Somogyi Néplap, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

1985. szeptember 14., szombat Somogyi Néplap IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS verandán ült, előtte kopottas A vájdling, és krumplit hámo­zott. Szája szegletében ciga­retta lógott, fél szemét hunyo­rította — csípte a füst. Az ujjpercnyti hamu belehullott a vízibe a sárgás gerezdek fölé. Alig hallhatón sistergett, aztán megfeketedve, millió darabra enyészve, beborította a készülő vackorét. Egyedül volt. A nap a nagy diófa lombjai mögé bukott, veresre festve az ég alját. Hamarosan hazaérkeznek a többiek, s már előre élvezte, miként néznek majd nagyot, hogy hazacsöp­pent. Mári learatta már hetvenötodik évé­nek kalászát, s ha feltűnt piszkaiéhoz hasonlatos alakja, melyben csodálatos hogy az az egyszál bél is elfért, a csa­lád fteldierult. A tanár úr úgy örökölte, mint a há­zat. Igen, örökségnek mondható, hisz úgy maradt rájuk, meghatározhatatlan minőségben. A ház apósáé volt, és Má­ri náluk kezdett szolgálni, amikor még ferencjóska volt a divat, s az urak früstökölték. De rég volt már. Az öreg tanítóék elhaltak, s a világ akkorát fordult, hogy már nagyobbat nem is tudott volna. S ki volt ebben a vesz­tes, mint ő. ö, aki fillérjeit összera- kosgatva gyűjtötte az utolsó nyoszolyá- ra valót, s a végén kétszer gyújthatott be a spanheltba a bankókkal, mert úgy több hasznukat vette. A cselédek szétszéledtek, de ő ma­radt. Hogy tudott volna tovább állni, hisz ő dajkálta már a kismiagyságát is. Aki tudj isten mitől, de ugyan­csak egy tanáremberbe habarodott be­le, s haza is hozta magával a messzii nagyvárosból. így hát nem volt újdon­ság. Otthon minden úgy ment tovább, mint eddig, s mindennek közepe az is­kola maradt. Bár ez a Franci más volt mint az öreg tekintetes, mert minden­féle kuklkerokat, szerkentyűket hozott magával, és a k'isszobát telepakolta. Egyébként hamar összebarátkoztak. Mitől maga sem tudta, de úgy tudott nevetni, és a kisnagysád is olyan sze­meket meresztett rá, hogy neki is jó érzéssel kellett lenni iránta. Az volt az első, hogy leparancsolta, ne nevezze őt tekintetesnek, mondja csak egysze­rűen, Franci. Hát ő mondta, a végén egész megszokta. Azt is, hogy őt csak Marikámnak szólította. Nem is kérhe­tett olyat, amit első szóra meg ne tett volna neki. Mert okos ember is volt, olyan tudósiféle. Fizikus volt, így mond­ták ... Így éltek békességben. Az öröm iga­zán akkor költözött be hozzájuk, ami­kor megszületett Csillagom1. Ügy meg­szerette azt a kis büdöst, mintha a sa­játja lett volna. Pedig neki sosem ada­tott meg... Az a kis gyönyörűség. Ö is csak Marikámnak szólította később, csakúgy, mint Franci. De sokszor kuporodott ölébe, nyag- gatta mesével. Szerette nagyon, még akkor is, ha sokszor feldühítette. De ne adj Isten, hogy a szidáson kívül más­sal illette volna... Csak egyszer, egy­szer járt el a keze... Az évek múltak. Csillagom felnőtt, el­került egy nagy városba magasabb is­kolába. Ünnepnapnak számított, amikor hazajutott. Először mindig hozzá nyi­tott be. Mert bizony az idővel ereje, és egészsége is elszállt. Gyomrával mind többet betegeskedett, és mér nem ő szolgálta kii a családot, magát se tud­ta ellátni, néha olyan gyenge volt. Aztán egyik nap odaállít Franci elé és bejelentette, hogy elmegy. Elmondta, hogy régóta fontolgatja, és anélkül, hogy bejelentette volna a családnak, élintézte a szociális otthonba való fel­vételét. Tegnap kapta meg a papírt, hogy mehet. Franci hallani se akart róla, de Má­ri azt mondta — amit életében egy­szer se a tanár úrnak —, hogy punk­* Részlet. tűm. Azért döntött így, mert nem akar kölönc lenni. Tudja ő azt jól, hogy nem tekintik annak, de ha vérszerinti anyja lenne, akkor is így döntene, mert ez így helyes. Itt lesz két faluval odébb, akkor látogatják, amikor akar­ják. <3 is visz magával kulcsot, ha ked­ve szottyán, hát hazalátogat. Egy szónák is Száz a vége, úgy tör­tént, áhogy azt Mári tervezte. Beköltö­zött az otthonba. Aztán, megműtötték. Tudta, hogy Franci sokat sutyorog az orvosokkal, és hiába tetette magát, látta ő jól, hogy titkodódzik. De nem törődött vele, mert azt mondták neki, éhet, ihat, amit akar. Miikor aztán job­ban érezte magát, felült a buiszra, és hazautazott egy-két napra, ahogy azt társainak mondta. Hát így érkezett, s mivel látta, hogy vacsora nincs, nekilátott. Mivel már két napja nem volt étvágya, úgy gon­dolta, egy kis csigerrel javíthatná. Vett Fukszéfanál, alibiktől korábban is hord­ták a bort, egy fél litert s várta a ha­tást, miközben fújta a füstöt. Újkéry Csaba* MÁRI Először Franci ért haza. BaUonkafoát- ját hanyagul a fogasra dobva örvende­zett. — Csakhogy látom Márikám! — Ülhüm — felelte üdvözlésképpen Mári, majd folytatta. — Gyere csak te Franci, ülj ide velem szembe. — Csak nincs valami baj? — kérdez­te Franci, milközlben letelepedett és be­leszagolt az üvegbe. — Ej már megint ezt a vackot... — Hagyd csak te! — De amikor van bent palackos, hisz tudja... — Köll a fenének — mondta Mári, elnyomva a csikket és megigazítva kendője csücskét. — Nem azért iszom én, tudod te. A rossebbes savanyú he­lyett ... de hiszen erről akarlak kér­dezni. Mit mondott neked a doktor.. mennyi van nekem még hátra? — Ugyan, Márikám — fészkelődött Franci — száz év... — Szóval olyan kevés... — bóloga­tott Mári, s az arca alig láthatón el­borult, miközben kötényéből újabb ci­garettát kotort elő. — Minek szívja, minek? — Arra a kis száz évre — legyintett Mára, s ekkor nyílott az ajtó, és Csil­lagom robbant be rajta. Mári kezéből kiesett a kés, cigaretta, arca átszelle­mült. Csillagom felkapta, pörgött vele, kacagott, mint régen. Ahogy letette, Má­rkiak meg kellett kapaszkodnia az asz­tal szélében, és elsötétült előtte a vi­lág. A kisszobáfoan a heverőn tért magá­hoz. Csillagom, és Franci aggódó tekin­tettel 'hájolt föléje. Mondta, hogy már semmi 'baja, 'biztosan az a rossebbes csiger, de legalább az étvágyát hozta volna meg. Este odaült az ágya szélére Csilla­gom, egy tányér húslevessel, és kije­lentette, hogy addig nem hajlandó on­nan felkelni, míg Mári ki nem (kana­lazza. Igyekezett szegény, remegett a keze, több csörgött mellé, mint a szá­jába. De nem bánta, mert bármilyen szép sárga volt a leves és jó illatú, in­kább kikívánkozott belőle. De azért csak erőltette, mert látta, hogy a lány arca ettől felderül. Aztán végre túl volt ezen a kínkeserven és a cigaretta után nyúlt, de még arról is lemondott, látva rosszalló pillantását. Amikor az üres tányért Csillagom kivitte, Mári nehézkesen felkelt és nagy feketecsatos táskájából egy borítékot vett ki, és párnája alá tette. A lány visszajött, és a heverő szélére ült. Mári megszólalt. Hangja komoly volt, arca vértélen, bozontos szemöldöke mö­gött mélyen ült szeme. — Csillagom... én megmondom ne-' ked. Én kifizettem a temetésemet az otthoniban... — De Márikám ... — No hallgass most. Azt akarom, hogy tudj róla, nem azért mintha a halálra készülődnék — mondta hamis­kásan mosolyogva, és a sercenő gyufa lángja megcsillant szemében áhogy rá­gyújtott. — Nem nagy temetést, har­madosztályút katolikus vallásomban ... ahogy éltem. Mert tudod, én nem na­gyon bízom1 ezekben, az otthonban ... Maradt még egy kis pénzem, nem sok. Ezt neked adóim — és párnája alá nyúlva kivette a leragasztott boríté­kot. Nakém most nem kell pénz, és ti­zediké felé már megjön a nyugdíjam. Csillagom nem tiltakozott, átvette a borítékot, megpuszilta Mári homlokát és összeszoruló torokkal kiment a szo­bából. Megfogadta, hogy ezt a pénzt sosem költi el. Szobájába érve min­denféle fenyegetéseket és bűvös szava­kat írt a borítékra, hogy a rossz szán- dékúakat elűzze. Nem tudta még ak­kor, hogy mindez kevés. Bele sem szoktak még a szorgalmi időszakba, amikor megkapta apja távi­ratát, hogy Mári nincs többé, és mi­kor lesz a temetése abban a faluban, ahol a szociális otthon van. Ott állt a család a kis ravatalozó aj­taja előtt, amikor megjött a szociális otthon képviselője és a temetőgondnok. Kezet fogtak velük, kinyitották a ra­vatalozót, s beléphettek. Egyszerű, névtelen, barna koporsó feküdt a ravatalon. Csillagomnak elszo­rult a torka és a nagy őszirózsacsokrot letette elé jé­— Szeretném utoljára látni — mond­ta halkan. — Kérem — felelte a szocotthonos. Intett a gondnoknak, akf lecsavarozta a fedelet, és leemelték. Csillagom felhajtotta a szemfedőt, és hátrahőkölt. A koporsóban egy puflfadt arcú, idegen asszony feküdt. — Jézus! — kiáltotta Csillagom. — Ez nem a Mári! Ki ez a nő? A szocotthonos elsápadt. Ránézett a temetőgondhokra, aki megvakarta a fe­jét, és megszólalt. — Akkor a másik volt. — Milyen másik? — képedt el a ta­nár úr is. — Hát akit délelőtt temettünk el, mint Szabó nénit... — Hogyhogy?! — Hát kérem — mondta a gondnok, mert a szocotthonos csak hebegett — ketten haltak meg az otthonban. Mind a kettőt kiszállították. A koporsók, ugye, névtelenek. Véletlenül összecse­réltük — tárta szét kezét. — Eltemet­tük szegényt, mint Szabó nénit, aki ugye még itt van ... — Miért névtelenek a koporsók? — csattant fel szinte hisztérikusan Csilla­gom. — Mert, mert így olcsóbb — mondta a szocotthonos bánatosan. — De hát ő kifizette! — Debet, kérem. Nagyon sajnál­juk ... Igazán, de most már mit le­het tenni. .1 — Hát tényleg — mondta a gondnok. — Kicseréljük a fejfákat és a pap majd beszenteli a sírját, merthogy az református temetés volt... C sillagom tekintete megakadt a ravatalozó sarkában még föld­től szennyes szerszámokon. Nem szólt semmit. Odament, felragadott egyet, és elindult a frissen hántolt sír felé. Agyában akkor sem volt még gondo­lat, amikor az első ásónyomot megtet­te. Ahogy dolgozott, fokozatosán tisztult ki tudata. Látta, hogy vele szemben apja áll, és földbe mélyeszti a kezében levő ásót. Pozsonyi bemutató A Pozsonyi Fővárosi Galéria gyűjteményéből rendeztek kiállítást Budapesten a Csehszlovák Kulturális és Tájékoz­tató Központ Népköztársaság úti bemutatótermében. Ké­peink a tárlat anyagából mutatnak be néhányat. Emil Sedlak: Mészégető Nerpeekan Alexander Szabó: Egy a sok közül — partizánasszony Ferdinand Hlozniik: Kivándorlók Vincent Hloznik: Tragédia Szépen magyarul — szépen emberül He szaporítsuk a szót! Sok ember azt gondolja, hogy tartalmasabb a beszé­de, ha sok szóval mond el valamit. Nagyobb nyomaté­ket éreznek a hosszú sza­vakban, a több szóból álló kifejezésekben, mint az ezeknek megfelelő egyetlen szóban. Különösen azok szeretik a felesleges szósza­porítást, akiknek kevés a mondanivalójuk. Nem lesz vele kifejezőbb és tartalma­sabb a 'beszédük, csak hosz- szadalmasabb. A szószaporításnak csak az egyik módjáról szólok e rövid írásban. A rádió­ban, a televízióban, a min­dennapi nyelvhasználatban, sőt tudományos dolgozatban is nagyon gyakran találko­zom vele. Ez a mód a szó­halmozás. Több azonos je­lentésű szóval neveznek meg egy fogalmat, és azt gondolják, így sokkal nyo­matékosabb leszí a monda­nivalójuk. „Önök nagyjából általá­ban tudják, hogy ... ”, „Fé- lig-meddig el vagyak paló- cosodva én is egy kicsit”, „Ebben a pillanatban éppen most tudtam meg...” — s még idézhetnék néhányat a jegyzetfüzetemben került mondatokból. Az ugyanazt a fogalmat jelölő nagyjá­ból és általában, félig- meddig és egy kicsit, ebben a pillanatban és éppen most párok közül az egyik pon­tosan elég lett volna a mondanivaló kifejezésére A kettő együtt nem erősí­tette azt, hanem inkább gyengítette. A szóhalmozásnak nagyon gyakori az a formája, amelyben egy idegen szó és a neki megfelelő magyar szó kerül egymás mellé. „Korrektül és helyesén vi­selkedtél” — mondta lazautó­buszban egy idősebb férfi egy fiatalabibnak; „szimpa­tikus és rokonszenves fia­talember” — dicsér két hölgy valakit; „Most elérkeztek a finisben a hajrához” — hangzott el egy ballagási ünnepélyen; „A szépiroda­lom alakítja és formálja az olvasóit” — olvasom egy dolgozatban. „Egy menettérti returt kérek” — hallom a jegypénztárnál. Töprenghe­tünk azon, vajon a beszélő nincs tisztában az idegen szó és’ a magyar szó össze­függésével? Vagy a nyoma­ték kedvéért két szóval akarta kifejezni magát, s nem jutott eszébe más szó, csak a magyar megfelelő? Az azonban bizonyos, hogy e felesleges szóhalmozások nem adtak nagyobb nyoma-, tékot a mondanivalónak. Bachát László SUHAI PÁL Ki adni nem lúd Mind nyomorult, {ki adni nem tud. Torz képpel ezért fosztogat. Vagy bújik önnön éjjelébe, mint erdőn vérezve a vad. Ki adni nem tud, maga párja. Szegényebb;úgy lesz, hogyha kap, hiszen csak (újabb tartozással lehet, s lesz most már gazdagabb. Fordított koldus, utcasarkon, aki csak 'azért kéregét, hogy adna fillérért cserébe akármit, gesztust vagy hitet. Száműzött lélek, önnön árnya, élők közt [bujdosó halott, tekintsen rá, ki él még, lássa, s köszönje meg, hogy adhatott.

Next

/
Oldalképek
Tartalom