Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
8 Somogyi Néplap 1985. április 30., kedd IRODALOM MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Egy ember élete KASSÁK LAJOS Szász Endre rajza Illyés Gyula Két kéz (Részletek) Aki kezelt e kézzel, szoborral kezelt, érccel; nem melegséget érzett: vas merevséget. Mintha nem egy érző lényé volna e kézfő, hanem egy óriás nép nyújtaná biztatásképp. De ez a tenyér nem holt, ez élő-eleven volt, ez olyan hű erő volt, mint maga a termőföld. Ezzel a természet szólt, ha épp okosat gondolt; olyasmit mondott ezzel, mint virággal, gyümölccsel. Mert hogy szállt az ostorfa, ha kézbe e kéz fogta! Kapa hogy sürgött-pörgőtt, ha őhozzá szegődött. Zsákok hogy telítődtek, telten hogy emelödtek, padlásra hogy repültek, teltek és ürültek., E kézzel állva párba a kalapács hogy járta, s hogy csengeti, ahogy illő, hozzá az üllő! Ha ujjal csak hozzáért, megindult a kazángép füttyentve a másik gépnek egy óriásit. ő műve volt kis varsám, rézpatkóm csizmám sarkán; a fatalpon szál drót, mely első korcsolyám volt. Mintha mindegyik ujjba kis mester lett volna bújva. Tíz pici mester, ■,— járták; hogy is csinálták? E két kéz után kaptam, ha elzuhantam; ez simogatott, ez vert, ez gyúPt belőlem embert. V. Kokljuskin Zelk Zoltán Kötörgk Alkonyattájt, hazafelé már a nagy völgybe értem; a bányában, a kőtörő parasztokat néztem. Számolgattam, hányszor lendül egy perc alatt karjuk, hányszor, sebzi a fölcsapó kősörét az arcuk? Hússzor tán... egy óra alatt egyezerkétszázszor... Alkonyodik. S ők dolgoznak reggel hét órától. Ezerkétszáz ... Hány ezer is tizenkétszer annyi? Eltűnődtem: tudhatnak-e ők még simogatni, puha kézzel érinteni asszony-, gyermekarcot? Vagy úgy megszokta karjuk már a sújtást, a harcot, hogy csak ütnének örökkön... Álltam még tűnődve. Puha zápor — este ömlött a fákra, a völgybe. (A költő kiadatlan verse, 1937) Ember és jellem Á kő Hősünk felemelt egy követ. — Tyű! Szörnyű nehéz! — sóhaj totit fel. — Pedig drágakő! — mondták neki a többiek. — Jaj, jaj! Miért ilyen kicsi?! — Nem is igaz, csak tréfáltunk — mondták a körülötte állók. — Segítség! Segítség! Kirabol taik ...! — Zsugori vagy! —mondta utoljára a lelkiismerete, majd csöndesien kigyúlt. A hal A kép Egy másik ember kiállításon volt. — Rossz! — állapította meg az első képről. — Ez még rosszabb! — mondta a következő festményről. — Ez meg falvédőnek sem lenne jó! — Így minősítette a harmadik képet. — Ez igenj ez már döfi! — nyugtázta megelégedését a tükör előtt állva. — Csak kár, hogy olyan hülye képe van. A következő hősünket nagy szerencse érte: aranyhalat fogott. — Bármit kérhetsz tőlem, teljesítem — mondta a hal. — Tégy engem okossá! — kérte a férfi. Hősünk még sokáig kísérte szemével a habokban fel-ailá merülő hatalmas aranyhalat, majd hirtelen felállt, és a fejéhez kapott: — Ekkora ökör hogy lehettem?! Áz író Á hang Azt a régi épületet, amely- bein. hősünk lakott, lebontatták. Egy új, modem, emeletes házban kapott szobát. Így gondolkodott: „Ha most nős lennék, nem egy ilyen kis lyukat kaptam volna. Ha esetleg már gyerekünk is lenne, akkor két szobában pihentethetném fáradt csontjaimat. Sőt, ha nem egy gyerekünk lenne, hanem három .. — S ha nem lettél volna olyan fukar, akkor most nem sóvárognál — szólt közbe a lelki ismerete. — Hogy? Micsoda? — Nem értette hősünk a súlyos szavakat. Ötödik hősünk életében járt KeLe'ten, Nyugaton, Északon és Délen. Eljött az idő, amikor elhatározta, hogy megírja útiélményeit. Így: „Én Szem- jón Nyikolajevics . Tolsztav, életemben jártam Keleten. Nyugaton, Északon és Délen,” Pontot tett a végére. Elgondolkodott egy kicsit, és kiegészítette: „Nagyon érdekes volt.” Á televízió Hősünk a tévét nézte. A képernyőn szépségükkel, fiatalságukkal kacérkodó, elbűvölő nők vonultak fel. Emberünk titokban a feleségére pillantott, tetőtől talpig végigmérte, és felsóhajtott: „Haj aj!” Másnap bátor, tehetséges sportolókkal 'készített riportot mutatott a tévé. Hősünk közömbös arccal nézte a képernyőt. Hirtelen felesége sóhajtására lett figyelmes: „Hajaj!” Fordította: Salga Attila Ügy okoskodtam akkori- bán, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzá- kezdtem, ha csak egy mód volt rái, azt végig is csináltam, s erőmhöz képest a lehető legjobban. Párán,csők egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra. Éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes hozzáférkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni, ott csak a dac s talán valami előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt. Tovább, azért is tovább, s még szívósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta. A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzó- szerszám elé, állítottak oda az otromba kerék elé. — Rajta, húzd meg! — mordult rám hol az egyik, hol a másik. — Rajta! Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csápágyakat kellett nagyobb fúrókkal utánafúmi. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta. S a másik inas ördöngős ábrázattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított: — Rajta, húzd meg! Rajta! Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy uj- jaimmal a hajtónyelet átfogjam. — Húzd, húzd, te gigierli! — üvöltötte a másik. — A gimnázium, az jó volt, mi? De ez nem ízlik.?! Most egész lelkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult utcalkölykölk, otromba parasztkamaszok voltak, akiket félig állta tokíká formált az élet, s akik még mindig .nem tudták megbocsátani nekem, hogy akaratomon' kívül iskolába jártam, s a ruhámoln gombok, a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván kiröhögitek, s mint valami szemetet, rám zúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütötték, ha sírni mertem, akkor lefogták és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, minit valami keresztény rabszolgát, megimiádkoztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni. Keservesen sírtam. — Térdelj le! — mondta a fúróvezető. Szédültem, erőlködtem. — Térdelj le és imádkozz! Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett volna hozzá, hogy a másikkal szembeugorjak, ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásulf ujjaim között széttörhettem votaa az egész komisz életét. De ehhez már nem volt erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visz- szalök magától, s akkor minden rosszabb tesz. — imádkozz, mert bele- dögleszttek! — mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalmasan belém szúrja azokat. Tehetetlenül térdre ereszkedtem. — Miatyánk, ki vagy a mennyekben! — röhögte. — No! Miatyáink,.. összeszorított fogaim fájdalmasan f ölsaaikadtak: — Nem! Nem! A másik ingerlőén és könyörtelenül újrakezdte; — Miatyánk, ki vagy a mennyekben . .. Mint akit összemorzsoltak valami láthatatlan kezek, megadtam magam: — Mi-a-a-tyánk — nyöszörögtem utána. — Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! Ki vagy a mennyekben ... A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban. — Kid vagy a mennyekben ... — No, tovább, tovább! A többiek ordítottak: — Gyű, te! Ne, gyű! Tovább, gebécske, tovább! — Sze-en-tel-tes-sék meg a t.e szent ne—e-ved. — Jöjjön el a te-e országod, le-e-gyen meg a te akaratod. — Miképpen a mennyben, űzőmképpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket. — Miképpen mi is me-e- egbocsátunik az ellenünk vétkezőknek! — És nie vigy minket a kísért'ásbe, de szabadíst meg a gonosztól... A-ámen. A kerék lassan fölengedett, és visszajött a lélegzetem. — No, jól van — mondta a másik, és egészen meg volt nyugodva. — Most mehetsz ... Roizsda, gyere hajtani! Ha most látott volna az anyám, meghalt volnia szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csurom víz volt az izzadságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menet közben, mintha a földön húztam volna őket (...) Még alig voltam fél éve a műhelyben, már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon, örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehetőségeit. Egy napon a mester odahívott mágiához, s azt mondta: — Nesze, itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mutterba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit. Nehéz megpróbáltatások napja volt ez. Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat 'aztán .kábultam gyötörtek a kétségek. Ebéd után két cigarettáért másik vasdiarabot kértem a Józsitól, Az elsőt, nem tudtam, miért, elvágta a csiavarvágó. — Szedd ki a forgácsot a fogak közül — mondta Józsi —, és akikor jó lesz. Újra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaivá! együtt elveszett számomra. Ügy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szerszámaimmal, s a készülő csavarommal. Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztám tartottam a környezetemet. Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és könnyem járt a mutterban. — Vidd be az öreghez! — mondta Józsi. — Elég jól meglesi nálltad. A mester innen is, onnan is gondosan nézegette: — Egyedül csináltad? — Igen. — Biztosan, emlékszel rá? — Egészen mágiáim csináltam! — Jól vami, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami. Mindent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim. A mester sovány, hosszú alakja anélkül, hogy észrevettem volna, ott előttiem felhúsosodott, s mintha mosolygott volna rám a fáradt, három szál bajusza. Éreztem, hogy enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek a lakatosmestersóg- nél. (Részlet a regényből.) Téren. Mohácsi Regös Ferenc grafikája Csorba Győző Zöld és fény Csordulásig a világ! — Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök, zöld alul, felül; lépek, állok, eldülök, zöld kívül, belül. Zöld, zöld, lelkes újulás, nagy, termékeny öl; tarthatatlan bolydulás föl, föl, egyre föl! Fű, fa, gyom, szőlő emel, körforgó dagály. Zöld és fény: — e két elem árján ring a táj. Nézem, érzem, bámulok, s engedem magam. Zöld és fény! dagad, forog, szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem, s hord a két elem, pólyái az idötelen és a végtelen.
