Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-08 / 133. szám
8 Somogyi Néplap 1985. június 8., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS ÖTSZÁZ ÉVE TÖRTÉNT , V „...s nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára. A mohácsi vész előtt Magyarország az európai nagyhatalmak közé tartozott. Számottevő szerepet játszott az egész kontinensen az Árpád-házi és Anjou-házbeli királyok, valamint a Hunyadiak korában. Különösen, amikor a nagy törökverő Hunyadi János fia, Mátyás király ült a trónon. Nem hiába siratták a nemzeti válságok idején az igazságos Mátyás halálát az ország legjobbjai és a nép egyaránt. Pedig kemény kézzel tartott rendet az országban, aminek akkor nem mindenki örült. Mátyás külpolitikájának fő iránya nyugatra irányult. Kelet felé és a Balkánon megelégedett azzal, hogy előnyös békét kössön a törökkel. A későbbi események ismeretében hajiunk arra, hogy ezt a szemére vessük. De Mátyás ízig-vérig európai reneszánsz uralkodó volit. Éppúgy hatalmat, újabb és újabb tartományokat keresett, mint nagy kortársai: III. Frigyes, Miksa, Merész Károly, XI. Lajos és VIII. Károly. „És ugyan miért ne lett volna joga a hódításaira — írja Szekfű Gyula Magyar történetében —, amikor egyéniségének , eredetiségével, tehetségével és személyes bátorságával messze meghaladta kortársainak legtöbbjét és mögötte hatalmas, terjeszkedésre képes nemzeti államalakulat vonult fel gazdag segélyforrásaival és hadviselő eszközeivel ... A habsburgi, burgundi, francia, angol, spanyol monarchiák mellé felvonul most Magyarország, mint a közép-európai területek hivatott organizátora.” Az 1480. évi Ausztria elleni támadáshoz az szolgáltatott okot, hogy III. Frigyes nem fizette meg az 1477. évi szerződésben kikötött 100 000 forint hadi kárpótlást és ugyanez a paktum megengedte a magyar királynak ebben az esetben a tetszése szerinti kárpótlást. Mátyás hadai tehát 1480 elején elfoglalták a steierországi Radkersburg várát; ezer lovassal a Duna vidékét pusztította. Frigyes fegyverszünetet kért, megindultak a tárgyalások, ám közben — 1481-ben — Beckens- loer János, az országból kiszökött s a Frigyeshez pártolt esztergomi érsek katonái megtámadták a Stájer- országban állomásozó magyar serget, azt megverve Magyarország területén is üldözték. Az alkudozások megszakadtak, Mátyás 1482- ben elfoglalta Hamburgot (ostroma májustól szeptemberig tartott), s visszavette Kőszeget. A következő évben a magyar seregek bevették Klosterneuburgot, majd 1484-ben, áprilistól decemberig tartó ostromban, amelyet a király októbertől személyesen irányított, elfoglalta Korneuburgot, március 11-én a Dávidházi István vezette királyi bandériumok a Lajta melletti Bruűkot, majd április 15-én a Bécs fölötti Kahlenberget. A várak nagyon szívósan védekeztek. De a magyar hadműveletek tervszerűen folytak, mert a fő cél Bécs volt. E Duna menti erősségek elestével azután, 1484 végére Frigyes székvárosát szárazon és vízen bekerítették, oda sem élelmet, sem más utánpótlást juttatni többé nem lehetett. 1485. január 29-én a magyar sereg Mátyás személyes irányításával megkezdte a körülzárt Bécs ostromát. Az ostrommal egyidőben újabb tárgyalások folytak Mátyás és Frigyes között. A király hajlandó lett volna az osztrák tartományokból kivonulni, ha a császár segíti őt a török ellen, amely Temesvár környékén garázdálkodott. Frigyes viszont csak 50 000 aranyforintot volt hajlandó adni, s ezt Mátyás visszautasította. Folyt továhb az elkeseredett ostrom. A várőrség vitézül védekezett. A bécsiek abban bíztak, hogy a császár fia, Miksa, német és burgundi csapatokat hoz felmentésükre. De teltek a hónapok és ...... a kegyetle n éhség már gyötörni kezdte a lakosságot... A mészárszékekben és lacikonyhákban hihetetlen drágán mérték a lóhúst. Ezért titkon a macskát, egeret sem vetették meg” — írja Bonfini „Mátyás király” című könyvében. Végülis a bécsi egyetem küldöttei fölkeresték a tudománypárto- ló királyt és megállapodtak, hogy június elején, ha addig felmentő sereg nem érkezik, az őrség lovaival, fegyvereivel, poggyászával kivonul és Bécs megnyitja kapuit a magyar király előtt... Mátyás király ekkor fia, Corvin János kíséretében, 8 000 főnyi serege élén ünnepélyesen bevonult a városba. „Tudta ugyanis — írja Bonfini —, ha birtokba keríti e gőgös várost, ez mindenképpen győzedelmének örök emléke lesz...” Dr. Csonkaréti Károly Életem legnagyobb eseménye Á nyelvművelő Kosztolányi Kosztolányi Dezső, anyanyelvűnknek Arany János óta talán legavatottabb művelője és művésze, nemrég lett volna százesztendős, ha el nem ragadja olyan korán, alig ötvenévesen a halál. A nagyközönség elsősorban mint költőt s regényírót ismeri, pedig nyelvművelő írásai, amelyek többnyire a Pesti Hírlap hasábjain jelentek meg eredetileg, valóságos kis nyelvművelő remekek, s egész testes köjtetet töltenek meg. Illyés Gyula, másik nagy nyelvművészünk gyűjtötte össze őket először a harmincas évek végén, ezzel a szinte bibliai zengésű címmel: Erős várunk a nyelv, s azóta kibővítve is megjelent Nyelv és lélek címen. Az úgynevezett „nyelvtisztító” mozgalomban tűnt ki nyelvi ötleteivel, leleményével az anyanyelvet fenyegető fölösleges idegen szavak áradatával szemben. De mint a jó orvos, nem tilalomfákat állított, hanem fölírta a gyógyszert, egyszerre négy-ötfélét is, a kéznél, levő, észre alig vett természetes gyógyfüveket: „A fantasztikus Kelet délibábos, regényes, regeszerű. Fantasztikus szépség? Talán káprázatos, varázsos, elbűvölő, tündökletes, vagy csak csodálatos ... Mindenre alkalmazzák, ami a képzeletet csigázza. Ezért néha megrökönyítő, néha hökkentő, néha örvendetes. A fantasztikusan buta ember szörnyen, vagy egetverően buta. A drágaság fantasztikus, tehát rémítő, sőt rémisztő.’’ Városi költőnek, iróniák tartották, s annak vallotta magát ő is, hiszen egyetemi évei óta a fővárosban élt. De a magyar vidék, a Dél- Alföld, a ,Á>oros, bús, lomha Bácska” küldte az irodalomba. Móra olvastán vallja ő, a városi író: „a magyar próza gyökerében és mivoltában népies, s más nem is lehet. Nincsen tudós stílusunk. Minél elvontabib, minél finomabb, légiesebb árnyalatokat keresünk, annál inkább visz- sza kell nyúlnunk* a népnyelvbe. Aki a múltban valami nagyot alkotott a próza terén, Pázmány, Mikes, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, az egytől egyik népies volt.” S példát is idéz: „Arany János a Hamletet szalontai parasztok nyelvén szólaltatta meg, olyan világosan és kézzelfoghatóan, hogy mikor évekkel ezelőtt kísérletül felolvastuk egyik cselédünknek, az a tragédia minden helyzetét és szépségét megértette. Városi nyelvünk még mindig csenevész, szegényes.” Volt mondanivalója szinte minden nyelvi jelenségről: a szavak szépségéről, a helyes hangsúlyozásról, a szavak életéről, ' jelentésváltozásáról, s természetesen a nyelvet szürkítő, képzelet- híjas, bikkfanyelvű hivatali stílusról is. Az első világháborús években pécézte ki a következő „mintamondat”-ot egy közleményből: „A kormány nincsen abban a helyzetben, hogy az állatállomány kiszolgáltatása iránt támasztott igény teljesítésének lehetőségét elismerje.” S min<yárt hozzá is tette csú- f ondaros leleménnyel: „A kalocsai meg a szolnoki paraszt azonban, ki csak arra kíváncsi, elviszik-e marháját vagy sem, s nem tudja, hogy ez a halmozott birtokviszony a francia szövegben csakugyan ékesen és világosan hangzik, így sóhajt föl: -A magyar nép nincsen abban a helyzetben, hogy az ép nyelvérzéke ellen elkövetett kicirkalmazott és kö- rülteremtettézett erőszakosság megérthetőségének körülményeit előmozd i thassa«. ” Minthogy élete az írás volt, s így állandó életéleme a nyelv, nem csoda, hogy anyanyelvéről azt írta: „életem legnagyobb eseménye... Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatóm meg igazán.” Kosztolányi Dezső verseit, regényeit, elbeszéléseit, tárcáit, tanulmányköteteit forgatva, ékes, tiszta és szép magyarságát ízlelgetve mi sem igen mondhatunk róla kevesebbet, mint amit ő mondott Arany Jánosról: „Megindultan tekintünk emlékére. . Mindig együtt fogjuk bámulni őt és anyanyelvűnket, melyet a legmagasabb tökélyre emelt.” Szilágyi Ferenc Nyitnám ki magamat mindenfelé Életünk teljességét, a humánum mindenkinek felnyíló szépségét az a költő vallathatja igazán, aki mindvégig hűséges maradit a tisztesség és a művészi igényesség maga vállalta kemény próbáihoz. Fodor András, „a hűség bűneiben” próbált művész, ezt teszi — és teheti is — Reményfutam című most megjelent .verseskötetében. Eddig közreadott húsz könyve egy fáradhatatlan szellem pazarlóan gazdag és változatos világú horizontját nyitja elénk. A 10 önálló verseskötet, a válogatott kötetek, a monográfiák, az esszék, a tanulmányok, a versfordítások rendre tanúsítják, hogy alkotójuk felelősséggel munkálkodó, sokoldalú tehetség. A Reményfutam 5 ciklusban 65 verset ad közre. A kötet szerkesztése kitűnő. Hiszen már a legelső vers is emberi és művészi létünk vívódásainak harcát mutatja fel. Innen indul a magas- ba-mélybe — mint egy ka- tedrális merész boltíve — az a költői szárnyalás, amely a kötet utolsó versének gon- dolati-erkölcsi-érzelmi gyámkövét is igénybe veszi a fel- emelkedéshez. Emberitől emberhez, alkotótól alkotóhoz kötött, forrongva változó világ. Mai életünk színes teljessége őrködik a sorokban — vagy a szavak lombja mögött. A Fodor András-i líra felelősségtudata, gazdagsága, változatossága, megjelenítő ereje olykor elkomoruló árnyalatokban jelentkezik a kötetben. Emlékezés, töprengés, aggodalom, féltés hullámai tornyosulnak elénk. Milyenek is vagyunk mi, emberek — ha vagyunk? Védtelen őszinteséggel érezzük a költővel: sietnünk kell, „hogy a tisztesség és árulás / mennyét, poklát a vér / eleven oltalmába ...” menekítsük. Olykor meghök- ken maga is, hogy mennyit lohol — nyakában „kötelességek lehúzó jármával”. És a sokszor végletes partokat összekötő híd költője „tes|t- vér-melegen” kérdi magától, (de tőlünk is): „Két nyújtott karral meddig tarthatom még / meredek hídként magamat?” Tudja, hogy „Nem véd se irgalom, se hit”. De a költő felelősségérzete, a szűkebb hazához kötődő szerelme, igaz humanizmusa újra meg újra visszakény- szeríiti- a vállalások, az emésztő feladatok kegyetlen malmának hengerei közé. A dolgok, a tárgyak, a gondolatok, az érzések „szí- ne-visszája” tisztán, költői jelkép-kötéj^kkel jelenik meg verseiben. De nem azért, hogy valamiféle realizmust sugalljon. A tárgyak, a barátok, a harcostársak, a szenvedélyek vagy az ifjúkori álmok egy sajátos költői világ szereplői, tanúi és részesei. Határok, mezsgyék és erővonalak ők a forrongó egészben. Ha valaki — hát akkor Fodor András igazán ismeri az „őrségbe esküdött” felelősségét. Tudja, „ha csak egyetlenegyszer is / belefárad a posztolás ba, ... nem számít, meddig volt hű strázsa, / vége a bizalomnak”. Fodor költészete évtizedek óta élvezi bizalmunkat, és hiánytalanul megfelel annak, amit várunk tőle. A harmadik ciklus (Álom az érkezésről) darabjai a hajdani otthon, a vágy, az eligazító és sorsot betöltő szerelem az emberség áldott melegét sugározzák. Az álmok szellemvonatán utazva is mindig tudja, hogy „A hírvivő sorsa az út”! Költői és emberi sorsát követve bátran megy végig a maga választotta, vállalt úton, hogy megvigye az annyira várt híreket. Van szava Weöres Sándorhoz, Nemes Nagy Ágneshez, Varga Hajdú Istvánhoz, Kanyar Józsefhez, Fábián Zoltánhoz — és az „ezer estét” vele megosztó Füllep Lajoshoz. Ahhoz, aki „Próbál / ezer metszetbe fogni / egyetlen / mond- hatatlant”. Ebben a ciklusban találjuk a kötet egyik remek szonettjét „A múzsák szövetségéhez” címűt. Fodor — a testvérmúzsák szenvedélyes pártfogója itt is megfogalmazza: ......addig értelmes az élet, ame ddig él a művészet maga”. Szunion és az Akropolisz ívei alatt „a vándor vissza- réved / az égi-földi / egyetlen hazába”. Ebiben a hazában, ebben a világban ^minden valódi, minden hihetetlen”. A „Két pólus” című ciklus messzi utakra viszi az olvasót — valóságban meg gondolatban is. „Éber álmok” útjain bejárjuk Sevillát, Granadát, Japánt — s az Escoriál „istenkedő rá- tartiságának” fényei közt, egy öreg falimappán Fodor fürge szemével újra csak a drága hazai föld határait fedezi föl: „Marcali, Kethel, Lacus Balaton”. A költő szemléletesen mutatja fel nekünk a két pólust, hiszen „pompa és iszony / pólusai közt forog” a föld. És Granadában egy varázsos hajnalon azt kérdezi magától (és tőlünk) a költő: „Hát mégis létezik / a valahai város / a félig földi, félig mennyei”. Jól látja, hogy Kelet és Nyugat szellemi erői, mozdulatai, szokásai, hagyományai más és más módon alakítják az embert. De él a reményünk, hogy egyszer együtt célba érünk. A záró ciklus minden torzító látszattal szembeszáll. Bár a költő „a bizalom csapdái közt” vergődik, a haza, a szülőföld mindig üzen, mindig bátorít, mindig erőt ad; ^szívemre céloz, el sose enged” ... Fodor András világa, költészete mindnyájunk számára tanulság és követendő példa. Hisz ezt a harcot, azt az erőpróbát a költő rendkívül szuggesztív nyelven, kifejező, olykor meglepő tömörítésekkel jeleníti meg. Képvilága olyan eredeti és szemléletes, olyan dinamikus és láttató, hogy áttételei mindig lebilincselnek. Pontos, olykor dúsan áradó, olykor szikár és visszafogott sorai felejthetetlenül emlékezetünkbe vésődnek. Csonódy János LENGEDEZŐ Kellemes volna egy májusi orgona fizirma, mint legyező fehér vagy lila orgona dúsan esőben megbámult léckerítés koronája csak hajladozik, csak hajladozik: hajolj hát hajolj át hozzám a kerítés rácsain át, feszüljön fiatal gerinced izma: idézz, habzó lilaság egy hajdani lányt, idézz, habzó hófehér vagy lila orgona egy valahai, csipkekötényes falusi kislányt, amint aranyos libarajt hajt be legelőről, s a part égerbokrai közt felmerül éppen — * kelleme: édes, eressz! — orgonák közt az L arca kibukkan, párjában leng a magas májusfa rózsa-szalagja!
