Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-29 / 151. szám
1985. június 29., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kosztolányi Dezső ESTI ÉS A HALÁL Rendkívül hiajsaás nap várakozott rá. Másnap alkart külföldre utazni. Reggel, mihelyt fölkelt, elindult az útlevelekért. Az utcán kibontotta reggeli postáját. Egy cikkre gondolt, melyet délig meg kell írnia, egy bankra, hol valutát vasairól majd, egy készülő regényfejezetére, melynek szavait sokára szeretettel dajkálta lelkében, s töiblb fontos, üzleti találkára. Közben valami spanyol lapot olvasgatott. Amint áthaladt a ko- csiútom, állati ordítás harsant. — Hű! — üvöltött egy hang. Utána többen felhördültök a rémülettől: — Jaj! Esti a földre ejtette újságját. Ott állt a kocsiút közepén. Előtte, közvetlen a .lábánál, egy autó, melynek izzó acélteste még lüktetett a haladás Visszatartott iramától, s ferdén a járdára farolt, feldöntve ottan egy vendéglői leanderbokrot. Sápadt emberek integettek feléje, riadtan és boldogan, hogy ily csoda- módom menekült ki a halál torkából. Egy önegasz- Sizomy a kezeit tördelte. — Olvas a kocsiútom! — szólt fölháborodva az autó tulajdonosa, s letépte barna porszemüvegét. — OlVias — és rá- mutogatott. — Marha! — kiáltotta arcába a sofőr, aki csak most ocsúdott a veszedelem ájuilatából. Esti nem tiltakozott a jóleső sértés ellen, mert egy véleményen volt vele. Hálásam a sofőr haragtól szikrázó szemébe nézett, végigtapogatta testét, hogy nem sérült-e meg valahol, aztán odábbálit. Átment a túlsó járdára. Itt mély lélegzetet vett. Csak most kezdett félni. Hallotta a gép dübörgését, a gyors és vad véletlent, a halál szelét. Homlokát jéghideg verejték verte ki. Szemben egy kis patika volt. Onnan hoztak valámi étert, vagy morfint. Halódó tekintetével morfint kért volna a mentőorvoistól, sok-sok morfint. Az autó már régen . továbbvágtatott, a csoport már régen szétoszlott, de ő még mindig ottan állt, villámütött bambasággal. „Ja igaz — kapott észbe —, nékem ma sok dolgom van. Holnap Párizsban kell lennem. Fontos teendők. Mik is azok? Föllapozta naptárját, s ezt látta: útlevél, cikk, bank, regényfejezet, tárgyalás B.-vel és M.-mel. Egyszerre elmosolyodott. Azt érezte, hogy semmi se fontos. Csak az a fontos, hogy él. Milyen szabad is volt. Soha, gyermekkora óta nem járta még át mellét illyen .korlátlan. szilaj szabadságérzet, övé volt az egész nap és minden', minden. Nekivágott a hegyek- nók. Fönn a tetőn lehe- varedett a fűre. Órákig bámulta az eget. Figyelte a bogarak nyüzsgését, virágokat tépegetett, henyélt. Fölkacagott a napra. „Enyém az élét — ujjongott —, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.” Délben egy kiskocsma lugasában ebédelt. Sárga bort iszogatott, cigarettázott. Ismeretlen utcákon kószált estéiig. Nézte a mesterembereket a műhelyekben, a gyakorlát- ról hazafelé menetelő, poros, izzadt katonákat, a gyermekeket, akik sán- tiikálódskolát játszottak. Éjjel pedig, hogy szobájába lépett, hol állandóan a kötelesség jármában gömyedezett, ezt írta naplójába: — Csak az él, aki minden .pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is. VIZSGAELŐADÁS A múlt hieben tartották az Állami Balettintézet növendékeinek vizsgaelőadását az Openaház- ban. Kilenc ifjú balett- művész, hat lány és három fiú táncos — Sebestyén Katalin liszt-díjas balettmester osztálya — fejezte be a kilencedik tanévet. Az ez idő alatt elsajátított technikai tudásukról s előadóá-mű- vészi tehetségükről adtak számot a vizsgaelőadáson. Bal alsó képünkön: Balaton Regina és Nagy Zoltán. Balra fent: Müller Ervin, Vári Gábor, Lakfalvi Bettina. Felső képünkön: Gastillo Dolores. AM: Jelenésre várók. KISS BENEDEK ÁLLOK VIRÁGBAN Bodzafaillatos szeleket érzek, bodzavirágos nyarat várok, hajolok jobbra: leányra nézek, asszonyra látok. őszből tavaszba, tavaszból őszbe, jégről vizekre, vizekről sárra: vetem szememet fergeteg égbe: váltson pipacsba, búzavirágba! Micsoda forgás! (hajolok balra) teremtő isten! (hajolok jobbra:) tetőtől talpig tajték a bodza, verejték csordul: bodzafa habja. Bodzavirágos szeleket érzek, bodzafaillatos nyarat várok — te boldog isten: alig hogy élek s teremtő Isten: virágban állok! Azért, mert ilyen vagyok? O rsós Jancsi még csak a jövő tavasszal — úgy tudja, hogy májusban — lesz tiiziennyolc éves, de már idős emberek tapasztalatával tud beszélni a falusa búcsúkról. Amióta a^z esizót tudja, a búcsú napján házról házra járt a hegedűjével. Az öreg- apjával kezdte, az apjáv|al folytatta, tavaly már egyedül volt, talán utoljára. A régi búcsúk, azok igen! Minden háznál megkínálták étellel, itallal, pénzt is kaptak egy keveset. Két éve már egyedül járt, mert meghalt az öregapja, és az apja is. Az évek során egyre kevesebb lett az étel, a pénz és az ital. Már nincs értelme muzsikálni. A tavalyi búcsú azért szép volt. Az öreg Laci bácsi is segítette széppé tenni. Amikor bement hozzá — már dél körül járt az idő —, az öreg az asztalnál ült, egyedül, az asztalon mégis két tányér volt. — Ülj le, fiam — mondta. * — Hát a muzsika, Laci bátyám? — Majd lesz az is. — Miikor? — Először egyél. — Jancsi a hegedűt és a vonót az ágyra tette, majd az asztalhoz ült. Merített a virágos porcelán tálból. FALUSI JÓZSEF Tányérjában apró karikákban gyöngyözött a húsleves. Lassan kanalazta, hogy tovább tartson. Az öreg egyszer csalk fölkapta a fejét: — Miért nem hegedülsz? Jancsi sajnálta otthagyni a zsírkiarikáktól szép levest, de azért letette a kanalat, s amíg a hegedűért ment, megkérdezte: — Mit parancsol, Laci bátyám? — Fiaim, tudod-e aizt, ho"-' daruimaidár fönn az égen . . . — Hát hogyne — mondta Jancsi. Kiállt a szóiba közepére, hosszan igazgatta álla alatt a hegedűt, mintha érezte volna: ma nagyon szépen kell muzsikálni. A szúette, fényesre kopott hegedű is megérezte: gyantától fehér húrjaiból szélesen áradt a nóta. Az öreg mar- gába rosfcadva ült a széken, nem evett, nem daléit. Jancsi közelebb lépett hozzá, kicsit meghajolt: — Laci bátyám! — mondta, és a vonó alá énekelte: ... ha majd egyszer hamarjában veled együtt lehetnék ... Az öreg lassan fölemeQi- te a fejét, és csak ennyit mondott: — Menj el, fiaim. — Most?! — állt meg Jancsi kezében a vonó. — Most. — Hát a leves ... ? Az öreg szó nélkül egy ötszázast gyömöszölt a hegedűbe. Szegény Laci bácsi nem érte meg a mai búcsút. így elmélkedett Orsós Jancsi a valamikori búcsúik szépségéről a vasárnap délelőtti kocsma csöndjében. A mai búcsúhoz semmi reménye nincs. Meglepődött, amikor ráköszöntek a kocsmába lépő haverjai, a Bukó, az Apró- szemű, meg a Görbe. — Helló, haver! — Helló. — Mért szomorkodsz? — Cslaik úgy. — Nyásita ruppó, haver? — Nyista. — Akarsz egy kis balhét? — Van benne pénz? — Van. — Mi legyen az? — Itt a kocsma előtt mássz föl a Villanyoszlopra, és fogd meg a drótot. Most jönnek a miséről... — Mit adtok? — Egy láda sört. Orsós csák egy-két másodpercig gondolkodott: — Kettőt — mondta. — Legyen kettő — néztek össze Bukóék —, de akkor közösen isszuk meg. — Közösen. A napsütötte, tisztára söpört járdákon az emberek ráérősen ballagták haza a miséről. Az asszonyoknak csak a levest kell befőzni — pár perces munka —, a pecsenyét és a süteményt már tegnap elkészítették. Jancsi mindenkit ismert, azért szeme csak átfutott az arcokon, Katinkát kereste, aki eddig szóba sem állt vele, mert aki Orsós, az cigány. Örült, amikor meglátta: az anyjával jöttek a miséről, szőke hajába belebújt a nyárvégi napsugár... Most_ majd megmutatja neki! És ha nem sikerül? Nem létezik, hiszen nemsokára fecskéktől lesz nehéz a villanydrót, eddig még egy sem esett le ... Lassan fölkapaszkodott a vezetékhez... Orsós Jancsi az árokparton feküdt csurom vizesen — valaki leöntötte egy vödör vízzel —, nem emlékezett, hogy hogyan került oda. Szeme előtt vörös és fehér karikák meg csillagok röpköditek, kezét-lábát tudta mozdítani, csak a nyelve nem forgott, pedig válaszolni kellett volna a mellette elmenők megjegyzéseire : — Nézd a disznó cigányát, még csak dél van, de már tökrészeg! — Mind ilyen . .. Jancsi mondani akart;-., hogy nem igaz, de nem mozdult a nyelve. Fölkelni is csak órák múlva tudott. Bement a kocsmába. — Dezső bátyám — mondta a kocsmáirosnak —, van két láda söröm. — Neked? — csodálkozott a kocsmáros: — Megnyertem a fogadást, maga is tudja. — Az igaz. — Hát Bukóék ? — Elmentek. Először a haverjaikkal megittak a két láda sört, aztán elmentek. Jancsi a pulira támaszkodott. Ügy érezte, hogy a lába és a keze ólomból van. Eddig is tudta, hogy Bukó- ék nem igazi haverok — többször mondták neki: na, mi van, cigány? —, de ezt mégsem várta tőlük. — Dezső bátyám... — Nem érek rá — mondta a kocsmáros. — Dezső bátyám, adjon egy üveg sört. — Van pénzed? — Nincs. — Hitel sincs. — Mindig megadtam. — Akkor sincs. S űrűsödött a keserűség Jancsiban: — Mért, mert ilyen vágyóik? Cigány? Azért? A kocsmáros nem válaszolt, sűrűin adta a sört — másnak. Orsós a pult széléhez húzódva nézte a sörözőket. Tatán jó lett volna mégis elhozni a hegedűt — gondolta —. hiszen amióta az eszét tudja, mindig házról házra járt egy darabig az öregapjával, majd az apjával, legutóbb már egyedül, így ismerte meg azt a kis szőkét is. Ismeri? Hiszen csak néhányszor mert ránézni a vonó mögül! Haza kellene menni a hegedűért. Tálán még nem késő ...
