Somogyi Néplap, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-10 / 187. szám

1985. augusztus 10., szombat Somogyi Néplap 7 Részlet egy hivatalos ügyiratból: „Tóth Mihály faragó népművész. 1911. Somogy- liszó. Sege&d-Lászlómajorban él. Alapító tag­ja volt a HISZÖV-nek, az 50-es évek ele­jén kapta meg a Népművészet Mestere cí­met. Munkái elsősorban a pásztorhagyo­mányt őrző tárgyak, de készít bútorokat és dísztárgyakat is. A fafaragás minden tedhni- ncáját isimeri és magas színvonalon műveli. Rendszeresen szerepelt a Kapoli-kiállításo- kon, többszörös Kapoli-díjas. Minden jelen­ős népművészeti bemutatón, kiállításon — ahol a megye népművészetét mutatják be — láthatók alkotásai. Nemcsak maga dolgo­zik magas színvonalon, hanem nagy segít­séget ad a fiataloknak is.” Töltögetjük a hivatalos-száraz, lényégre- üórő mondatokat élettel Miska bátyánkkal. Nem először tesszük, de vele minden talál­kozásom hétköznapi ünnep. Nem sokat vál­tozott, amióta nem láttam. Ugratják is a tanítványai, hogy egyre fiatalodik. — Ez azért van, édes gyerekem, merthogy pálinkával veszem be az orvosságot — csip­pent a szemével. — Nevetett is a doktorné, amikor megmondtam az urának, mitől ja- vulgatok. Ez a csöpp, manóforma kis öregember utolsó tagija annak a sornak, amelynek saj­nos már nem élő láncszemei, olyan népmű­vészek voltak, mint a Kapállak, a kadar­kúti Varga János vagy az énekes kisbéri Tóth Imre, a berzeneei Csalfa Mari néni. Mégsem elégikus hangvételű számvetés ez, mert Miska bácsi megosztotta tudását a ta­nítványokkal, így öröksége tovább él majd a homokpusztai Tóth Vendel, a gyótapusz- tai Török Imre, a kiskanizsai Holl László, a •lászlómajori Czimbalek István és Tömből Istvánná meg mások munkájában. — Milyen volt az élete, Mihály bácsi? A feleletre mintha egész valójában neki­készülődne. MegszíVjá a cigarettát, arc­csontjaira mintha belső vákuumszivattyú rán­taná rá a cserzett bőrt. Az elmaradhatatlan zöld kalapot feltolja a homlokán, fehér ha­ja határáig. Mintha még az úttörőszíj csat­ja is fényesebben ragyogna a derekán. — Nem lehetek elégedetlen, öcsém. Be­csültek a munkám után mindig. A népmű­a szót szépen, ahogy a, sudaras ostor végét kell. — Elvettem Kosi Máriát, a meszteg- nyői csontrakó ember lányát. A magamfajta pásztorember béreslányt sohasem kért meg, az nincs szokva a szabad élethez. Vörösakó, Kopárpuszta, Nagyrinya, Böhö- nye s végül Lászlómajor voltak életállomá­sai. Mint számadó juhásznak járt neki évi 16 mázsa gabona, másfél hold föld haszon- élvezete, két tehén- és két kocatartás, 24 ki­logramm só, két mázsa árpa, 12 köbméter fa, minden anyajuh után tíz liter tej, egy- egy bárány után 13 fillér, 60 pengő kész- pénzfizetés, meg egy szoba-konyha és 450 négyszögöl kert használata. Amíg erre a rangra nem vergődött, csak a kommenciós cseléd szegődésében foglaltak jártak ki ne­ki. — Jó asszonyra leltem Kosi Máriában. Igaz, dudog, ha a tárogatót előkapom, hogy ap­juk, nem ez az áriája annak, amit játszol. De már a hosszi furuglálból kicsalt nótába nem tud beleakaszkodni, merthogy azt dö- dőgve kell megszólaltatni. Zöldeslbama szeme szinte világol a szó­béli huncutságra. A rideg pásztorélettől so­ha sem volt idegen a humor. S ha a kedv láthatatlan sziporkái pattognak köztünk, könnyű abból a pásztortarisznyából újabb történetet előkérincsgélni. — Idehallgasson, öcsém. Amikor még csak „Hallgass, kisbujtár!” volt a nevem, Mihály- fapusztán láttam egy szobrot. Két szép nyír között állott. Ez a szobor HOhélló Henrik herceg legkedvesebb számadó juhászát ábrá­zolta halálos viasikodásiban a bárányt emész­tő balátai gyíksárkánnyal. Talán még meg­van az a szobor, meg lehetne menteni, ’szen Miihályfapuszta már nincs... Én azt a vi- askodást rácifráltam egyszer egy kampóra, mert úgy gondolom, hogy a. sárkánygyík je­lenti a reakciót. Minden, ami jó, az demok­rácia. Csak azt sajnálom, elég későn köszön­tött rám. Amikor náköszöntött, kapott öt hold föl­det. Akkor adta föl a rideg életmódot s lett megülő ember Lászlómajorfoan. A pásztor­sors kézközeli, szíyközeli tárgyai — vezér- ürü messze hangzó kolompja, szépen szóló tárogató, ökörszarv tülök, faragott tányér, ivócsanak — az előszobába kerültek. Somo­gyi, pesti múzeum is őrzi kezenyomát, arc­mását. Fővárosi, kaposvári, nagykanizsai, pé­csi filmesek örökítették celluloidszalagra mozdulatait. Az egyiknek ez volt a címe: „Előttem a határ, utánam a betyár.” — Milyen a jó fa, Miska bácsi? — Legjobb a körte, a dió. Meg a kecske­rágó. Ennek nincsenek évgyűrűi, ez olyan gyönyörű, mint az elefántcsont. Nincs, amit én ki ne tudnék faragni ezekből. Csak az volna a halálom, ha azt kérnék, faragjak meg valamit még egyszer ugyanúgy, ahogy egyszer már kicifráltam. Abba az unalom­ba belepusztulnék. Igaz, nem mindig a somogyi pásztormin­tákat karcolta fába. Volt idő, amikor a gyu- fatartókra, vízmerítő kanalakra, díszdobo­zokra odakerült a címer, a csillag, a sarló és kalapács, a Hoflfer traktor is. Vadfüvek, mezei virágok, erdei növények kellős köze­pébe. Aztán újra ez utóbbiak lettek a leg­fontosabb díszítőelemek. Körülbelül akkor kezdtek újra hallgatni a pásZtoremiberre a gyógyászok is, ismét bólintva arra, hogy fű­ben-fában orvosság ... Jav all ja is sárgaság ellen a „cinadóniát” — az erdő termi meg — ezt szárazon meg kell törni, sóba keverm, s megjavítja a maródit. Én mégis a fara­gásról faggatom újra. — Az erdős kérésére csináltam egyszer egy beretvatokot. Azárn, csakhogy a pécsi fia nem tudta kinyitani: szégyenszemre el kellett hozzám utazniuk, hogy a doboz nyit­ját megmiútassam nekik. Ennek az a tanul­sága, hogy a régi időkben is ügyeltek az emlberek arra, mit és hogyan. Mindennek oka volt. Ennek az, hogy a gyerek ne fér­jen könnyen a beretvához. Mindig is így élte az életet Tóth Mihály, és így éli ma is. Hogy minden tettének oka legyen. Erre emelem a poharam. — Isten éltesse, Mihály pásztor! Leskó László szagot. Azért amikor az intéző megkérdez­te, hogyan gyógyítja a tinófalka — vagy ahogy Miska bácsi mondja tinófóka — ma­ródi egyedeit, azt felelte a tudatlannak: — Egy-egy liter sör dukál nekik, az a gyógyszerük. Itták is napokig a gulyások. Jószdkása azóta is megvan, néha levizsgáz­tatja a főiskolát végzett állattenyésztőket. — Hányféle galandférge van a birkának, elvtársúr? — Hagyja, Mihály bácsi, majd megnézem a könyvben! — Nekem, látja, nem kell ahhoz könyv, pedig el tudnám olvasni az apróbetűt óku- la nélkül is. Idevigyázzon: a báránynak hat galandférge van ... Hát így. Nagy tudomány a juhászé, ő meg valóságos júhászkirály volt a maga idején. Jogara, munkaeszköze, fegyvere a kampó, melyet köteles maga faragni, for­málni, cifrálni a pásztorember kusztorjávál, tehetsége szerint. Széchenyi László gróf 1860 táján alapí­totta Lászlómajort. Kevesen lakják. Volt cselédek, leszármazottaik. Kis házakat épí­tettek, nem olyan hivalkodókat, kihasznál- hatatlanokat, mint a módos falvakban. Ilyen kis épület Tótihéké is. A konyha hűvös, az asztalon „lámpás”, üveg bor. — Ne kerteljünk, Miska bátyám. Ügy mondják, a nagyapja híres betyár volt. — Nem volt beszédtéma apám és anyám között, titkolták előttünk. Mégis kitudódott, hogy Tóth János, betyárnevén Patkó Jancsi, a nagyapám, Patkó Pista fivére. Nem ke- resztségben nyerték a második nevüket, ha­nem mert megpatkoltak gombostűkkel egy betyárt szitkoló szennai menyecskét... Ami Tóth Mihály kisbujtár korának szen­zációja volt, az a maga idejében — a múlt században — eléggé gyakori életfordulata le­hetett a pásztoremlbemek: intéző parancsa, verése ellen szegülő vad legények, tizenkét évi külföldi bakasors elől menekülő csikó­sok, csordások inkább választották a dunán­túli rengeteget, a hortobágyi pusztaságot. Patkót és társait a Bunya-erdpben fogták el: de érte közbenjárt Szigetszentmikíóson Zichy grófnál Horváth számadó gulyás, akinek Te­réz lánya Tóth Miska bátyánk nagyapjától volt teherben ... így aztán megúszta tizen­két évi, rabsággal egyenlő katonasággal. Csak 1872-ben tűnt fel újra. Mi marad a betyár után? Néhány legen­da. Ez a Patkó híres alakoskodó lehetett: a vásárosbérci bírót drótostótgúnyában tévesz­tette meg, anyja temetésén ablakosnak adta ki magát. Szájról szájra szállt az eset, ilyen formában: Patkó, Patkó, de bátor ember lettél, Mikor anyád temetésére mentél. Felöltöztél ablakostót-ruhába, Ráborultál édesanyád sírjára. Ráborultál édesanyád sírjára, ötven-hatvan pandúr személáttára. A juhásziskolát kijárva — kisbujtár, anyás-bárányos, toklós. kosolsbujtár, öreg­bujtár, számadó „osztályokban” — hányszor hallhatta a betyár tetteit? Apjáról is van bátorságprófoa története: 1919 után üldözött vöröst rejtegetett a szalmaikazalfoan, pedig azt négy csöndér kereste kutyákkal. — Amikor már kétezer birka volt a ke­zemre bízva, asszony után néztem — fonja vészét mestere cím után kaptam a Szocia­lista Kultúráért jelvényt, kiváló dolgozóit, Tegyünk többet Somogyért! kitüntetést. Az­tán ami a legnagyobb kitüntetés volt szá­momra az élettől, az, hogy fedelem alá fo­gadhattam azokat, akik előttem igazi nép­rajzosok voltak: Ortutay Gyulát, dr. Manga Jánost, Együd Árpádot. .— Mind ott vannak már ők is abban a sorban, amelyet fentebb kezdtünk lánccá fűzni. De életleltárt segítek én készíteni Tóth Mihálynak, nem a másokét lajstromba ven­ni... Idézzük fel, honnan jött, merre tar­tott! — Apám is Mihály volt. Örököltem a ne­vét, ahogy én is ráöroMtettem egyik fiam­ra, ő meg a sajátjáéra. Miihályságos família vagyunk. Ügy volt, hogy megöröklöm apám mesterségét, őröztam is vele kondót, de az­tán belekóstoltam a juhászi életbe, s meg­maradtam annál. Megmaradt, de emlékezete nem hűtlen a többi pásztormesterséghez sem. Még vissza- vélekszik arra a Szentgyörgy-nap előtti szo­kásra, hogy a pásztor agyoncsapta a kígyót, s a nyelvét kivéve belefúrta az ostornyélbe, avval őrzött: úgy tartották a régiek, hogy ezzel a rosszat ostoroljók el a nyájtól. A gulyások, ha egymásra haragudtak, tudták a módját a bosszúnak: a szilaj maríha, amelyből egész csordára valót őriztek „Ho- hélló Henrik” hercegnek úgy megszaladt az égő rongy füstjétől, hogy csak Nemesvidnál érték utol. Ugyanígy rohan hanyattehomlok a csorda a tűzbe csorgatott vér szagától is. Gulyások szokása volt, hogy a jószág be­tegségét látva mondólkát mormoltak a baj űzésére, és nyírfából faragott szöggel szö­gezték a földhöz a betegség szellemét. Mi­hály bácsi már akkor is felvilágosult em­ber lévén tudta a medicinát: kökényfagyö- kér főzetével kell Itatni a véres vizéletű jó­SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK BU NÉLKÜL ELI VII,AGAT

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom