Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

8 Somogyi Néplap 1985. április 4., csütörtök ■Í-Z- Ca, ss /*• \ IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS //* BERNATH JÓZSEF Kényszerű utazás* A kamion lassít is leáll az út szélére. Osztrák kami­on, gráci. A vezető már ká­szálódik is lefele egy telex­papírt lobogtatva. — Kapos­várt Ruhagyár — olvassuk, és kérdően néz rám. Örülök, ha valakit útba igazíthatok, de hát nem tudok németül, azt meg magyarnak is nehe­zen tudnám megmagyarázni, hogyan találja meg a Ruha­gyárat a város közepén. Nézem a fülkét, üres. In­tek neki, hogy szálljunk föl, majd elvezetem. Fenn aztán egy-két régen tanult német szómararivánnyal megma­gyarázom, -hogy én is dol­goztam a ruhagyárban. — Ja, ja — bólongat, örömmel fogadva a vezetést. Jó lenne néhány szót vál­tani vele, valami közvetlent, barátságosat mondani, nem­csak mutogatná: itt jobbra, itt balra. Végre megkérde­zem: — Grácból? — Ja! — Rámnéz, s mond­ja, hogy Ausztria, és tekin­tetével kérdezi, jártam-e ott. Megrázom a fejem. Nem, nem jártam Auszt­riában. Nem jártam Csehszlová­kiában sem. Nem láttam a világhírű drezdai képtárat, a holland tengerpartot, nem sétáltam Grenada árkádjai alatt, s nem kószáltam az Akropoliszon sem. Hazámnak csák egyik szegletét ismer­tem meg, azt ás a háború alatt. Hát -valóban nem jár­tam sehol? Szánté szégyen­kezve mondtam, mintha ha­zudnék, s talán hazudtam is: — Románia. Elismerően bólámt. Ugyan­így bólintott volna, ha vala­mi egzotikus helyet mondok. Ma már nem különös és a hetven évemből ki is tel­lett volna. Hallgatunk, és most már csak az utat néz­zük. Áámosító egyhangúsággal fut velünk a hosszú fogoly- vonat, egyre csak dél felé. A tegnapi reményt, hogy Deb­recenbe megyünk, csüggesztő érzés váltja föl. Töprengve gubbasztunk a zsúfolt vagon­ban. Hallgatagon magába mélyed mindenki. Újra meg újra -megkérdem magamtól: mit keresek én itt. Mit vé­tettem, hogy így sodródom a háború zivatarában, mint egy számyaszegett, fáradt ma­dár? 'Kiszolgáltatott rab va­gyok, s valami megállítha­tatlan erő röpít egy ismeret­len cél és sors felé. És men­nek, mennek a fogolyvoma- tok nyugatról keletre, kelet­ről nyugatra, egylidőben, egyetlen földrészen, s men­nék a végtelen kátanavona- tok szétszakítva családi éle­teket szétszórva baráti kö­zösségeket, százezrek százez­rekkel szemben, hogy borzal­mas fegyvereikkel megöljék egymást, megbénítsák a ter­mészet rendjét, elpusztítsák a földi javakat, az emberi élet igazi értelmét, a békés emberi munka eredményét, szépségét. Lázverte álmaimba vissza­visszatér az országút porában fáradtan bólongó katonák menete, az agyanbombázott 'Az „Életem" című pályázaton III. díjat nyert alkotás. kórház ravatalozójában töl­tött éjszakák víziója, amikor álmomból riadva tapogatok a szomszéd felé: — Itt vagy, Cserónyi ? Jó volna most egy meg­nyugtató szó, egy meleg ba­ráti kéz, csak annyi, hogy itt vagyok! Malyen kevés kell az em­bernek, milyen -igénytelenné, kiszolgáltatottá válunk, ha eltépik a -békés élet kötelé­keit. Csak annyi, hogy itt vagyok! Negyven ember ku­porog -egymás mellett, és mi­lyen egyedül van, milyen magányos mind a negyven! S megy a fogolyvonat haj­nal óta, -megállás nélkül, is­meretlen állomásokon át. Fáradt, háborúúnt, gondo­lat nélküli arcok merednek a kattogó szerelvény után. Nem mosolyog, nem integet senki. Állók a vagon keskeny ablakánál, és nézem az elsu­hanó változatos -tájat. Né­zem a szennyes áradással hömpölygő Temest, és a tá­voli havasokat. Hány győz­tes, hány vert had bolyon­gott már az erdélyi hágókon át; mennyi könny, mennyi vér hullt bérceik között. Kö­zönyösen állnak az időtlen időben pillanatnyi életünk felett. Hallgatok. Nem Vissz­hangozzák a szenvedők jaj- kiáltásait,s völgyeikben örök felejtés honol. Alkonyaikor értünk a Vas­kapuhoz. Balról beláthatatlan sziklafal zárja el a kilátást, jobbról a Dunát láttuk le­nyűgöző nagyságában. Ké- kesszürfce köd lengett a ha­talmas folyó féltett — a túl­só part már elmerül előttem a feltejós homályában —, s szürkén, bizonytalanul látom Ada Khálé szigetét. Aztán újra -ránk terül egy ismeret­len, világ csüggedt éjszakája. Ilyen volt az én külföldi utazásom. (A turizmus akkor még a katyusák méhóben- pi­hent, s fiatal szovjet katonák áldozták életüket Nyugati­kapu előtt. VénraL jelzett tu­ristaút vezet sírjukon keresz­tül.) A mi világunkban az uta­zás még ábrándként sem me­rülhetett fel, mi csak egy- egy háború vérzivatarán ke­resztül ismerhettünk meg egy másfajta Világot. így is­merte meg apám a Balkánt, Dalmáciát és Isonzót, így lá­tott ő is idegen tájakat, em­bereket, mlint ón most a fog­lyok útján, azon az úton, amit Trajianus épített légiói­val a fogolyhajók és fogoly- vanlaitdk számára. Megfizettük. Vérrel és könnyel fizettünk érte. Forgatom kényszerű uta­zásom képeslapjait: fogoly­tábor. Barakkok. Barakkut- cák, terek ... Hajnali lé tsizámel len őrzé­sek ötös sorokban a számlá­ló -pofliicájok előtt. Égbenyúló villanyoszlopok a honvággyal telt holdas éj­szakában. Naplótöredékek. Május 9... Háromlábú tégelyekben győzelmi láng a láger bejá­rata felett. Ebédek a barakk -árnyé­kában ... Június 21-e: sorakozó a láger bejárata előtt. Rózsa­színű, román nyelvű doku- ment a focsanu rendőrség körbélyegző jóvei: Szabad vagy! Mehetsz, amerre akarsz te rózsaszínszámyú vándormadár! Mehetsz északra, mehetsz délre, nem álja senkii -sem az utadat, de az otthon delejes biztonsága fogva tartja a lélék iránytű­jét, s egyre csak nyugatra mutat. Davaj! Davaj! Bukarest, Buzau, Plotes- ti... Zsibongás, lárma az érke­ző és induló vonatok kö­zött. Szakállas férfiak, tarka fejkendős, nadrágos nők és rongyok, és bátyúk és sze­mét ... Bábeli hangzavar. Igazi Balkán. jÉs te? Miféle szerzet vagy? Bő, szürke .román katona- nadrág van rajtad, testre si­muló rövid német zeke, le- ■kopasztott fejeden a váci börtön fegyenc-sapkája, há­tadon sátortapból férceit há­tizsák, borostás arcodat bar­nára perzselte a regáti szél. Miit bámészkodsz? Azt hi­szed, fehér ruhában grasz- szálsz a kaposi állomáson? Szürke verég vagy az idege­nek tarka forgatagában! Da­vaj! Eredj innen! Mosakszom a hegyi folyó kristályos vizében, körülöt­tem az olajkutak néma vas- traverziei. Predeál... Tovább! Át a Tölösi-hágón, fenyőkoszorús hegyek közé. Tovább, tovább! Megyék gyalog éjnek-éj­szakáján a vasúti töltés mel­lett egy -ismeretlen állomás felé,, ahol egy f-elfűtött moz­dony vár, s azon tovább, a szafoadságos orosz katonavo­nat elé. A román fűtő meg­osztja velem útravalóját, s a vonaton egy fiatal csíki há­zaspár friss töpörtyűvel és hófehér kenyérrel kínál... Bámész tehenek állnak a Küküllő vizében Segesvár alatt, s másnap reggel a va­gon ajtajából egy fiatal ro­mán vasutas -megmutatja Petőfi „sírját”. Legyen ked­v-e szerint, meghagyom jóin­dulatú tévedésében. Mennyi kép és mennyi szín, s hogy fakulnak az év-ök múlásával! Láttam a Marost, a korai nyár virágpompájában Ara- dot, a Tiszát, Szolnokot, és Budapestből ami megmaradt. Most -már elszorult lélek­kel száltaim vonatról vonat­ra, hogy miinél előbb otthon legyek. Élnék-e -még? Nyolc hónapig nem tudtunk sem­mit egymásról. Megérkeztünk. A kamiont foekalaiuzoltam a ruhagyár teherpar-tájára. A vezető pénz markolt elő, hogy megfizesse szolgálato­mat, de leintettem. A ven­dégbarátság nem eladó. Ma­gyarok vagyunk! Eszembe jut a -román fűtő: emberek vagyunk. Kiszolgáltatott, egymásra utalt emberek. Szí­vesen látjuk bármelyik nem­zet fiait, ha tiszta szívvel, jó szándékkal jönnek közénk. Barátságosan kezet rá­zunk. — Auf wiedensehn! Áldás és békesség marad­jon velünk! MÁTYÁS FERENC ! iS láttam, amint jött a holnap : Befúltak az országutak, mögöttem kiszáradt kutak, birkacsontvázak legeltek, mérgezett réten bégettek. Kocsmagőzben, italosán kardok pengéjét tapodtam, láttam, a bánat sereglett, s vérbemártottan a reggelt, dróttal bekerítő halált, aknák közt a fogoly magányt. ....................... —■ —■ A FORRÁSNÁL — Budapestről jött hoz­zánk a szanatóriumiba? Ilyen messziről?! Igaz, nem ’S olyan nagy távolság ma már az a négyezer kiiiloométer. Két. óra az út repülővel Moszk­váig, onnan aztán még ket­tő. Egy nap alatt bőven oda juthat az ember. Egyébként az idén magam is voltom re­pülővel Budapesten, útköz­ben Moszkvát is megnéztem. * * * Most voltam másodszor Budapesten. Először a hábo­rú alatt, két évig tartó ne- ihéz úton jutottunk odáig! Most meg? Alig volt időnk a gépen körülnézni, máris megérkeztünk. Jó volt ez az utazás, az .egész csoport elé­gedett volt. Hiszen érdekes doilog utazgatni egy idegen országiban, megnézni, ho­gyan élnek az emberek, ösz- szehasonlítani a mi életünk­kel. Különösen izgalmas volt ez nekem, hogy negyven év után újra láthatom azt az országot, amelyben (ifjúsá­gom idején már jártam egy­szer. A magyar városok közül, Budapesten kívül Székesfe­hérvárra és Miskolcra em­lékszem a legjöbban. Mis­kolcra azért, mert ott fe­küdtem kórházban, Székes- fehérvárra meg azért, mert a környéken elkeseredett harcokat vívtunk. No meg azért is emlékszem annyira enre a városra, mert ahogy magunk között mondtuk, könnyebb volt elfoglalni, mint a „Székesfehérvár” szót helyesen kiejteni, pedig igázán nagy véráldozatokat hoztunk az érte vívott har­cokban. Nos, mint mondottam, az utazás elég hosszú ideig tar­tott ahhoz, hogy eljussak csaknem mindenhová, ahol alakulatunk harcolt. Az már a háború utolsó hónapjaiban volt. Tényleg a vége felé jártunk már, és sem mii, túlnyomórészt egész fiatal fiúk, sem a többiek, nem akartunk meghalni az oly sok küzdelem után kiví­vott győzelem kapujában. Mindannyian szerettünk vol­na hazakerülni, újjáépíteni mindent, amit leromboltak, elkezdeni a .békés életet, dol­gozni, családot alapítani, gyermekeket nevelni. De a háború az háború, és meg­értettük, hoigy amikor távol a szülőföMüniktől védjük a hazánkat, a népeket segítjük, hogy megszabaduljanak a fa­sizmustól, ami oly sok szen­vedést okozott és oly sok­millió emlberáldozatot köve­telt. Gondolom, ez egy kicsit fellengzősen hangzik, de ak­kor mindannyian így érez­tük. Sokan, nagyon sokan van­nak olyan elvtánsaim, kü­lönböző nemzetiségűek, oro­szok, ukránok, szülőföldem szülöttei — kabardok —, akik mellettem küzdöttek, de nem érték meg a háború végét, a győzelmünket. A szovjet katonák százezrei álusiszák örök álmukéit a baráti szo­cialista országok földjén, és ezernyi szovjet katan-asír van Magyarország földjén is. De a sok véráldozat nem volt hiábavaló. Amikor a csoport­tal ide-oda utazgattunk Ma­gyarországon, a saját sze­münkkel győződhettünk meg róla, hogy a magyar nép jól él, szorgalmasan dolgozik. Vannak nehézségei ? Dehát létezük-e élet nehézség nél­kül. * * * Hosszú ideig szerencsém volt: már több mint két éve voltam a fronton, de még egyetlen karcolás sem esett rajtam. Magyarországon az­tán elintézett egy repeszda- rab. Harcoltam Budapesten, aztán Székesfehérvár alatt, végül egy miskolci kórház­ban kötöttem ki. Oda szál­lítottak. A budapesti emlékeim ... Hazák, amelyeken óriási se­beket ütöttek a belövések, házfalak, amelyekről a go­lyók letépték a vakolatot, be­tört kirakatok, hidak a Du­na hul'lámisírjába omolva. Csak sejteni lehetett, milyen is volt a város a háború előtt. Eszembe jut, hogy néhány évvel ezelőtt az egyik folyó­iratban láttam egy fényké­pét a budai harcokról. Azt hiszem, az egyik katona ott én vagyok. A félvétel hátul­ról készült, úgy, hogy hátul­ról látszom én is, de sebaj, a hátam így is bevonult a történelemibe... * * * A kórház után hamarosan leszereltek és hazajöhettem -ide, Nalcsilklba. Előbb építke­zésen dolgoztam, közben es­ti iskolára, jártam, leérettsé­giztem. Aztán beiratkoztam a műszaki egyetemre. Most már majd harminc éve, hogy építészmérnökiként dolgo­zom. Nem félej'tem el Magyar- országot ... Elolvasok min­dent, amit erről az országról írnak nálunk. Sokszor és jó­kat írnak. Képzelje, a kiseb­bik fiam — okos, tehetséges gyerek — magánszorgalom­ból elkezdett magyarul ta­nulni. Ha lesz elég kitartá­sa, három nyelvet ismer majd — a kabardot, az oroszt és most már a magyart is. Bár ez utóbbiban nem vá­gyók egészen biztos, hiszen nagyon nehéz nyelv a ma­gyar. Jurij Akimov az. APN magyarországi irodájának vezetője CSANÁDI IMRE Ismeretlen katona Ahoíl találkák, ahol vége lön., elk-aipaifitcik a mairhafegelőm. Hadaik nyomán holttestek mindenütt - bűzillőin, kifosztva ő is ott feküdt. Nemhogy bakancsa.: mása sem maradit - dögcédula, vagy levél, vagy irat. Émelygő-szánó, hajszolt emiberék gödörbe húzták: ki simáit, gyenék? ­Nyugszik azóta, névtelen -hallott, magáiban, olcsó falkereszt alatt. A szőlők útja mellett, ott pihen, a vérre-torkos Vértes töviben. silány símbain, az is kővél ragyás, alig látszik hallómnak, de vigyáz a-z állami pásztor, hogy sanyarú füvéért meg ne gázolhassa julh; nem fordul rá traktor, szekérkerék: kijár -neki virág egy-egy marnék; viszik-lhordják rá, sértett, hű, kanok gyászban, a csöndes .pamaiszltaisiszanyok. S láttam, amint jött a holnap, szekéren hozták a holtak. És megmozdultak az utak, friss vízzel teltek a kutak, a bűnt máglyán elégették, szétszálltak a pernye-lepkék. Mezsgyék futottak ijedten össze, mint juhok, — éreztem: lehelete van a napnak, s Magyarország felvirradhat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom