Somogyi Néplap, 1985. július (41. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-18 / 167. szám

1985. július 18., csütörtök Somogyi Néplap 5 HEINRICH BÖLL HALÁLÁRA Szegeden a városkép kialakításánál nagy gondot for­dítanak az esztétikai összhang megteremtése mellett arra is, hogy a dolgozó ember minél kellemesebben pihenjen. Ezért a legtöbb téren szökőkutakat is épí­tettek, illetve építenek a jövőben is, hogy a városi ember a kőrengetegben is közelebb kerüljön a ter­mészethez. Képünkön: a Széchenyi tér városi tanács előtti szökőkút (MTI-fotó: Stekovics János — KS) ¥ Alomgyári séta KÖNYVESPOLC Á szabadságharc titánjai Többször oszthattam meg boldogan az olvasóikkal' la­punk hasábjain azoikat a szellemi élményeimet, ame­lyeket az utóbbi évtizedben magyarul megjelent néháwy műve, (Katharina Blum el­veszett tisztessége, az Egy bohóc nézetei, a Gondviselő ostromzár) keltett bennem. Interjút is szerettem volna készíteni vele arról, milyen mértékben adhat megoldást az általa oly szenvedélyesen valott keresztény balolidaii- ság korunk nagy kérdéseire. Sajnos, szülővárosa és Lakó­helye — a Mifelénk című rendre kimaradt NSZK-beli ú tipr ogram; jaiimlból. Az Interjú már nem ké­szülhet él. A Nobel-díjas író, akit barátja, Willy Brandt a „német nép lelki­ismeretiének nevezett, tegnap­előtt végleg elköltözött. Csaknem pontosan harminc esztendővel azután, hogy példaíképe, Thomas Mann elment... Festékek a műemlék- épületekhez Nagy a keletje a Budalakk Festék- és .Műgyantagyár egyik újdonságának, a mű­emlék épületek felújításához készített Modaszil nevű homlokzatfestéknek. Az elmúlt években elő­térbe került műemlékeink állagának megóvása, ám az épületek külső csinosítása sokáig gondot okozott a szakembereknek. A régi ko­rok építészei ugyanis nem takarékoskodtak az anyag­gal, nem ritkán méteres vastagságú falakat húztak, amelyék szigetelés hiányá­ban ,az idők során sok ned­vességet szívtak magukba. A felújításoknál a szakembe­rek pótolják a hiányzó szi­geteléseket, a falakat azon­ban nem tudják egyhamar kiszárítani. A 60 féle szín- árnyalatban előállított Mo- daszilt azóta mind több he­lyütt hasznosítják, mert to­vábbi előnye még, hogy igen tartós, színét a napfény sem fakítja meg, s a rárakó­dott port, piszkot le lehet mosni. A Budalakk termékének segítségével szépül egyebek között a budai várnegyed. A zegzugos utcák házai közül a felújítások során száznál is többet ezzel a bevonattal látnak el. A várnegyed re­konstrukciójához tavaly még külföldi festékeket is fel­használtak a kivitelezők, az idén viszont . már csak a Budalakktól vásárolnak. A főváros másik neVezetessé- gének, .az Operának a hom­lokzatát is. ezzel a festékkel színezték az építők. A sok kedvező tulajdonságot egye­sítő színezőt szívesen hasz­nálják a szakemberek a vi­déki kastélyok, műemlék­templomok helyreállításánál is. Művészetét életének sors­fordulói alakították. A há­borús szenvedések, melyeket katonaiként élt át, a Gruppe- 47 írócsoport létrejöttét követő évek, amikor Grass- szal, Wernenrel, Enzenslber- gerrel együtt őt is a nem­zeti leflikilismeret kérdései foglalkoztatták. Az „erhardi gazdasági csoda korszaká­ban keletkezett művében a munkanélküliek és a ven- diégmunteáscik; jogaiért áiit ki elsősorban, s utolsó munkái­ban jobbára a terror és el­lenterror politikai-erkölcsi okait elemezte, hol társada­lomfilozófiai mélységgel, hol fölényes és elegáns iró­niával. Képék tolulnak elém a szegények, az elesettek író­jának alkotásaiból — ami talán bocsánatos bűn, hiszen nála nagyobb megjelenítő erővel még a világirodalom legnagyobbjai közül is csu­pán kevesen tudtak írni. Látom például a Magukra maradtak kilakoltatott „cson­ka” családját, az anyát, a gyermekeket, amint zokogva rakják fel kis niotyójukat az autóra, mert a tulaj könyör­telen, és lakbért fizetni nincs miből, az apa pedig nem tért haza a frontról. Fölibúkkan emlékezetemben az Ádám, hol voltál? kisfca- tonája. Ö hazatért — és ép­pen házuk küszöbén éri a halálos lövés... — Igen, a csaknem teljes reménytelen­ség, a kilátástalannak tetsző útkeresés jegyében teltek el az ötvenes évek Bőül életé­ben —, hogy azután a hat­vanas években formált hősei már nyíltan szegüljenek szembe társadalmuk negatív tendenciáival. S itt egy újabb mű, Csoportkép hölggyel. A szőke Leni önfeledten bol­dog azon a karácsonyestén: nem érdekli, hogy környeze­tében megvetés tárgya lett, mert viszonozza egy török vendégmunkás szerelmét. Az Egy bohóc nézetei ifjú fő­szereplője már tudatosan vo­nul ki. a csupán anyagi ér­tékeket istenítő környezeté­ből, gúnyosan nyelvet. öltve a józan bürgerekre. Az Egy szolgálati út vége kiskato- nája pedig lelkiismeret-fur- dalás nélkül gyújtja föl a rábízott tankot, ily módon tiltakozva az újjáéledő mlili- tarizmus ellen. Esküdt ellensége volt Ball mindannak, ami az emberi személyiséget, a lelket nyo­morítja: a háborúnak és az önkénynek, a „direkt” kény­szernek és az „agymosás­nak”, a szegénységnek és a konformizmusnak. Nekünk, magyaroknak talán némi vi­gasz a gyászban: írásai ke­vés országban jelentek meg oly nagy példányszámban, s oly gyorsan, mint nálunk. E helyütt tehát aligha lehet közhely, hogy Heinrich Böli — él. Vár, bástyák, vérpad egy kopár mezőben. Odébb sze­cessziós észak-olasz utca, ahol bőrköpenyes kisiskolá­sok baktatnak. Egy kicsit messzebb egy régvolt gőzös mentőcsónakjának marad­ványai, a csónakban egy rosszmájú újságíró és egy rinocérosz evezett el édes- kettesben. Az olasz álomgyárban va­gyunk, a római Cinecittá- ban. Nyári hétköznap van, kezd olvadni a beton és lanyhul a munkatempó is. Látszólag semmi jel nem mutat arra, hogy hamarosan ünnepel a filmváros: ötven éve készítették itt az első filmet, még a „fehér telefo­nos” korszakban, öt évtized alatt a Cinecittá sok csodát látott, meg néhány látványos csődöt is. Egy időben ide­jártak forgatni még a ten­gerentúlról is, készültek je­lenetek a Ben Húrból, a Kleopátrából, valamikor itt ringott Noé bárkája is a „Világ legnagyobb történe­te” című szuperprodukció­ban. Ma már nem csinálnak igazi nagy filmeket — pa­naszkodik kísérőm, egy fia­tal biztonsági ember, aki­nek a kisujjában van a Ci- necitta története. A Cinecittá nem önálló produkciós vállalat — bár egyre gyakrabban beszáll a gyártásokba is — hanem szerződéseket köt produce­rekkel, akiknek időnként arra sem marad pénzük, hogy a díszleteket lebontassák maguk után. Pedig itt min­den feltétel adott, hogy né­hány alkotó bejöjjön egy szinopszissal, és néhány hó­nap múlva kisétáljon a ve­títésre kész filmmel, akár több nyelvű- változatban. A díszleteket Róma talán leg­ügyesebb építészei tervezik, a laboratóriumban évente 18 millió méter film másolatát is képessek elvégezni. Itt ta­lálható — erre roppant büsz­kék — Európa legnagyobb stúdiója: a tizenkét, felvéte­li és akusztikai szempontból tökéletes épület mellett két hatalmas medence is tarto­zik a ‘ 40 hektáros komle- xumhoz, amelyekben akár tengéri ütközeteket is lehet rendezni. így, munfcacsendben is le­nyűgöző és álomszerű a hely: csak néhány állványt látunk a pusztában, majd hirtelen előbukkan egy régi házsor, amelyet hamarosan fel fognak gyújtani Linó Banfi tűzoltó-ifilmjében. Ügy tetszik, nemcsak az 1848—49 iránti érdeklődés vált kimeiríthetetlenné: a kiadók vállalkozőkedve is. A nemzeti tudat fokozatos újjáébredésének hála, egy- re-miáísra jelennek meg is­mét — vagy először —olyan alkotások amelyek új szí­nekkel egészítik ki a ma­gyarság legnagyobb forra­dalmáról és szabadságiharcá­ról alkotott képünket. Nemrég Supka Géza ter­jedelmes „ikerkönyvével” rukkolt elő a Magvető. Az 1883-tól 1956-ig élt szerző — a hazai polgári radika­lizmus egyik vezéralakja, Jászi Oszkár barátja — nem volt „céhbeli” historikus, szertelen szelleme olykor a régészet és a lapszerkesztés, máskor a művészettörténet ég az aktív közéleti tevé­kenység felé tett egy-egy Vargabetűt. A sors kegyelt­jének sem nevezhetjük Suo- kát: 1919-ben és 1929-ben, 1940-ben és 1948-ban egy­aránt a perifériára került a hivatásos művelődéspoliti­ka normái szerint. De ta­lán éppen könyörtelen tár­gyilagossága okán hat friss­nek az okokat és következ­ményeket jóval kevesebb elfogultsággal elemző ko­runkban e történeti munka. A történelmi munka kri­tériumai közül „csak” a gondoláim enetek pengeéles logikája és a tényfeltárás gazdagsága, objektivitása jellemzi ezt a hatalmas mű­vet. A hűvösen racionális tartalmat az esszéíró szemé­lyesebb hangvételével me­legíti fel Supka, mind a forradalom évének esemé­nyeit bemutató első, mind pedig a nagy győzelmiek és a bukás történetét tárgyaló második könyvben. Szemlé­lete a főbb vonalak fölvá­zolására törekvő eszmetör- tónésizé, s nem a lényegte­len apróságokat nagy mű­gonddal mazsolázgaitó pozi­tivistáé. E szerzői magatartásnak természetesen hátrányai is vannák. Vázlatosnak hatnak például a forradalom előtti Magyarország helyzetéről írott gazdaságtörténeti fej­tegetések, s keletkezésük ufán csaknem ötven eszten­dővel kevés újdonságot ta­lálunk azokban a fejeze­tekben is, amelyekben az egyes társadalmi osztályok és rétiegek helyzetét igye­kezett elemezni Supka. A nemzetiségi politika útvesz­tőjébe kalauzoló részletek sem annyira adatbőségük- kel, mint inkább objektivi­tásukkal lepnek meg. (Ne feledjük: 1938-ban hangsú­lyozni a románok, szerbek, horvátok, szlovákok és zsi­dók követeléseinek jogossá­géit aligha számított „jó pántnak” a hivatalos ooliti- ka megítélése szerint!) Nem volt erős oldala Supkának a hadtörténet sem: áz olyan fontos eseményeket is csak motivációs jelleggel építi be krónikájába, mint Gör­gey téli hadjárata a bánya­városok környékén, a tava­szi győzelmek és Budavár visszavétele vagy Bem er­délyi seregének küzdelmei. Supka Gézát, az esszéis­tát és újságírót jobbára az érdekelte, amit manapság elcsépelt kifejezéssel embe­ri tényezőnek nevezünk. Pontosabban: a személyiség szerepe a történelemben, az, hogyan befolyásolta egy po­litikus, egy hadvezér jelle­mének ereje vagy gyengesége az eseményeket. Látásmód­jára jellemző: az esemény- történetbe ágyazott, remek­be szabott portréit nem az olyan „mérsékelt” állam­férfiakról mintázta, mint Batthyány, Deák vagy Nyá- ry Pál, hanem például Per- czel Mórról, a sokak által „veszettnek” tartott repub­likánus tábornokról, Mada­rász Lászlóról, a „gyémánt- pörben” kompromittálódott belügyminiszterről — talán az ötvenes évek „szellemi” klímájának hatására mind­két arckép kisisé eszményí­tettnek tetszik —, vagy Hen- tzi Henrikről, Budavár bo­nyolult jellemű osztrák fő­parancsnokáról és Bemről, az alig több mint ötvenéves „'apóról”. Ám — szerencsé­re — a megörökítendő hős­nek csak a kiválasztása szépíróián szubjektív. Jel­lemzésük nagyrészt körülte­kintő és árnyalt, ami nyil­ván arra is magyarázatot ad. miért nem jelenhetett meg a második könyv — az „1849” — a keletkezését kö­vető években. Mintaszerű példa az a több mint félszáz oldalnyi fejezet, amelynek témája a kÄ titán. Kojssuth és Gör­gey kapcsolatának alakulá­sa. Supka ugyanis mindkét személyiség megítélésében tartózkodott a szélsőséges állásfoglalástól. Az Országos Honvédelmi Bizottmány el­nökének a hadviselés ügyei­ben mutatott befolyásolha­tóságát éppúgy nem hallgat­ja el, mint Görgey egyed­uralomra törő igyekezetét. A pozitívabb hős: itt — nem a szerzői kinyilatkoztatások, hanem a számos dotoumen- •tum csoportosítása szerint — mégis inkább a ridegen mérlegelő, realista tábor­nok: bizonyság rá annak a folyamatnak részletes is­mertetése, melynek során a kormányzó a fővezérre igye­kezett testálni a hadügymi- niszteri titulust csupán azért, hogy „leválassza” őt a hadseregről- Persze, Gör­gey stratégiai hibáit sem rejtette Véka aló a szerző. Egyebek közt azt, hogy — Klapka tanácsára — Buda­vár visszafoglalása mellett döntött ahelyett, hogy a már „megroggyant” Habsburgo­kat kényszerítette volna véglegesen térdre. Izgalmas tartalmú és len­dületes stílusú munkáinak ezzel a kiadásával hosszú, évtizedek után merült föl a feledés ködéből a magyar polgári radikalizmus e ki­emelkedő személyisége. Re­méljük, hamarosan régésze­ti és művészettörténeti írá­sait. publicisztikai mun­káit is olvashatjuk majd. Hiszen idestova félszázada csupán egyetlen műve je­lent meg: Verne regényé­nek, a Sztroqoff Mihály-nak a fordítása. L. A. Színes képek A rajzlapon ferde ké­ményből füst kariká­ik, ügyesen kikerül­ve a zöld lombú fát, a ház­tető cserepei között macs­ka sunyit. A ház valahogy a levegőben lóg, nyitott aj­taja mögött üresség ásít. Egy másik rajzon lila em­berkék ülnek, szépen sor­ban a hosszú pádon, jobb lábuk keresztben, illedel­mesen hozzászorítva a térdhez, mintha ökölbe szo­rulna ujjatlan kezük. A hófehér falon egymás mellett sorakoznak a raj­zok, ötéves apróságok al­kotásai. Az óvoda szülői értekezlet helyett rendezte a kiállítást, hozzáfűzniva­lója nincs és nem is kell. Szépen formált betűkkel minden lap alján ott a név. Ahogy sorban szem­ügyre veszik a szülők , a rajzokat, úgy csendesül el a szó. Jól öltözött anyuka néz óvatosan körbe, és gyors mozdulattal leakasztja gyermeke képét a falról. Két piros ember, egy nő és egy férfi fogja egymás ke­zét a rajzlapon, ruhátlanul állnak, vagy inkább lebeg­nek a levegőben, iaz ötéve­sek anatómiája lággyá, haj­lékonnyá lényegítette a tes­teket. — Mindiq vigyázunk, a gyerek sosem látott ben­nünket „úgy”! — suttogja az anyuka, miközben láng­vörösre gyúl az arca: ■— Nem is tudom, honnan szed ilyesmit ez a lány. Talán éppen a titok titkos ismerete suhant át a raj­zon, szeretettel formált val­lomás. Tibor a gáztűzhelyet fa­zekakkal tömte meg, a kö- tényes nőalak egyik kezé­ben fakanál, másik kezé­vel a mosógépbe ralk ru­hái. Látszik egy asztal is a háttérben, háromlábú szék billeg egy üldögélő alak súlya alatt, élesen kiugró színnel fekete férfit ábrá­zol. , Kék a következő kép, sokféle kék. Kutya és macska, hosszú testű orosz­lán, sejtelmesen eltűnő ma­darak. Az egyik sarokban eső esik és halványkéken süt a map encián faleve­lekre. A hóember sárga, kalap­ja félrecsapott, a szánkón két gyerek kuporog. Piros pöttyös a labda, valahová messze elgurult, mert a futó kis alak keze a leve­gőbe nyúl. Mónika virágokat festett, lendületes napraforgót, pi­rosán fakadó rózsát, hosz- szú szárukkal nőnek ki a földből, egyenesen törve egy nevetőarcú nap felé. Sokszirmú, színes sorbán- állás a kép, nem nézi sen­ki, nem őrzi senki. — Én nem vagyok rajta, csak láttam — magyaráz­za a kislány anyunak, aki párás szemekkel gondol ar­ra, milyen jó lenne, ha végre jutna idő egy nagy kirándulásra is. Nincs nyaka a bácsinak, meredeken iszalad a hegyes áll a mellkasba, két karját hátrateszi, és hatalmas ci­pőiből kilóg a fűző. Áll a bácsi a rendetlen konyhá­ban, ahol az asztalon bar­na üvegek sorakoznak, a földön pedig barna kupac. — IMi ,ez. Zsolti? — Hát a ruhák, amit mindig a tőid­re dobál apu. Hosszú ez \a szülői érte­kezlet, és hiányzik a hang. Állnak az anyukák és apu­kák a képek előtt, egyikük szó nélkül fordul iki az aj­tón, ,eav mási halkan kö­szön: — Viszontlátásra. — Később majd leveszik a képeket a falról, s Judit, akinek ez az első középsős csoportja, összegyűjti és bekötteti a rajzlapokat. Címkét ragaszt majd a ke­mény borítóra, fekete filc­cel ráírja az évszámot, s felteszi a polrcra. Véget ért az óvodai ki­állítás. Klie Ágnes Lengyel András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom