Somogyi Néplap, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-23 / 119. szám
1985. május 23., csütörtök Somogyi Néplap 5 Beszélgetés az üzemi közművelődésről Egy tanácskozás tapasztalatai Az üzemi népművelők tanácskozása iránt érdeklődtem. Molnár Ferenc, a kaposvári Latinca művelődési központ népművelője mentegetőzik : — Az üzemek közművelődési felelőseit és a különböző kulturális intézmények képviselőit várjuk. Még nem tudom, hányán lesznek. A részvétel nem kötelező. Délután maroknyi csapat gyűlik össze. Egy üzem — a ruhagyár — és két kulturális intézmény — a múzeum és a megyei művelődési központ — képviselői beszélgetnek Pap Jánossal, a Latinca művelődési központ igazgatójával, és Molnár Ferenccel. Serkenteni kívánják az üzemek dolgozóinak közművelődési tevékenységét. Széles körű vita keretében próbálják eldönteni, hogy munkájukban milyen módszer lenne a leghatékonyabb. Bár a résztvevők között egyetértés alakul ki a tekintetben, hogy szükség van a rendszeres véleménycserékre, tájékozódásra, a közművelődésre fordítható összeg ésszerű felhasználásának elsajátítására, mégis hiányérzetünk van: a népművelők nagy része távolmaradt. Érdektelenek? Netán a „nem kötelező” részvételi felhívás bizonyult elégtelennek ahhoz, hogy érdekeiket, a dolgozók érdekeit önként képviseljék? Simonics Lászlóné a ruhagyár közművelődési előadója. Fiatal s a hozzászólásaiból ítélve elhivatott népművelő. Állítja^ hogy a vetélkedők és a brigádmozgalom az igazi hajtóerők a közművelődésben. — Feladatokat kell adni az embereknek — mondja. — Sajnos legtöbbször csak azok a dolgozók kapcsolódnak be a kulturális tevékenységbe, akik nem az anyagi hasznot tekintik elsődlegesnek. A mi munkánkat is megkönnyítené, ha sikerülne az állandó kapcsolatot fenntartani a kulturális intézményekkel. A keresletet és a kínálatot így rövidebb úton hozhatnánk összhangba. Kapitány Orsolya a múzeumból és Szebe- nyiné Keczeli Agnes az SMK-tól is ezt a gondolatot támogatja. Terveznek, vitatkoznak. Talán elkezdődik valami. V. A. Történetek — táncban elbeszélve A jó csoportprodukcióhoz legalább két dolog szükséges: olyan vezető, aki szakmai biztonsággal és jó ötletekkel irányítja a munkát — és olyan tagság, amelyik mindezt a színpadon megvalósítja, az ügyhöz méltó felelősségérzettel, ugyanakkor az előadóművész önállóságával fűszerezve azt. A Somogy Táncegyüttes hét végi szolnoki szereplése azt tanúsítja, hogy náluk ez a két tényező tökéletes összhangban van. Az éjszakába nyúló próbák a koreográfust és a táncosokat egyaránt kemény feladat elé állították. Mosóczi István lankadatlan lelkesedéssel, új meg új ötletekkel építette az új koreográfiát, s a többnyire tizenéves fiatalokból álló csoport bizonyított: képesek az új gondolatok befogadására. A táncosok, amellett, hogy lelkiismeretesen követték az utasításokat, megfelelő szakmai tudás és rutin birtokában képesek voltak saját egyéniségüket is belevinni a produkcióba. Közös munkával, egymást segítve készült az új szám. Az országos fesztiválra nagy fába vágta fejszéjét az együttes. Rossa László—Mosóczi István Ballada című tánctörténete diszharmonikus zenéjével, viliódzó mozgásaival, nehezen megfogható tartalmával alaposan eltér a sokunk által megszokott, kényelmes, élvezetes színpadi néptánctól. Nagy átélést követel előadótól és nézőtől egyaránt, felzaklat, gondolkodásra késztet. Nem csoda, hogy a közönség és a zsűri egy részében még nem talált megértésre, főleg mivel sokan közülük még egy korábbi Ballada című produkcióra asszociáltak, s meglepte őket ez a konkrétabb, keményebb A 44. SZŰR 'Május 26-án immár 44. al- atamimall rendezik ímeg a Izínész—Újságíró Rangadót. l program — a hagyomá- lyolkthoz híven — látványos zórakoztató műsorral kez- lődiik a Népstadionban. A A fellépő művészek szá- aos meglepetést tartogatnak . közönség számára, megértik az „űrből” .például JFO-néni, szuperfőzőcskét ’s endaznek, s -a művészházas- ►ároik egymás jelmezét ölik 'magukra. tánc. A stilizált, modernebb koreográfiák kedvelői körében azonban máris nagy tetszést aratott. Különösen nagy sikert hozott az együttes második műsorszáma, ugyanennek a szerzőpárosnak Röviden című darabja. A fesztivált parodizáló vidám pamflett felüdülést jelentett a maratoni bemutatók során elálmoso- dott közönségnek. A fiatalok az egyik szólótáncos szerencsétlen balesete ellenére is jó kedvvel „bohóckodták” végig a számot, sőt a gálaműsoron új ötletekkel lepték meg a közönséget. Az együttes és a zeneszerző nívódíjat kapott. UJgy képviselték megyénket az országos fesztiválon, ahogy elvártuk tőlük. T. K. Á népképviseleti választások elé A Társadalmi Szemle most megjelenít májusi száma' ,,A népképviseleti választásiok elé” címmel sízer- kesztőségd cikket közöli. Az írás ismerteti a választások célját, az előkészítés munkáját, foglalkozik a kettős jelölésisefli, aiz 'Országos választási listával, valamint a községi elöljáróságokkal. Leszorítható-e az inflációs ráta Magyarországom ? — erre a kérdésre keresi a választ az Erdős Tibor tollából megjelent írás, amelynek az infláció okaival foglalkozó első részét közli a májusi $zám. A mai falu jellemzőiről, az elmúlt két évtized alatt Vidéken bekövetkezett változásokról Romány Pál „Falu, közösség, szövetkezet” című írását közli a folyóirat. A Lukács-évforduló jegyében adja közre a Társadalmi Szemle Sebastian Klein sc hm i d tnek, a „Sinn und Form” című folyó'r._. főszerkesztő-helyettesének cikkét „Lukács György és az éntékfokozattok a művészetben” címmel. A májusi számban interjú jelent meg Józsa György- gyel, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetőjével arról, hogy hol tart a marxizmus—léniimázmus oktatásának korszerűsítése, milyen eredményeket értek éli, s milyen gondokkal küzdenek. Az interjút Hova- nyecz László készítette. A Nemzetközi szemle rovat két írást közöl: Györke József és Sólyom Antal ftoü- liálból Lat in-Amerikával foglalkozó cikk jélenf 'meg, amely megismerteti az olvasót a földrészen zajló társadalmi, politikai folyamatokkal, valamint az Egyesült Államokkal szemben vívott függetlenségi harccal. Mód Péter „Válságban aiz UNESCO?” című írása a nemzetközi szervezet mai helyzetéről, gondjairól ad képet. Rét Rózsa írása a közoktatási kísérleteket mutatja be és elemzi. A konzultációs rovat Róbert Péter írását közli a társadalmi egyenlőtlenségekről, ezek különböző okairól, hátteréről. A barátság krónikája Az I. bolgár hadsereg 1945 telén és tavaszán a német fasiszta betolakodók nyomában, jutott el Magyarországra. Négy évtized telt el azóta, a katonák és a magyar ember ek között szövődött barátság szép emléke azonban a mai napig sem halványodott él. Ennék nagyon szép példája Georgi Dacsevnek, a Bolgárok a puszta közepén címmel, a szófiai Katonai Kiadó gondozásában aiz idén megjelent könyve. Ez a mű azokat a példákat és érdekes eseteket -gyűjti csokorba, amelyek azt bizonyítják, hogy a régmúltban megalapozott bolgár—magyar barátság a háború idején is megmutatkozott. Géorgi Dacsev nyuglallmá- zott őrnagy 1972 előtt jelentkezett ugyanennél a kiadónál az első könyvével, amelynek Rodopétől az Alpokig volt a címe. Ez a 10. rodopei gyalogoshadtest történetét foglalta össze a honvédő háborúban. Nagy érdeklődést keltett ez a mű az idősek körében,, s fölébresztette a fiatal nemzedékekben is a hazafias érzelmeket. Nem csoda, hogy az olvasók várták G. Dacsev újabb könyvét, melyet az I. bolgár hadsereg katonáinak és Baranya, Somogy, Zala megye őket jó barátként fogadó lakosságának ajánlott. Iván Martinon, aki a Frontharcos című lap főszerkesztője volt a háború idején, személyes tapasztalatokat szerzett a két nép közötti barátság megnyilvánulásairól. és hazánkról. Mint az előszóban megállapítja: G. Dacsev nem kisebb feladatot tűzött ki maga elé, mint azt, hogy megmutassa — mégpedig hiteles adatokon és példákon keresztül — ; a bolgár 'katonák és Dél-Ma- gyarország lakosságának bizalmon alapuló kapcsolatát. A szerző sokait dolgozott a könyvön, bejárta Bulgáriát, megszóMtatta az egykori harcosokat, búvárkodott a hazai és a magyar levéltárakban. Amikor már elég anyag és fénykép gyűlt Ö6sza, csak akkor kopogtatott be a kiadó szerkesztőjéhez. A könyv első részében az egykori, bolgár katonák és tisztek, a második részben Műsort adtak a hencseieknek a 12. páncéltörő hadtest katonái a magyarok idézik fel régi emlékeiket. Jó érzéssel olvashatjuk Georgi Csobanov lábodd emlékeit, aki 1973- han meghatottam állt a község bolgár emlékműve előtt. Ugyanígy a kaposvári Nyulasi Viktornéét, aki azt mondta el, miként gyógyították a rászorulókat a burgaszi Iván Ivanov orvos útmutatása nyomán. A lakosság sok mindenben segítséget nyújtott a bolgár katonáiknak az árokásástól a telefonvonalak kiépítéséig, az utánpótlás el- fuvarozásáig. A bolgárok sem maradtak adósak: fölszedték a lerakott aknákat, helyreállították a villamos vezetékeket, segítettek a földreform megvalósításában. A könyvben összegyűjtött dokumentumok, egykori újságcikkek is szépen vallanak erről. A szerző a zárszóban meleg szavakkal méltatja Kardzsalii és Somogy ters'tvérmegyei barátságát. Georgi Dacsev nyugállományú őrnagy szép elismerést szerzett hazájában a most megjelent új könyvével. Azt hiszem, hogy éppen a mű történelmi szempontból is fontos forrás volta kötelez bennünket arra: tartsuk számon a Szófiában megjelent barátsági krónikát! Lajos Géza — Hol a halott? — kérdezi a fuvaros, homlokát törli; siet, délután még szénát hord másoknak. Ágnes néni köténye sarkával szeme előtt babrál, előre megy a tisztaszőbába, kapcsolja a villanyt, mert sötét van, a zsalugáter behúzva: sosem nyitja ki. Mert csak kiszívná a nap a drága bútorkárpitot. A vénember ott fekszik az ablak előtt, ia régi sátorlapon, amit még a háborúból hozott, talpig feketében. Keze összekulcsolva a mellkasán, ujjai alatt az imádsá- goskönyv, kicsit lejjebb a nyúlszőr kalap, amit úgy szeretett azzal a fácántoll bokrétával a széles szalag mögött. Fel van készítve tisztességgel a nagy útra, úgy, mint vasárnapokon, szentmisére menet. — Jó lesz, ahogy van? — szipogva néz a fuvarosra Ágnes néni. — Magam öltöztettem, az ember lánya nem bízza másra a hites urát. Amint meghalt és lezártam a szemét, menten hozzákezdtem, amíg meleg, hogy könnyebb legyen, mert hogy addig nem merevszik. Megborotváltam az aranyomat; ha áll majd az Űristen ítélőszéke előtt, nehogy azt mondják, no, jóember, miféle asszonya volt magának abban a siralomvölgyben, hogy ilyen borostás ábrázattal engedte el erre a hosszú, nagy útra. Ragaszkodás Illatos vizet is permeteltem az arcára, meg is füstöltem, így. — Ágnes néni szusszant egyet, kicsit felhagy a sírással, két tenyerét elégedetten pihenteti kötény alatt ziháló mellkasán. A fuvaros türelmetlenül legyint. Legszívesebben hóna alá csapná ezt a madár- csontú öregembert, s vinné mint a rongyot kifelé, a a kocsihoz, mert igaz, ami igaz: i ki nem mondaná ugyan, de cseppecskét neheztel a halottra. Hogy pont most, a legnagyobb dologidőben ... Ráért volna vele várni kicsit, télig, amikor kevesebb a dolog vagy éppen elbúcsúzott volna már korábban, kora tavaszon. De ha így ijött, így jött. Bele kell törődni az ilyen fuvarokba is, mert emberbaráti szeretet is van még ebben a világban. S lám, máris sebes léptekkel a portákat elhatároló kerítésnél terem, s belekiált a levegőbe: — Jani, te! Hallod? Te Jani, hol esz a fene? — Na, mi kő? — Gyere át, azt’ segíts. — Jani bátyám? — Az. Csak gyere! Ezután a koporsót leemeli a szekérről, becipeli a szobába, s oda fekteti majdani lakója mellé, a világ dolgai iránt már teljesen közömbös ábrázatot mutató öregember mellé. Az öregasszony előhozza a szoba sarkából a lepedőbe csomagolt széna halmocskát, még, az este odakészítette. Selymes, jó illatú széna, s az öregasszony szemében az örökös fáradtság megtört fényét az irigység fénye veszi át; milyen jó fekvés esik majd azon a finom szénán, tudom istenem, sóhajt maga elé, kipihenné rajta az ember lánya ezt a hetvenhat esztendei munkálkodást. — Nyugodjék, szegény — motyogja maga elé, s keresztet vet. Jön János, a szomszéd. Ketten emelik a vénembert, de csak nem is szusz- szánt an ak, mert könnyű, mint a pihe. Kicsi igazítás, hogy a fej jól álljon, Agnes néni odarakja boldogult férje mellé a nyeles fésűt, amit úgy szeretett. Ezen jócskán töprenkedett: nem prédaság-e, oktalan pazarlás egy teljesen jó, használható állapotban lévő fésűt föld alá küldeni, végül mégis megtette, gondolván, van még fésű ezenkívül fotósén is, mert hogy a múlt évben találta azt a nagy, ritka fogú barnát. Hozza a szemfedőt, gondosan kivágja rajta a léléknyílást, kereszt alakban, majd széles mozdulattal párjára teríti, és utolsó istenhozzádot mond. — Mennyi a fizetség? — a tornácon kérdezi, köny- nyein át figyelve. — Erre jövök visszafelé, belépek a pénzért. Nem olyan sürgős, hogy mindjárt kellene. Ágnes néni visszatipeg a tisztaszobába, összekulcsolt kézzel megáll az esküvői kép előtt, s hosszan nézegeti egykori önmagukat, a hajdani ifjú párt. Különösen a fekete, fölfelé kun- korodó bajuszú, dús hajú, nyílt tekintetű férfit, amint mellőle néz le rá hatvan esztendő távlatából. Erősen töri a fejét; ugyan, mi az élet? Ugyanazt az embert vitték ki perccel előbb, de mi lett belőle? Madárcson-r tú, örökké köhécselő, hajlott hátú, megkopott vénember. Mégis, mi változott? akkor is ilyen nyár volt, mint most, amikor először gyűjtötték a szénát a Sáriréten, s minden percben érezték az egybekelt emberpár önfeledt boldogságát. Mert volt boldogság, bőven volt. Jó ember volt az ura, szépen folydogált el az a hatvan esztendő. Szép volt, no, szép. — Elmúlt — súgja maga elé Ágnes néni. Szédülést érez. Odalép a tornyosra vetett ágyhoz, s amit még sosem cselekedett, azt most megteszi: beljebb tolja az egymásra rakott dunyhákat, vánkosokat, helyet csinál magának, leül a szalmazsákos ágy szélére, szembe az esküvői képpel, hátát az ágyneműtoronynak veti, s várja, hogy elmúljon szeméről a hirtelen jött sötétség. Jön a fuvaros. — Ágnes néni! Hallja? Hol van? Gyűjjön má’, mer’ sietni köll. Megint szól, aztán újra, hangosabban. Semmi nesz. Rossz érzéssel nyitja a tisztaszoba ajtaját, s belép a huszonötös égő szórta ha- lovány fénybe. Ott az öregasszony, háttal az ágyneműnek dőlve. Arcán békesség, nyugalom. Fekete kendője alól kibukott hófehér hajának tincse, s csak a szeme árulja el: elment a férje után. Varga S. József
