Somogyi Néplap, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-29 / 151. szám

1985. június 29., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK — Ez a harminckettedik szezonom — mondja csendesen, tűnődő arckifejezéssel. Egy balatoni amlber ugyanis (akinek va­lami köze van alhihoz, ami a tóval, a part­tal, a parton történik), általában nem évet mond, tla az liítt eltöltött idejére tekint vissza, hanem szezont. Dr. Fodor János te­hát 32 esztendeje dolgozik a Balaton part­ján, s azóta sohasem lehetett itt önfeledt nyaraló. 32 esztendeje ugyanis azért áll a posztján, a Somogy megyei Idegenforgalmi Hivatal, a Qiotour élén, hogy mások — sok ezren — nyaralhassanak, pihenhessenek, mű­velődhessenek szőkébb pátriánkban, amely­nek szépsége, sokszínűsége méltán ejti ámu­latba a látogatót. Fodor János ennék a sa­játos világnak egyik felfedezője. Először sa­ját magának fedezte fel, hogy azután má­sok figyelmét 'is ráirányíthassa. Vajon könnyű-e az embernek a saját szülőföldjét felfedezni? Balga kérdés? Szerintem nem az. A szülőföld az eszmálés pillanatától kezdve a szemünk előtt van. Fodor János Lengyeltótiban látta meg a napvilágot egy kilenc gyermekes szabómes­ter házában. A vidék sajátosan somogyi: színes lankák, szőlők, présházak. A Kék tó. És közel ja Balaton. — Egy-egy bőséges vasárnap fölkerekedett a család, vonatra ültünk, s elutaztunk Fo­nyódra. Ezek a kirándulások, strandolások azért ils emlékezetesek, mert olyankor édes­anyám mindig ’irántöttcsirtkét készített, s a fonyódii homokos parton fákabinban fogyasz­tottuk el. Zöldpaprikát haraptunk hozzá. Ma is érzem azokat az ízeket, illatokat... — Apám a helybeli iparoskörben meg­becsült ember volt, tűzoltóparancsnoknak 's megtették. Sokat áldott a szakmai erények­re, a becsületre, a tisztességre. Két szobát laktunk. A szülőik rengetegét dolgoztak, hogy rendesen elláthassanak bennünket. Messze voltunk a jómódtól, de azért a legszüksége­sebbet mindig előteremtették. Ma is sok­szor eltűnődöm, hogyan sikerülhetett ez ne­kik? Nemcsak az a csodálatos, hogy nem kellett koplalnunk, hogy mindig volt tisz­tességes öltözékünk, lábbelink, hanem (s én ezt őrzöm egész életre szóló élményként), hogy a szeretet sosem fogyott ki az ottho­nunkból. A szüleim nagyon szerették egy­mást. Mindig szépen beszéltek, sohasem ki­abáltak, pedig bizonyára sokszor nyomasz­tották őket a gondok. Ezt a melegfényű hangvételt szoktuk meg mi, .gyerekek is. Tő­lünk .is idegen a goromba szó; a testvéreik is nagyon szeretik egylmást. .(A kilenc kö­zül sajnos már csak négyen élünk.) Gyö­nyörű karácsonyokra emlékszem. Mindig nagy izgalommal vártam az ünnepet. Dél­után tetőtől-talpig megfürödtem (lavórban, persze), a legjobb ruhámat vettem föl. Köz­ben a szomszéd szobában anyám meg a nővérem feldíszítette a fenyőfát. Ajándék? Az egyik bátyám, aki kereskedősegéd volt Pesten, hozott egyszer egy kisautót... Ki- fejezbetetlén örömöt éreztem... A legna­gyobb ajándék az a légkör volt, amely a karácsonyt karácsonnyá tette, s az az útra- való, amit a szülői háztól kaptam. A Balatonnal is a családom révén ke­rültem sínig tartó [barátságba. Középiskolás koromban, Keszthelyen tölthettem néhány gondtalan vakációt a nővéremnél. Futball­csapatot alakítottunk az odavalósi srácok­kal, s a szabadstrandon rúgtuk a labdát. És, persze, fürödtünk reggeltől estig. A szülőföld arca akkor kezd anyánkéhoz hasonlítani, amikor elkerülünk hazulról. — ,Nem mentem [messzire, bár azokban az 'időkben nagyon távolinak tetszett Kapos­vár. A híres Somssich-gimnázhynba küld­tek tanulni, na de ennek is története van. Abban az Időben a negyedik elemiből már tovább lehetett menni a polgáriba, vagy a gimnáziumba. Természetesen, ha a szülők bírták a taníttatás költségeit. Mi szegények voltunk, mégis az volt az elképzelésem, hogy gimnazista leszek. Ennek ellenére kijártam az ötödik és a hatodik osztályt. És most jött a „deus ex maohina”. Tehetségkutatás A legkisebb a kilenc közül alanya lettem a tanítóm jóvoltából, s 40 szegény gyerek közül engem választottak ki. A taníttatásomról tehát az állam gondos­kodott. Először egy öreg néninél laktam két fel­sős diákkal, de 'hamarosan internátusba ke­rültem. Végeit ért a háború, s fújdogálni kezdtek a fényes szelek. Magam is NÉKOSZ-ista, népi kollégista lettem. A tár­sadalmi kérdések, az új tanok, a mozgalmi tevékenység jobban érdiekeit az iskolai tan­anyagnál. ötödikes voltam, amikor a diák- szövetség tiszti iskolára javasolt néhány gye­reket. A tornateremben tartottuk a nagy­gyűlést, ott hangzott el az én nevem is, mégpedig .elsőnek. Volt kedvem hozzá. Hazautaztam szülői beleegyezésért. Apám csóválta a fejét. Job­ban szerette volna, ha befejezem a gimná­ziumot, s érettségi rután választok pályát. Azért aláírta a nyilatkozatot, és 17 évesen bevonultam a hadseregbe. Azt hiszem, jó katona voltam. Ambícióval álltam a zászló alá, de egy idő után elment a kedvem a pályától, s nem mentem tiszti iskolára. Csaknem három évig szolgáltam, s ma már meggyőződésem, hogy sokat köszönitek a honvédségnek. Az alig 20 éves szakaszveze- tőire alosztályt bíztak. Azt hiszem, a kato­naságnál lettem igázán önálló, dönteni me­rő, a döntéseiért felelősséget vállaló em­berré. Leszerelés után a fonyódi járási tanácson közlekedési előadóként dolgozott. 1951-et ír­tak akkor. Feladata az utak, hidak állapo­tának ellenőrzése, a benzinjegyek elosztá­sa, az úgynevezett foányafá-szállítás megszer­vezése, s annak a néhány IBUSZ-megbí- zottnak az ellenőrzése, akik a fizetővendég­szolgálatot tartották kézben. 1954. április 1-én a megyei tanács elnöke az idegenforgalmi hivatal vezetőjévé ne­vezte ki. Beosztottai: egy főelőadó, és két rint 'bevételre számíthatunk.) 1958. Ismét megalakult a BIiB. Egy ideig főtftkáilhelyet- tes is voltam. 1959. Az első kempingek Föld­váron és Bélatelepen. Ekkor létesítették az első motelokat és önkiszolgáló éttermeket a Balaton-parton. 1964. A csehszlovák tu­risták (zömmel sátorral érkezők) első roha­ma, majd kormányprogram a kempingfej- lesztésre. 1965-íben trzenketten megalakítot­tuk Budapesten a Camping és Caravanning Klubot. (Ma is tagja vagyok az országos el­nökségnek.) Olyan szakmát kellett megtanulnia, amelynek akkoriban nemigen voltak még hazánkban tanárai. Mellesleg befejezte a gimnáziumot, elvégezte a jogtudományi egye­temet, s közben még különböző társadalmi tisztségeket is betöltött. (Ő volt a siófoki községi KlSZ-bizottság titkára.) A turisták somogyi szálláscsinálója turistaként, a sa­ját költségén bejárta Európát. Később, mint az idegenforgalom országos nevű szákem­menetjegy-kiiadó Siófokon, kettő pedig Ka­posváron. — Huszonkét éves voltam. Akkor kezdő­dött a pályám. Nem ás én találtam rá, in­kább ő talált meg engem, hogy életemnek érteimet adjon, hogy szépségével, összetett­ségével meghódítson. Ami tehetségemből tellett, megtettem érte. Idegenforgalom. Nehézkes, szürke ez a ki--- fejezés, de nekem sokat jelent. Hadd említ­sek néhány emlékezetes dátumot, adatot. Az első szezonom. 1954 nyarán diáküdültetés Sió­fokon. Az akkor még [iskolaként használt Csárdás étterem épületében szalmazsákokon aludtak a diákok. ,1955. Ötvenöt emeletes faágy Fonyódjigeten: az első szálláshelyünk. (Megjegyzem, hogy 1983-ban ötvenötezer „ágyunkon” 3,5 millió vendégéjszakát töl­töttek a hazai és a külföldi turisták.) 1955- ben már önállóan foglalkoztunk fizetőven­dég-szol gálattal is. - 70 000 forint bevételre tettünk szert. /(Ma: 1 milliárd 170 millió fo­bere, hivatalból is sokat járt külföldön. Ez időben kezdett cikkeket írni, a többi kö­zött a Somogyi Néplapba, melynek tudósí­tója volt. A «aűemlékekben szegény Somogy­iban műemlékeket fedezett fel, s mentett meg az enyészettől. — Kezdetben, s még jó ideig a Balaton mindenese volt a hivatalunk. 'Nem volt fej­lesztési alap, 'csupán felújítási keret, de ezt igyekeztünk hasznosan elkölteni. A balaton­szentgyörgyi Csillagvár trolit az első közös munkánk a műemléki felügyelőséggel. Fo­nyódon — már-már a romjaiban — fedez­tünk fel egy nagyon szép, klasszicista prés­házat, amit felújítottunk, majd átadtuk a somogyi vendéglátó vállalatnak. A fonyódi és a kereki vár ásatásaihoz is mi adtunk pénzt, a feltárt értékek megóvásához pedig a műemléki felügyelőség. A szántódi Rév­csárdát megvásároltuk a tulajdonostól1, majd átadtuk a Pannóniának. A szem esi Posta­múzeumban műtrágyaraktár volt, a keresz­túri Festetich-kastélyban cementlapgyártó üzem. Emlékmúzeumot hoztunk létre, pél­dául a szárszói József Attila Múzeumot, s hozzánk tartozott a niklai Berzsenyi-ház is. A mostani helyére mi költöztettük a sió­foki Beszédes múzeumot. Ezeket később át­adtuk a Somogy megyei Múzeumok Igazga­tóságának, a Csillagvár és a talpasház ki­vételéivel. Buzsákon hárommillió forintot köl­töttünk a tájiházra, amely most a helyi nép­művészet állandó otthona. Folytathatnám, bár ez nem volt mindig zökkenőmentes mun­ka. Viták, gondok, akadályok nélkül talán túlságosan könnyű volna az élet. Szántód- pusztáról például 15 évig csak beszél­gettünk ... Az Idegenforgalom című lap 1964. októ­berében terjedelmes cikkeit közölt Fodor Já­nos tollából Idegenforgalmi értékeink cím­mel. A téma: Szántód-puszta. „Itt nem egy érdekes évűiéiről, vagy nevezetes helyről van szó, hanem műemlék és műemlék jel­legű épületek tucatjáról, néprajzi, mezőgaz­dasági és irodalomtörténeti emlékek gazdag és szerencsés találkozásáról... Hazánk és a Balaton szempontjából nagy jelentőségű lenne, ha a pusztán a magyar sajátosságok­nak megfelelő szabadtéri múzeumot, idegen- forgalmi központot létesíthetnénk...” — Tizenkétmillió forintra vélt szükség, hogy a zaimárdi tsz-től megvásárolhassuk a pusztát. 1975-ben ötmillió forintot a Bala- tomfejlesztési Tárcaközi Bizottság, ötöt a me­gyei tanács, kettőt a Siotour tett le az asz­talra. Azóta az álmom — és sokunk álma — megvalósult. A műemlékegyüttest sikerült megmentenünk .hazánknak, utódainknak. De emellett nem ment veszendőbe a nagyatádi kolostorépület, s hamarosan a kaposvári Dorottya-háznak is örülhetünk. Különösen örvendetesnek érzem, hogy most már nem­csak vendégeket fogadunk, hanem sok ezer somogyi ember hazai és külföldi utazását is megszervezhetjük. Említettem, hogy kez­detben hányán dolgoztunk. Most több niint ezer dolgozót foglalkoztatunk. — Kezdeményezők voltunk, és minidig meg­valósítható elképzelésekkel álltunk elő — mondta beszélgetésünk summázataként, s hozzátette: — Ami engem illet, szerencsés embernek tartom magam. Azért, mert tehet­séges munkatársakkal dolgozhatom, és ke­vés emberiben csalódtam. Azután azért is, mert családi hátterem a lehető legideáOi- salbfo. Végül, mert hiszem, hogy az egyénisé­gemnek, a képességeimnek legjobban meg­felelő pályára kerültem. Van egy 16 éves kislányom. Nagyon szeretném1, -ha mindez neki is sikerülne. Ha ez a vágyam teljesül, ha megérhetem, akkor leszek igazán boldog. Szapudi András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom