Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-27 / 98. szám
8 Somogyi Néplap »Ly»-.-.-* ^ 1985. április 27., szombat «fft« mM , M , " ' " " ' *t I « I 88 SS IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KOZMUVELODES Koppom Kéiooo GYALOG bízón...* S omogy déli részén, Darányban születtem 1924-ben. Szüleim f ogüialk ozásának meg - határozásával már iskolás koromban bajban voltam, mert az állomással szemben levő kocsmát nagyapám haláJa után édesapám örökölte. Volt nagy ház, hatalmas kert és a bankban any- nyj tartozás, hogy a váltók törlesztése már kiskoromban rém volt. Az idegesség mint a lidérc, úgy telepedett a házunkra. Első kislány testvérem hároméves korában, az ugyanannyi idős unokabátyámmal együtt egy napon, diftériá- ban meghalt. Születésem nem volt nagy öröm édesapám számára, mert csak lány voltam, méghozzá nyiszlett, nyofoigós lány. Az elemi iskola hat osztályát Darányban végeztem el, naponta négyszer másfél kilométert! gyalogoltam, mert délelőtt és délután is kellett menni az iskolába. Már ötéves koromban beírattak, nagyon nehéz volt az első év. Sokszor sírva« értem haza, a nagy hóban alig bírtam emelni a lábamat és a táska is nehéz volt nagyon, mert a palatábla és a könyv mellett tüzelőfát is kellett vinni. Lassan szerettem meg a tanulást. Soha nem volt velem baj, rendesen viselkedtem, a mi családunkban nem lehetett másképpen. Együtt laktunk édesapám húgának a családjával, ott két gyerek volt. öt év után megszülettek az ikertestvéreim, ez már öt gyerek. Azután a nagyapám, aki olyan helyes öregúr volt, mint Piacsek bácsi Rippl-Rónai képein, csak nem tudott bánni a pénzzel. És volt még egy süketnéma nagybátyám, aki megható rajongással szeretett bennünket, gyerekeket. Édesanyám félárva volt, tizenöt évesen adták férjhez édesapámhoz, aki sokkal idősebb volt, szorgalmas, komoly, de indulatos ember. Gyermekkorom a nagy félelmek jegyében telt ei. Édesanyámat már akkor is mártírnak tartottam, és ma sincs más véleményem. Tizenöt évesen, szegényen bekerülni egy látszatra jobb módú családba, hogy aztán önmagát agyonhajszolva élje le rövid életét... Volt ruhánk, élelmünk, de azt a küzdelmet, amellyel elérték, egész életemben nem tudom elfelejteni. Ott volt a kocsma, voltak kosztosok, akikre a nagy család mellett főzni kellett, aztán pár hold saját föld és több bérelt, jó messze töltünk. Az eladósodás idején éjjeli fuvarok, kavicshordás a mai 6-os útra gyomorfekéllyel, tejen és kenyéren. Évekig ment így Aludni sokat és hosszan soha nem láttam édesapámat. Nagy könyörgések után Szigetvárra kerültem polgári iskolába, azzal a feltétellel, hogy ha egy pengőnél több lesz a tandíj, itthon maradok. Olyan nagy volt bennem az öröm az első félévi jeles eredmény láttán, hogy alig vártam, hazaérjen * Az Clatam című pályázatunkéi munkadíjban ráiZMŰIt iiál. velem a vonat. Futottam az istállóba, mert szüleim ott fűrészelték a fát, és édesapám kezébe adtam. Nézte, nézte, és csak annyit mondott: — Jól van, kislányom! Életem egyik nagy dicsérete volt ez, mert ő ritkán osztogatta az elismerést. Igyekeztem az iskolában megjegyezni mindent, mert otthon nem maradt idő a tanulásra. Szüleim mentek a mezőre dolgozni, télen fát vágni. Nekem ott maradt a kocsma minden gondjával, s ez természetesnek tűnt. Néha azért irigyeltem volt ellemista osztálytársaimat, akik még főzőcskéztek, babáztak a méhesben is. Az idő múlik, és Szép Ernő verssorait talán én is elmondhatom: Észrevesz az Isten engem, Megszólalok szépen, csendben: „Kérem, én még nem játszottam, Nem játszottam, Nem, játszottam, Játszani szeretnék mostan.’’ A polgári iskola négy éve mégis csoda volt. Jó tanáraimra csak szeretettel tudok visszaemlékezni. Magyartanárom megszerettette velem az olvasást, a verseket, jól rajzoltam, önképzőköri titkár, vöröskeresztes elnök voltam és végig jeles tanuló. Kitűnő csak azért nem, mert nem tudtam énekelni. A budapesti református leánynevelő intézetbe mehettem volna tandíj- és kollégiumi kedvezménnyel. Édesapám azt mondta: — Nincs nekünk erre pénzünk, kislányom. Édesanyám meg: — Itt tudnál hagyni? Mi lesz akkor velem? — Eljött a szeptember, csak sírtam, és az iskolára gondoltam. Elvégeztem a polgári iskolát, azután nagyon komolyan dolgozni kelllett. Főzés, takarítás; kiszolgálás, aratáskor kötélcsinálás, később marokszedés, kapálás, ami csak adódott egy nagy házban és a földeken. Közben nagynénémék beköltöztek a faluba, nagyapám meghalt. Édesapámat minden alkalommal (Felvidék, Délvidék, Erdély) behívták kiáltanának, itthon csak segítséggel boldogultunk. Jó barátai, Szabó Imre bácsi, Nádi Jóska bácsi segített a földeken, a borszállításkor, meg ha a lovakat is behívták és vezetni kellett őket a megadott helyre. Az emberek szerették édesanyámat; tisztelték édesapámat, mégis akadtak olyanok, akik — egy viharos éjszakán, villám villámlást követett, mind a hárman ott remegtünk édesanyám mellett — megzörgették az ablakokat és bekiabálták : „Ég a házuk”. Remélve, hogy így kapnak bort. Tréfa volt, kegyetlen tréfa. 1942 kora tavaszán édesanyám rosszul lett. Üj orvos került a faluba, fiatal kezdő. A bizalom hiánya, a féllelem miatt nem volt szegénynek bátorsága megmondani az orvosnak az igazat. Nagynénémmel rájöttünk, hogy vérmérgezés, szóltunk az orvosinak. Bevitette a kórházba, de semmi jóval nem biztatták édesapámat. Nagyon el voltunk keseredve. A munka, az addogalom, a testevéreim napi gondjai, édesapám munkában lehetetlent nem ismerő követelménye nagyon kimerített. Szó nélkül tettem a dolgomat, és bíztam a csodában. Látogatáskor csak szorította a kezem, és könnyező szemmel kérdezte: — Mit fogsz csinálni, kislányom? Mert én, meghalok. Nem tudom hogy értem haza, csak lézengtem, mint az őszi légy. Volt egy-két nap, amikor jobb hírekéit kaptunk, de aztán Szigetvárról hazahozták a beszélni már nem tudó, haldokló édesanyánkat. Megismert bennünket, szeméből, minta patak, úgy hullott a könny. Másnap 38 évesen iitthagyott bennünket. A húgom is rosz- szul lett, vakbél- és hashártya gyulladás. Megoperálták, hosszadallmasan betegeskedett, aztán meggyógyult. Itt maradtunk egyedül édesapámmal, aki biztos nagyon szeretett bennünket, de nem tudott közel kerülni 'hozzánk. A gyerekeik jártak tovább iskolába, én meg dolgoztam látástól vakolásig. Egy év múlva májusban én lettem nagyon rosszul. Szegény húgomnak mondtam reggel, hogy meglátod, vagy én vagy Jancsi bátya meghal. Olyan nagy hóban jártam álmomban, mint amikor meghalt az édesanyám ... Megvizsgált az orvos, azt mondta, vesemedence-gyul- ladás és szívbelhártya-gyul- ladás. Mindjárt adott injekciót, teljes nyugalmat, semmi fizikai munkát —mondtál, és adott gyógyszereket. Mire hazaértünk, nagybátyámat vitte el a mentő kizáródott sérvvel; megoparál- ták, őt is eltemettük. Betegr ségem miatt többször rá voltunk utalva egy fiatal- asszonyra, aki kisfiával a nagynéném házába költözött, és többször segített lakbér fejében. Először mégiszeret- tük és könnyebben boldogultunk vele. Aztán édesapám beleszeretett, és el akarta .vonni feleségül. Odaköltöztek hozzánk. Most már megértem, hogy biztosítani akarta gyermekei jövőjét, akkor nem értettem az egészet, csak az ésesanyám helyére betodlakodót láttam az asszonyban; s ez egy időre megrontotta a viszonyunkat. Édesapám látta nagy kínomat, segíteni akart rajtam. Mondta, hogy érdeklődjem meg, fölvennének-e Kastélyosdombóra a postára. Elmentem, sikerült. Jó helyem volt, szerettek, ott voltam egészen addig, míg nem közeledett a front. Akkor ők is féltek, nem mertek ott tartani. Megállapodtunk, hogy ha rendeződnek a dolgok, visszajövök. H azamentem, segítettem újból a háztartásban. A közelgő front félelmet keltett bennünk, annyi rosszat hallottunk. Pár nappal december hatodika előtt egy páncélvomat telepedett le az állomásunkon. Egészen fiatal, szinte gyerekkaitonák voltak raj ta, viharkabát helyett középen kilyukasztott ágyterítők a fejükön. Bejöttek és nagyon követelődzők voltak. Egymást cserélgették a különböző német alakulatok, a ház szinte az utolsó pillanatig tele volt velük. Édesapámat rá akarták beszélni, hogy menjünk velük, vagy ha ő marad, minket, gyerekeket engedjen el. Nem dőlt be a rémhíreiknek. A frontátvonulást megelőző napokban történt egy, talán minden falusit mélyen megrázó eset, amikor Soós Jósika bácsit lelőtték, mert nem akarta odaadni a lovát, és indulatában a vasvillát beledöfte az erőszakoskodó német katonába. Aztán elbújt a szalxnakazal- ba. A németeknek még volt annyi idejük, hogy 30 túszt szedjenek. Fenyegetőztek, ha nem jön elő Soós bácsi, őket lövik le. Valaki szólt szegénynek, előjött és azonnal lelőtték. Mi 5-én éjjel a pincében voltunk, a lövések már egész közelinek tűnitek. Nagyon féltünk, a szobák mind be voltak szórva szalmával, látszott, hogy ott voltak a németek az utolsó percekig A sebesültjeiket lehozták a pincébe, egy fiatal talán 17 év körüli katonának a robbanó golyó a kezét szakította te, nagyon nagy fájdalma volt. A sebesülteket még elvitték, de halottaikat, amelyek itt feküdtek a vasúti istálló körül, már nem temették el. Elmentek. Megkönnyebbültünk, és kezdtünk bízni, hogy nem lesz veszélyben az életünk. A szovjetek kétfelől jöttek Sarohin vezérezredes vezetésével. Hajnalban jött egy járőr, a pincéből hívtak föl bennünket. Kérdezték, van-e német? Örömmel válaszoltunk : már nincs. Aztán gyorsan ki akartam takarítani a kocsmahelyiségeket, a szalmát kihordani. Nyitottam az ablakokat, amikor egy puska csöve meredt rám. Megjöttek most már sokan, a felszabadítók. Egy kis idő kellett, hogy megnyugodjak, mert a puskától nagyon megijedtem. Körülnéztek, mondták, hogy ne féljünk, és mentek tovább. Szerencsésen átvészeltük a front átvonulását és boldogok voltunk április 4-én, amikor országunk is felszabadult. 1946-ban kezdődött a saját, független életem. Ez sem volt sokkal könnyebb, de minőségében ezerszer más. Nagyon szegényen kezdtük, de zokszó sohasem hagyta el a szánkat. Nem vágytunk túl sokra, csak igaz, emberhez méltó életre. 1946. december 7-én esküdtünk. Férjemnek több foglalkozása is volt, keres- kedőseged, szövőgyári munkás, szobafestő, mázoló. Elvált szülők fia, akiinek nagyon nehéz gyerekkora volt 1949. október 9-én megszületett a kisfiúnk, ő lett a harmadik Béla a családban. Nagyon boldogok voltunk. A baj csak az, hogy szinte állandó jelleggel gyötörtek az epegörcsök. Férjem megkérte édesapámat engedje rendbe tenni az udvaron levő kis házat> így aztán hazajöttünk, hogy legyen, aki segítsen, ha szükség van rá. / 1954-ben megszületett a kislányom. Férjem akkor a helyi áfésznél dolgozott, később ktsz alakult, annak az elnöke lett. Fölvették Pécsre a Pollack Mihály Építőipari Technikumba, amelyet nagy örömömre elvégzett. A kislányommal nem voltam olyan szerencsés, mint a fiaimmal a közös munka- és játszóhely kialakításában. Nem szerette a raktárt, alig odaértünk, már jött volna vissza. Míg kicsi volt, fogadtam mellé valakit, délután meg a fiam vigyázott rá nagyon becsületesen. Később disznókat tartottunk, és hihetetlen merészséggel telkünkön épülni kezdtünk, hogy egjészsé- gesebb helye tegyen a gyerekeinknek. Közben a munkahelyem már több gondot adott, jött a beszolgiáltatás, a padlássöprés ideje. Kellett menni Potonyba. Tótújfalu- ba begyűjteni sokszor este 10—11 óráig, és reggel újra kezdeni a napot. A férjem vagy a húgom fektette te a gyerekeket, és utána motorral jött értem. 1960-ban először a járási pénzügyi osztályra kerültem, majd április 1-én a dráva- tamási szociális otthonba. Az intézetvezető Erdélyben töltötte szabadságát, csak egy hónap múlva foglalta el munkahelyét. Először gondozónőnek vettek föl, és első ténykedésem az elmebeteg férfiak fürdetése volt. Ismeretlen világ, kiabálás, zsongás, székek vagdalása, gőz, testek párolgása. Délben csak néztem munkatársaimat, milyen jó étvággyal eszik az ebédet. Gulyásleves volt és fánk. Kimentem és az udvaron, a kertben sétálgattam. Féltem, hogy meg fogok futaimodni. Ma is hálás vagyok volt munkatársaimnak, akik látták kínlódásomat és segítettek mindenben. Sokáig nem kelleti, mert pár nap múlva kijött a járási főorvos, és felajánlotta, hogy ha egy hónapig mindent egyedül megoldok, kineveznek könyvelőnek. Elfogadtam. Tizenhárom dolgozó volt, 45 beteg. Nagy ambícióval kezdtünk a munkához, az egy hónap hamar elment. Megjött a főnökünk egy 60 éves bácsi személyében, akivel 13 évig dolgoztam együtt. Meg kell köszönnöm a sorsnak ezt a 13 évet, mert olyan« vezetőm és olyan munkatársaim voltak, hogy építeni lehetett rájuk. Később fölvettek intézetvezetői tanfolyamra. Kaposvárra jártunk be, év közben ott is vizsgáztunk. A nyarat Pesten' töltöttük bentlakásos tanulással, és a végén jó eredménnyel vizsgáztunk. A másik évben Pécsre jártam „Kalász” tanfolyamra, utána újból Szigetváron lettem diák, leérettségiztem, majd elvégeztem a marxis,ta-leninista középfokú tanfolyamot, szóval elégedett voltam és nagyon boldog. Ezt így leírni most nagyon könnyű hét év tanulás, munka, két gyerek, háztartás, kert, építés mellett, de véghezvinni nem volt ilyen egyszerű. Férjem, gyermekeim megértése, munkatársaim segítsége nélkül lehetetlen tett volna. 1973-ban főnökömet nyugdíjazták. Pestre került, ma is tartjuk a kapcsolatot. Az utána következő hat évről nem írok semmit. 1979-ben mentem nyugdíjba«, illően elbúcsúztattak, megkaptam • Kiváló egészségügyi dolgozó kitüntetést. Lassan hat éve, hogy itthon vagyok, de álmomban még gyakran járok ott. Sok-sok pénzzel meg munkával széppé tették az otthont, kívánom, hogy szolgálja a betegek kényelmét, békéjét, nyugalmát. Férjem mint a Szigetvári Városgazdálkodási Vállalat műszaki vezetője 1982-ben ment nyugdíjba. Gyerekeim jól vannak, négy kisunokám van, sok örömet szereznek nekünk. Ha lehet, «minden évben elmegyünk valahova turistaként, és nem tudunk betelni az utazás, a megismerés gyönyörűségével. A Vöröskereszt helyi titkára vagyok, és igyekszem munkámmal szolgálni az embereket, amíg erőmből telik. A csaknem harmincévi munkaviszonyom alatt voltak kudarcaim is. Ezekre igyekszem nem emlékezni. Ma már csak azokra emlék- sziem, akik emberszámba «vettek, akik becsülték munkámat, és nem akarták az édesapámra jogtalanul ná- sütött „kulák” jelzővel az én testvéreim útját is számtalanszor keresztezni. Nem tudom kik váltak, nem is akarom megtudni. Viaskodjon mindenki a saját telki- ismeretével. G yermekkorom sok nehéz évét a felnőttkor szintén nehéz, de sok boldogságot adó munkája követte. Ha most megkérdeznék tőlem, megérte-e, csak annyit mondanék: igen! Arany János Epilógusára gondolok: Az életet már megjártam, Többnyire csak gyalog jártam Gyalog bizon... Legfölebb ha omnibuszon. G Bepl A kalapcsere Történt egyszer, hogy egy elegáns férfi betért a Bécs belvárosában levő ,,Divatos női kalapok” feliratú üzletbe. — Kényes ügyben fordulok önhöz, asszonyom — szólt a tulajdonosnőhöz. — Megbízhatom önben? — Hát persze! Szolgálatára állunk. — Akkor mindjárt a tárgyra térek. Ma délután eljövök egy hölgyismerősömmel, és felajánlom neki, hogy válassza ki a legdrágább kalapot. De nem volna lehetséges ..., hogy az eladónők egy száz schillinges kalapért ezret kérjenek? ... Én gavallér leszek, megveszem a kalapot, és ezer schil- linget fizetek érte. Holnap pedig újra eljövök, és visszakapom a különbözeiét. — Értem, uram, minden rendben lesz — mosolygott a tulajdonosnő. ... Délután minden úgy történt, ahogyan a vevő kitervelte. Az eladónők kifogástalanul játszották a szerepüket. Másnap délelőtt a férfi eljött a kilencszáz schillingért. — Attól tartok, elszomorító hírt kell közölnöm — mondta sóhajtva a tulajdonosnő. — Az imént járt itt a hölgyismerőse, és arra kért, cseréljem ki azt a kalapot, amelyért ön tegnap ezret fizetett, négy darab kétszázötven schillingesre ... Azok ugyanis jobban tetszenek neki... Én pedig nem tudtam nemet mondani. Hiába, arany szivem van! Fordította: Gellért György Gyerekkor. Péreli Zsuzsa textilképe. Böröndi Lajos Ébredés Kinyílt az égbolt mint a rózsa kibomlott kék a lobogója olyan mintha nagy virág volna érintésre összecsukódna Beteljesülés ahogy a madár a tengerbe zuhan és ahogy fölágaskodik érte a tenger
