Somogyi Néplap, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-03 / 181. szám

1985. augusztus 3., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ■H Mohácsi Regös Ferenc vázlatkönyvéből Az osztrák főváros világhírű grafikai gyűjteménye, az Abertina számára meg­vásárolták Mohácsi Regős Ferenc Lovak című rajzát. Ebből az alkalomból közöl­jük a művész néhány Bécsben és kör­nyékén készített grafikáját. RÓZSA ENDRE: LÁNG Imára kulcsolt kézzel a sötétség sátrat tant falóm — irmagoim ne tépjék. Viliágbuzátba ütve társtaían, kibontom tőből lobogó­magam Asszomyáigyékok édes hasítéka engem kiáltoz — kalyhem lenini, még ma! Engemet ír az egyenes gerinc, a férfié, ha már regénye sincs. Ömnöm fényemben zárva, tettenérten, csírát ütöttem minden éj szívében! Szőnyi István rajza KISS GÉZA: LÚpÚt Kívülről a szavaik töifietstlien bástyái kívüliről a mondatok menedék lépcsői látni ahogy elindulnak rajtuk fölfelé a rejitett indulatok s az ajtó az ajtó már én vagyok bélül pedig ott ül mint mindenek mozgatója a csönd Szűcs Mariann ÁLMAINK K ésőre jár. Anyánk az egész napos munká­tól valósággal be­ájult az ágyba, s még arra sem riadt fel, hogy a macskánk elkezdett do­rombolni az ágyam végében. Pedig ha észrevette, hogy becsempésztem a kisvöröst, a fejéhez kapott, aztán söp­rűt ragadott, és kikergette az udvarra. A macska egyenletes rit­musban dorombolt, mintha érezte volna a bizonyosságot, hogy anyánk nem figyel föl. öcsém nagyokat sóhajtott, és közben úgy forgolódott, mint a ringlispil. Én az ab­lakon bámultam kifelé, az eget láttam, és a holdból egy kiflicsücsöknyit. De \ezüst fé­nye ráült a paplanomra! — Te! — löktem oldalba az öcsémet. — Hagyjál! — morogta, és megfordult a másik oldalára. Az ágy reccsent egyet, de az éjszaka csendjét anyánk szu- szogása tovább szőtte, s je­lenléte, mint egy vékony fá­tyol, betakarta a szívünket. öcsém aznap délután rossz üzletet kötött velem, mert egy szelet csokoládéért meg­vette tőlem a Bósza Ferkó kiszuperált indiánját, amivel nem tudott mit kezdeni, mert se feje nem volt az in­diánnak, se a lónak farka, s az egész elég nyamvadtul nézett ki. A szomszéd srácok pedig hasukat fogva Jcörbe- röhögték, hogy ezzel a béna harcossal ne jöjjön közéjük az öcskös. Hát ezért nem akart velem szóbaállni most éjszaka! — Te! Figyelj már ide---­k ezdtem újra a bökdösést. — Mit akarsz? — Föl kéne mászni oda! — suttogtam, s az ablakon be­kukkantó holdra mutattam. — Hová? — Hát oda föl a holdra! — Magasan van — sutyo­rogta az öcsém —, egyébként is azért az indiánért, amit délután kicsaltál tőlem, még fizetned kell! Nem úszód meg olyan könnyen! Külön­ben aludjunk! He?! — Rendben, holnap a reg­gelinél a kenyerem fele a tiéd, de figyelj most ide! Nincs az olyan magasan! Nézd meg! A hold sarkától még egy olyan öt centire le­het a verébdeszkánk. Felmá­szunk a tetőre, aztán onnan a kislétrával már el is ér­jük — hadartam egyszuszra, és a suttogástól már kezd­tem berekedni. — Kislétra. Gondolod, hogy elég lesz a kislétra? — aggályoskodptt az öcsém, de most már egy szóval sem említette, hogy aludjunk. — Gondolj bele! — lendül­tem ostromba. — Ha még a kéményünktől, mondjuk fél métert kell megtenni, de biz­tos, hogy -nincs annyi, akkor is elég a kislétra. — Gondolod? — Hát persze. Na? Indu­lunk? A jmacska már nem do­rombolt. Mélyen aludt, ösz- szegömbörödve a dunnám alatt, öcsém arcát a párnák között nem láttam, csak lé­legzetéből éreztem, hallot­tam ki, hogy se igent, se ne­met nem tud mondani. — Rendben? — kezdtem másik oldaláról megközelíte­ni az öcsémet. A dörzsöltség­ben, ha akaratomat végig szerettem volna vinni, nem ismertem lehetetlent. Arról nem is beszélve, hogy egye­dül nem tudtam volna a kis- létrát fölvinni a háztetőnk­re. — Téged nem érdekel) hogy mi van a holdon? — De., Csak oda űrhajóval mennek. Tegnap a téve is mutatta, hogy ott semmi élei nincs, csak valami homok- sivatag. De nektek, lányok­nak hiába beszél az ember komolyan, teljesen dinnyék vagytok. — Tévé, tévé meg a többi! Ugyan már! Te mindent el­hiszel, amit a felnőttek mon­danak? ök talán nem téved­hetnek? Mi? — Gondolod, hogy mégis van ott valami? — mondta lassan az öcsém, s örültem, hogy hangjában bizonytalan­ságot fedezek föl. Ez a bi­zonytalanság nekem egyre nagyobb erőt adott. Állítólag ez az ember hár- fázni is tudott, meg külön­féle hangszeren játszott, de legjobban hegedülni szere­tett. És amikor itt a földön már sokféle baja adódott abból, hogy ő zenél, fogta magát, és elköltözött a Hold­ra. Ma már csak az hallhat­ja a muzsikáját, aki elmegy a holdra. Te nem akarod meghallgatni? Vörös Ferenc rajza — Olvastam egy könyvben, hogy a holdon lakik egy em­ber, akit Dávidnak hívnak. — Ez marhaság. Miért he­gedülne ott a világ végén? — Mert ott nem bántja senki — mondtam mérgesen. — Azt hiszed, hogy ha cite- rálsz, nem utálják? De ha egy más bolygón csinálod, mindjárt más! Erre már az öcsém is meg­sértődött. Imádta a citerát. Órákig fagyoskodott a kocs­ma ablaka alatt télen, ha ci- terabált tartottak. Szinte megbabonázva tért haza haj­nalban. Később a nyári kere­setéből vett egy elég halvány hangú citerát. Ha játszott rajta, megszépült. — Hol van az a kislétra? — adta be a derekát. — Hátul a fészerben. — Fölzavarjuk a tyúkokat. — Á, nem. Majd csöndben megyünk — nyugtattam meg az öcsémet, mint a tábornok a győztes csata után, ha szárnysegédje közli, hogy a veszteség több, mint a győ­zelem. Mezítláb, kezünkben a ci­pővel, kiosontunk a szobá­ból, az ajtó sem jajdult, csak a szél fütyült hango­sabban. A kertben fölléle­geztünk. A hold bevilágította az udvart. Hosszú árnyékot vetettünk, óriásoknak kép­zeltük magunkat. Először öcsém nézte meg a holdat, majd lemondóan legyintett. — Messze van. Messzebb, mint gondoltad. Nekem Ynár a háztetőnk is messzinek tűnt. Az északi szél is fölborzolta a hajun­kat, a fogunk is össze-össze- koccant, de nem az éjféli széltől, hanem a félelemtől. — Először is ki kell talál­nunk egy olyan létrát, ami jó hosszú — kezdte el okos­kodva az öcsém —, tehát könnyen följuthatunk rajta. Na, de ennek összecsukhat­nak kell lenni, mert külön­ben más is föl-le sétálgat­hatna, azt pedig nem enged­hetjük meg, mert ha tény­leg hegedül ott valaki, an­nak -teljes csendre és nyu­galomra van szüksége. — Aha — nyögtem, és ti­tokban büszke voltam az öcsémre, hogy milyen okos. — Tehát az az első feladat, hogy holnap megtervezzük azt a titkos, összecsukható létrát — mondta öcsém, és lassan visszaballagott a ház­ba. A pitvarajtóból még visszaszólt: — Majd holnap mindent részletesen kidolgozunk. Gye­re, menjünk aludni! Én még egy darabig far­kasszemet néztem a holddal, a hegedűsömmel, még fülel­tem is légy kicsit, de a szél erősebben fütyült. Vissza­osontam öcsém után az ágy­ba. Anyánk a mozgolódá­sunkból valamit megsejthe­tett mert amikor bebújtunk a dunyha alá, mellénk lopa­kodott, elrendezte az ágyun­kat. A kisvörös erre a nagy mozgolódásra felriadt, és új­ra dorombolni kezdett. Anyánk motyorgó szavak kí­séretében dobta ki a macs­kát.. Tegnap egy tétova, távve­zérelt mozdulata űrhajóst láttam a tévében. A sivata­gi holdfelszínről elrugaszko­dott, s \egy műszerrele a ke­zében közeledett az űrhajó felé. Komoly, kopaszodó, fe­hér köpenyes férfiak, állító­lag a földi irányító központ­ban, összedugták a fejüket, és néha-néha a rhűszerekre néztek, aztán bólintgattak. Minden a terv szerint zaj­lott. A kép elúszott, más hí­rek bombáztak az agyamat. Valamit biztos fölfogtam a többi képsorból is, de ben­nem az az űrhajósmozdulat vitáit tovább. E s eszembe jutott az a régi nyáréjszaka. Az álmaink. Es eszembe jutott erről a régi nyáréjszakáról, hogy lassan megöregszünk, befejezetlen­né válunk, ami nem is lenne igazán baj, ha az álmainkat, legalább azokat tudnánk egésszé, kerekké álmodni! És eszembe jutott az öcsém, aki­ről csak Havonta, ha megtu­dok valamit. Levelet kéne írnom! Csak azt a levelet nem kezdhetem azzal, hogy „Te, öcskös! Azt az össze­rakható létrát mikor csinál­juk meg?!” Nem kezdhetek így egy levelet, ilyen lehetet­lenül.

Next

/
Oldalképek
Tartalom