válogatás természetesen nem ad teljes képet, de mindenképpen reprezentatív mintája a szimpozion izgalmas munkájának. Jobbra: Wilhelm Fabini (Románia): Plasztika. Balra, lent: Gecser Lujha: R-So- rozat l-lll. Jobbra, alul: Péter Vladimir: Figura. Szépen magyarul — szépen emberül JULES VERNE Sók panasz van mostanság az idegen szavak sűrű használatára. Eddig azonban nem beszéltünk arról, hogy az idegen nevek beáramlása sem csekélyebb mértékű. S a nevek használatában nem vagyunk eléggé következetesek. A reformkorban, de már az első világháborút megelőz» időkben is gyakori volt a személynevek magyaros sorrendje, sőt a keresztneveket is lefordították. Ma mér furának (sőt idegennek) érezzük a következőket: Goethe János Farkas, Dumas Sándor, Beethoven Lajos, Shakespeare Vilmos sfb. Néhány névfordítás azonban a hagyomány alapján megimlaradt: Mara: Károly (Kari Marx), Húsz János (Jan Hús), Verne Gyula (Jules Verne), Ko- lombusz Kristóf (Cristoforo Colombo) stb. S az ellen sem emelhetünk kifogást, ha magyaros sorrendben írjuk azokat a személyneveket, amelyeknek utóneve csaknem megegyezik a magyarral: Koch Róbert, Wagner Richárd, Poe Edgár stb. A vezetékneveket nem szabad lefordítani. Legföljebb alkalmi játéknak, viccnek alkalmasak a következők: Császár Gyula (Julius Caesar), Kövér Oroszlán (Lev Tolsztoj), Gyökér János (Jean Racine). Sőt magyarosan sem írhatjuk őket. Kivétel azonban itt is akad: az uralkodók nevét — ha van magyar megfelelője — lefordítjuk. Vegyünk újabb példát! A spanyol uralkodót trónörökös korában Juan Carlos-ként emlegette a sajtó, megkoronázása után már János Károly-ként. A fordításokban azonban sokszor hiba csúszik. Ennek az oka, hogy a múlt században az idegen neveket felújított magyar nevekkel akarták kiszorítani, például az Adalbertét a Bélával, a Charlottét a Saroltával. Nézzünk azonban érdekesebb példákat! A francia Jules Verne neve mindmáig Verne Gyulaként használatos, ráadásul a vezetéknevet magyarosan is ejtjük, ám ez csak a köznapi beszédben van így, a könyvek címlapján Verne Gyula már Jules Verne. A Juíes-nek és a Gyulának semmi köze sincs egymáshoz. A Jules a latin Julius francia változata, a Gyula pedig régi magyar méltóságnévből vált keresztnévvé. Az Árpád-korban sokszor írták Jula (kiejtve: Gyuiá) formáiban, majd a latin hímnemre jellemző -us végződést ragasztották hozzá (Julius). így már feltűnően hasonlított a Júliusra. Nem véletlen, hogy a Julius nevű pápákat Gyulaként szokás emlegetni. A XIX. századi francia színpadi szerző nevét így írták le: Sue Jenő (Eugen Sue). Az Eugen a latin Eugenius- ból származik, míg a Jenő a honfoglaló törzsek egyike volt, s a múlt században újították föl keresztnévként. S nem vették figyelembe, hogy az Eugen már meghonosodott nálunk ögyén, majd Ödön formában (ezt viszont az Edminddal azonosították.) Erről a névcseréről olvashatunk például Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében is. Mizser Lajos
