Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-18 / 115. szám

1985. május 18., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK KOMMUN ló? Nem vetette előre árnyékát a vádindít­vány, melyet néhány héttel később hoztak nyilvánosságra Rajk László és társai ellen? — Csak bizalmat éreztünk, s nem gyaní­tottunk semmit. Csaknem valamennyien el- hittuk a Rajkék elleni vádakat is, élénken vitattuk Révainak a Szabad Népben megje­lent vezércikkeit, a Tájékoztatási Iroda köz­leményeit. Nem szabad elfelejteni: húszéve­sek voltunk, fogalmunk sem lehetett arról, mit és hogyan kotyvasztanak a „nagypoliti­ka boszorkánykonyháján”. 1952-ben tanársegédként került Vadász Sándor az ELTE új- és legújabbkori egye­temes történeti tanszékére. Lassan fölénybe kerültek azok a szakemberek, akik tiltakoz­tak a sematikus szemléletmód, a források egyoldalú, célzatos kiválogatása és közlése ellen, s akik a történelmi tények hiteles, ár­nyalt feldolgozását követelték. Érthetően nagy örömmel fogadta ennek az irányzat­nak a felülkerekedését a fiatal kutató és ok­tató, hiszen ő már korábban olyan talajra lépett, mint a nagy francia forradalom, a párizsi kommün vagy a Magyar Tanácsköz­társaság története, a szociáldemokrácia, a szindikalizmus, az anarchizmus ideológiája. Megnyíltak hát a zsilipek, és hamarosan á határok is a levéltárakban oly nagy szen­vedéllyel búvárkodó, franciául, angolul, oro­szul, németül kitűnően olvasó és beszélő Vadász Sándor kimondhatatlan örömére. A professzor képzeletbeli • „archívumtérké­pén” alig találunk igazán fontos európai vá­rost, melyben ne fordult volna meg. Másfél évet töltött Moszkvában, kutatott Leningrád- ban, Rigában, Prágában, Szófiában, Zágráb­ban, Rijekában, volt rövidebb-hosszabb ide­ig Amszterdamban, Münchenben, Bonnban, Berlinben, s nyolc hónapig csillapíthatta a francia történelem és művészet iránti — szűnni nem akaró — éhségét Párizsban. Számos olyan dokumentumot talált és pub­likált vagy dolgozott fel, amely döntően be­folyásolta vagy egészen más irányba terelte a témával kapcsolatos kutatásokat. Rábuk­kant egy magyar—lengyel közös nemesi fel­kelés tervére 1796-ból, I. Miklós cár titkos- rendőrségének azokra az irataira, amelyek a magyarországi „kapcsolatok” részletes listá­ját is tartalmazzák 1848—49-ből. Megtalálta azt az egy évszázada porosodó dossziét, amelyből Frankel Leó hadbírósági tárgyalá­sának anyaga került elő. Föllelte Szabó Er­vin négy ismeretlen levelét Bernsteinhez, a századforduló német munkásmozgalmának híres vezéralakjához, valamint a Vix-misz- szió iratait, s azokat a táviratokat, üzenete­ket, amelyeket a Magyar Tanácsköztársaság vezetői intéztek a Bajor Tanácsköztársaság­hoz. Megmentett az ismeretlenségtől egy iz­galmas és lehangoló hadtörténeti dokumen­tumot is: hazaárúló tisztek készítették 1919-, ben a vörös hadsereg csapatainak elhelyez­kedéséről az ellenséges haderők számára. Már ez a kurta lajstrom is meghökkenti azokat, akik képesek értékelni egy-egy tör­téneti forrás fontosságát. — Nem unalmas-e az órákat számlálatla­nul az archívumok síri csöndjében tölteni? — Aki szereti a témáját, annak ez a csönd ngm síri, hanem nagyon is élettel te­li. Szerintem nem lehet igazán jó történész az, aki levéltári forráskutatás nélkül szeret­ne nagy, szintetizáló, összefoglaló munkákat írni. Pedig, sajnos, ez a szemlélet az egye­temi hallgatók között is elterjedt... Sokan nem képesek elválasztani a szénát a szal­mától, kimazsolázni, melyik öt vagy tíz sor igazán fontos egy-egy dokumentum szöve­gében. Ezért rendszeresen gyötröm őket for­rások elemeztetésével. Ezenkívül: ne gon­dolja, hogy a kutatómunkában nem fordul­nak elő- kalandok, sőt krimik! Nemrég ju­tottam például — Willy Brandt emlékiratai­nak olvasásakor — egy Szende István nevű, nálunk ismeretlen, de jelentős magyar an­tifasiszta nyomára. Sokrétű tehát Vadász Sándor érdeklődése. Talán túlságosan is — vélhetnék azok, akik csupán foghíjasán ismerik a historikusok állandóan újabb „zsákmányra” éhező, sza­kadatlanul kutató természetét. A témák e kavalkádjában azonban fölfedezhetünk egy „fixa ideát”: azt a szándékot, hogy napja­ink követelményeinek megfelelően interpre­tálja Marxnak és követőinek munkásságát. Ezért készít tanulmányt Marxról; a törté­netíróról, s ezért szánta el magát akadémiai doktori disszertáció készítésére Rosa Luxemburgról, 1969-ben elfogadott kandidá­tusi dolgozatának folytatásaként. Részt vesz a nagy német szocialista munkásságának újraértelmezésére, feldolgozására hivatott nemzetközi társaság tevékenységében is. Munkája nemzetközi érdeklődésre számít­hat, hiszen Rosa Luxemburg teóriáit ma­napság egyre intenzívebben tanulmányozzák elsősorban az úgynevezett harmadik világ országaiban. Kínában nemrég nemzetközi tanácskozást rendeztek róluk. Akadémiai Kiadó Budapest Népszerűsítő életrajzot is szeretne írni Rosa Luxemburgról — jeleként annak, hogy az oktatás és a kutatás mellett a „hármas egység” harmadik elemét, az ismeretterjesz­tést, a világnézeti orientálást ugyancsak fontosnak tekinti. Ezért jelennek meg Írásai — a szakfolyóiratokon kívül — a Népsza­badságban, a Magyar Nemzetben, az Élet és Tudományban és más, a nagyközönségnek szánt sajtótermékekben, ezért szerepel gyakran a rádióban történész-riporterként, vitavezetőként, ezért tevékenykedik a TIT országos történelmi választmányának alel- nökeként. Nagy részt vállalt például a sop­roni Luther-konferencia vagy a hajdúszo- boszlói Thököly-tanácskozás szervezésében. — Hiszek a rádió, a napisajtó és a hetila­pok küldetésében, hiszek abban, hogy a tu­domány nem lehet a tudósok hitbizománya. Ezért ismertetek gyakran eddig ismeretlen tényeket, közlök frissen fölfedezett doku­mentumokat a tömeglapokban. S mert nem tudom elviselni a bennfenteskedő áltudós­nagyképűséget. — Gyakran fordul elő, hogy hivatásos történészek politikai közszereplést, sőt funkciót vállalnak — példa rá egykori taná­ra, Molnár Erik, valamint Hahn István, Ele­kes Lajos, Pach Zsigmond Pál és mások. Nem jutott-e ez annak a historikusnak az eszébe, akinek érdeklődése hallatlanul szo­rosan tapad a napi politika eseményeihez? — Hiányzik belőlem a közéleti becsvágy, a politikai ambíció. Inkább a csendesebb örömök híve vagyok. Nem ismerek szebb érzést, mint fölfedezni ismeretlen értékeket, feltámasztani tovatűnt korokat, közhírré tenni új dokumentumokat. Ma erre renge­teg a lehetőség. Sokféle „iskola” képviselői hirdetik a maguk igazát, egyszóval színes a kép, izgalmasak a viták, érdemes hozzá­szólni. Melyik lenne az az öt szépirodalmi könyv, amelyet, ha — mint Robinsont — egy ma- gányes szigetre száműznék, magával vinne Vadász Sándor? — kérdezem, afféle „lazí­tásként” a társadalomtudományokról folyta­tott beszélgetés végén. Meglep a válasz. Mert a Háború és Béke mellett becsoma­golná a hajósládába Juhász Gyula és Babits Mihály műveit, a francia klasszikus költők antológiáját, s Hemingway remekét, Az öreg halász és a tengert. A konok tények, a lo­gikus gondolatmenetek tudora tehát mé­lyen, bensőségesen érző ember is. A beszélgetés utolsó mondata igazolja a feltételezést. —' De ha nem kényszerítenének, nem ha­józnék el. Nem hagynám itt pedagógus fe­leségemet és két fiamat — annak ellenére sem, hogy mindketten elsősorban műszaki érdeklődésűek. Lengyél András Nem volt szükségem meggyőzésre ahhoz, hogy Vadász Sándornak feltétlenül helye van népszerű sorozatunkban. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsész­karának professzora gyakran látogat Ka­posvárra, abba a városba, amelyben ötven­öt esztendeje először látta meg a napvilágot. Első útja rendszerint a Virág utcába vezet édesanyjához, a második pedig a patinás alma materbe, az egykori Somssich — ma Táncsics — gimnáziumba, mely annak ide­jén meghatározó szerepet játszott személyi­ségének alakulásában, világnézetének for­málódásában, s mindenekelőtt abban, hogy a tanítást és az újkori, legújabbkori törté­nelem kutatását választotta hivatásául. A szülőföld fölidézése valóságos vezérmotívu­ma a tágas fővárosi lakásban folytatott be­szélgetésünknek. — Visszahúz a szívem. Sokszor gondolok édesapámra, aki postai kistisztviselőként kemény munkával kereste meg mindennapi kenyerünket; a Pázmány Péter utcára, ahol gyerekeskedtem; az Anna — ma Tóth La­jos — iskolára, ahol a betűvetést sajátítot­tam el, és természetesen a Somssich gimná­ziumra, melynek a legnemesebb polgári hu­manista értékekkel dúsított légköre még a második világháború nehéz éveiben is meg­védett bennünket a sovinizmus, az irreden­tizmus, az antiszemitizmus fertőzésétől. Ta­náraim — mindenekelőtt Vajda János, Papp Antal és Földvári Béla — az embertelen­ségben is képesek voltak emberek maradni. A másik „védőoltást” a mérgező vírusok el­len a családi környezetben kaptam: Fiúmé­ból származó édesanyámtól, sokáig Zágráb­ban élt nagyapámtól, aki egészen másként nyilatkozott az antantról, a háború végki­fejletéről, mint a hivatalos sajtó. Nem re­pestem hát az örömtől, amikor 1944. márci­us 19-én a Németh István fasoron megpil­lantottam a letáborozott német katonákat, s kusza érzelmeim támadtak október 15-én, amikor ebéd közben a rádióból meghallot­tam a kormányzó proklamációját. Furcsa időszak volt az ... Szinte faltam Jókai Mór, Márai Sándor, Herczeg Ferenc regényeit, ám miközben az elmúlt századok történel­mébe temetkeztem e nagy írók segítségé­vel, egyik szememmel szakadatlanul a po­litikára figyeltem. Szükségszerűen lett hát az erős igazság­érzettel és a társadalmi gondok iránti érzé­kenységgel megáldott fiatalember a háború után a MADISZ tagja. Szinte tombolt akko­riban a palackból kiszabadult szellem: egy­mást érték a demonstrációk, az „éjszakai szimpozionok” a diáktársakkal valamelyik park padjain, á gyűlések a Turul — ma Do­rottya — szálló nagytermében arról, hogyan lehetne lebontani vagy felrobbantani a dol­gozó fiatalságot és a tanulóifjúságot elvá­lasztó falakat. Ám a fényes szelek 1948-ban a főváros kellős közepére, az akkori Páz­mány Péter Tudományegyetem bölcsészka­rára röpítették a frissen érettségizett fiút. S itt — legalábbis kezdetben — keserűen kellett tapasztalnia azt, amit százezrek ta­pasztalhattak akkoriban: a hátrányos hely­zetet. Mert hiába volt a tehetség és a szor­galom, hiába olvasta Kaposváron tucat­számra a klasszikusokat és a népieseket, mégsem vetélkedhetett azokkal az előnyö­sebb körülmények között nevelkedett diák­társaival, akik „betéve” tudták Freud és Wittgenstein, Camus és Huxley műveit. Ám eszébe sem ötlött, hogy szélmalomharcot vívna: önbizalmat adott a népi kollégium légköre, biztonságot nyújtottak Molnár Erik, Léderer Emma, Székely György, Zsigmond László előadásai, szemináriumai az egyete­men. Egész életében nem olvasott olyan tu­dásszomjjal és olyan sokat, mint elsőéves korában. 1949 nyarán a nagyvilág tárult ki a vidéki fiú előtt. Részt vett a budapesti VIT-en, számos dán, olasz, csehszlovák ba­rátot szerzett. — Nem sejtették az Andrássy úton vo­nulva, hogy a 60-as számú ház pincéjében már ott van Pálffy György és Sólyom Lász­i Mf iá Levéltári Vadász-lesen a párizsi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom