Somogyi Néplap, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-13 / 86. szám

1985. április 13., szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK Mindent csak lankadozni látok Már annak is több, mint ötveri éve, hogy az egyesületi leánygimnázium tudós tanára, Biczó Ferenc szembeszegült •asz irodalom­történet, a lexikonok feledékenységével, s megkísérelte a kaposvári születésű költőnő munkásságára újólag ráirányítani a figyel­met. Miért? A kérdés egyáltalán nem lírai. Biczó tanár úr vallomása a magyarázat: —... a vidéki őrhelyekre állított magyar tanároknak kegyes kötelességük az elfelej­tett írók koszorúját megújítani s a váro­suk irodalmi értékeire felhívni a világ fi­gyelmét. Iskolánk azon szoros kapcsolatnál fogva, amellyel Kaposvár közönségével van, elsőrangú hivatásának tartja, mint a múlt­ban is, városunk íróinak emlékezetét éb- rentartani. Leánygimnázium lévén, elsősor­ban írónőket akarunk a feledés homályá­ból napfényre állítani... A szavak 1933-ban hangzottak el — mintegy kifejezve, hogy az irodalmi emlé­kezet már egy emberöltő távlatából sem működött pontosan. A milleneum körüli évek széplelkű ollvasói szinte várták jelent­kezését, izgalommal forgatták A Hét, a Koszorú, az Ország-Világ egyes számait; van-e benne fájdalmat, századvégi hangu­latot kifejező költemény Szalay Fruzinától. Gyakran szerepelt. S nem is akármilyen társaságban, Reviczky Gyula, Kiss József, Endrődi Sándor és mások mellett. Az írá­sok hangulata a korban gyökeredzett. Gon­doljuk csak meg; a századvég metszéspont­ja volt az újnak és a réginek (akkoriban jelentek meg az ellső női hallgatók az egye­temen), a harcos és az álmodozó életérzés­nek. Költőnőnk az utóbbit fejezte ki. Mű­veiből sugárzik iá széplelkű, magányos, hangulatokat kereső asszonytípus gondol­kodása. Még mesélni is csak úgy tudott. „Alig kelt fel Micóka és már ,Bébi feküdt le. Nem oly hosszú, nem oly veszélyes s nem oly angyali türelemmel viselt betegség volt ez, mint Micókáé, hirtélenebbül, szin­te hevesebben jött s mintha három nap alatt Bébinek mindazt végig kellett volna szenvednie, amin Micóka sokkal lassabban, sokkal veszélyesebben esett át, s úgy lát­szott, mintha Bébi jobban szenvedne. Ott feküdt hópárnácskáin, szétömlő aranyhaj­jal, rövid ideig nagyon halovány s aztán tüzesre gyúlt arccal és sírt. Igen, a nagy Bébi sírt, mint egy kis baba, s a kő is' megindult volna ettől a sírástól.” A meserészlet Bébi és Micóka című (1906) kötetéből való. Miilyen út vezetett eddig? jZALAY FRUZINA RODALOMTORTÉNETi ÉRTÉKEZÉS i k r A . BICZÓ FERENC OJLÖNLENYOMAX A. KAPOSVÁR.: £CYf30t.RT! .TANÉVI ÉRTRsrröjódi ! *33 __ » roTT M**ó uM>r *o*yv*vo*8A!A*a* A legpontosabb jelzőt nehéz megtalálni rá. Mondhatnánk azt: meghatározott, eleve el­rendelt. Hiszen az 1864. szeptember 10-én született kislány jómódú és művelt, iro­dalmi érdeklődésű családba érkezett. Csak­hogy, kijélölhetik-e a körülmények, hogy hová vezet a további út? Vagy szűkebbre vonva a kört: a tollforgató rokonság meg- határozhatja-e a gyermek érdeklődését, te­hetségének kibontekozását? Szükséges utal­ni arra, hogy a két Kisfaludy, Károly és Sándor a közvetlen ősök között volt, s a kislány édesanyja, Kisfaludy Atala ugyan­csak eljegyezte magát, a versírással. Költe­ményéinek 1880-as kiadásában ott van a Frusinkámhoz című.,. Na és? — kérdez­hetjük. — A költők általában írnak verset gyermekeikhez. Igen, a huszadik században. De gondoljuk csak meg, a XIX. század má­sodik feléig az asszony legfeljebb csak kis­leánya bölcsőjét ringatta. Kisfaludy Atalá- ig nem volt példa arra, hogy érzéseinek lírai formában adott volna hangot. Arany János szólt ugyan Juliskához, dehát ő apa volt... Az apa Szalay Károly ügyvéd, aki leg­nagyobb jogi harcát a tiszaeszlári porban vívta. Az akkor már évek óta verselő leány ezért állíthatott emléket a harcos, zászló­tartó atyának, kit hiába hívtak pihenni Laurán király csodakertjébe, ahol a bárso­nyos, zöld réteken terem a mindent gyó­gyító fű. A növényke, mely mindent gyó­gyít végső tanulsága nem lehetett más, a diadal utáni végső nyugalmat a sír adhat­ja meg: A zászló fenn lobog, a munka kész, És hallom, hallom, üt az óra, Hí régvárt, békés nyugovóra. Ó gyermekem, Már megtaláltam csendes réteken, A növénykét, amely mindent gyógyít! A zárkózottság, a belső bú elleni gyógyírt a serdülő leány is korán elkezdte keresni. Nem adták nyilvános iskolába, a szülői ház irányítása mellett tanult meg írni és ol­vasni. S ahogy édesanyja, úgy maga is ko­rán kezdte a gyakorlást a francia, angol és német nyelvekben. Victor Hugót, Guy de Maupassant-t, Francois Coppée-t és Lenaut eredetiben olvasta. Világirodalmi jártasságát csak növelték a külföldi utak. Mindezek hatása természetesen érződött az 1878-tól előbb titokban, majd nyíltan írt versein. Egyszer megkérdezték tőle, mi volt a leg­nagyobb öröme? így válaszolt: — A könyvek mellett, ami egy beteges leánykának felülmúlhatatlan ajándék, a természet vonzott leginkább, örültem az erdők hallgatag magányának, a hosszú sé­táknak az elhagyott réteken, az ősi kastély és birtok kevésbé forgalmas zugainak. Én egy félrehajló fűszál fölött hosszan tudtam merengeni. Ha a toronyból a somogyi tá­jék szelíd lankádra pillantottam, mindjárt a melancholia borította reám a szárnyait, örültem a Balaton olykor végtelennek tet­sző kékjének, s aztán a tengernek. A lan- kás hegyek, susogó erdők, friss vizek örö­möt sugároztak nekem. Különösen akkor, ha kezemben verseskötet volt. A franciák mellett legszívesebben Ányos Pál (tóvodi rokonom) munkáit forgattam. A helyi és fővárosi lapokban sorozatban megjelenő műveit az édeskés szentimente- lizmus lengte át. Mindennapi örömökre egyáltalán nem áhítozott. Széplelkű, gyön­géd, finom lény, aki visszahúzódott a köz­napok érintésétől. Csendes, ábrándozó leányság után ment férjhez 1886 nyarán Obetkó Károlyhoz. Ezután került sor élete legkiemelkedőbb eseményére. 1889-ben a párizsi világkiállításra utaztak, s onnan tisztelgésre Kossuth Lajoshoz Turinba. Bár nem volt termékeny költő, az útról írnia kellett. Madame Reale című elbeszélő köl­teményét a pozsonyi Toldy-kör kétszáz frankkal jutalmazta. Életmódján ezek persze nem sokat vál­toztattak. Kitűnően figyelte meg szokásait a századforduló után Bemáth Aurél: így éltünk Pannóniában című emlékezésköte­téből idézek: „Ragyogó időnk van. Ilyen időben még Qbetkóné, Szaiáy Fruzina is kinyitja sza­lonja ablakát a Kontrássy utcában. Nem mintha ezzel betekintést engedne oda. A dúsan omló csipkefüggönyökön áthatolni csak a (levegő tud, az fe jobbadán csak szel­lő alakjában. Fruzina asszony azonban még ettől is fél. Vékony, törékeny, hervatog orchidea ő... De mibe markolhat a kép­zeleté ilyen elzárt világban ? Mert alig megy ki a házból. Fél a baktériumoktól. Még ott­hon is állandóan könyökig érő fehér bőr­kesztyűt visel. így ad kezet férjének is, ha a hivatalból hazajön. Az ételt pedig csak csipegeti, mint a madár.” Az elzánkózottság, a békés visszavonult- ság azt is jelentette, hogy a kaposvári kö­zönség — egy idő után — meglehetős rész­vétlenséggel nézett rá. Az új, a megvál­tozott világ, s különösen a háborús idő forgataga még inkább riasztotta ... Pedig korábban könyvei — Versek (1893) és Egy marék virág (1897), valamint ifjú­sági regénye, a Bébi és Micóka (1906) — kedveltek, olvasottak voltak. Sikere volt Szalay Fruzinának 1890-ben: A Hét közre­adta Hintán című versét. Ez összegző köl­temény. Világosan mutatta, hogy a költő a régi és az új határán áll. Virágmotívu­maival kötődik a hagyományokhoz, ugyan­akkor olyan elemeket is tartalmaz, ame­lyek költészetünkben a századforduló után teljesedtek ki. Az ég-föld közötti lebegés, a suhanás már több akkor, mint egyszerű leíró elem, s a halk-csendes kifejezésmód ugyancsak előre mutat. Az élményalap itt az itáliai utazás. Ennek hatására töreke­dett megragadni az elszálló, a múlékony pillanatokat. A messzeség titkainak kutatá­sára induló szárnyalás a mai olvasó szá­mára már csaknem köznapi dolog, de a korabeliekben Szalay Fruzina az új képze­tét keltette ilyen soraival: Minő gyönyör: lél egzetvesztve, Merészen, fennen szabadon — Repülni, feljebb, messze, messze, Gyors, szélvész-adta szárnyakon! Az ilyen sorokhoz persze nemcsak a ra­gyogóan fényes olasz ég hatására volt szük­ség, hanem — mint jeleztem — a szimbo­lizmus jegyében újuló francia líra megis­merésére is, a modern művészi törekvések figyelemmel kísérésére. Az utóbbihoz volt egy nagyon eleven — somogyi ízekkel tar­kított — kapcsolata: Rippl-Rónai József. A közös gyerekkor után Párizsban találkoztak többször. Ősszel, amikor nagy, nedves le­velek suhantak az ablakok alatt, s a no­vemberi félhomály tette elmosódottá a kontúrokat. Az ilyen találkozások megerő­sítették Szalay Fruzinát abban, hogy a Rippl-Rónai körében megismert szavak, színek, érzések világa sejtelmesen idegen — és mégis olyan, amely rendkívüli fi­gyelmet érdemel. A festő példája késztette arra, hogy mindenben keresse a szépet, il­letve eltávolodjon a banalitásoktól, a meg­szökött dolgoktól. Költői céljaiban igyeke­zett hasonulni ahhoz, amit Rippl-Rónai és a Revue Blanche (a szecesszió egyik jelen­tős folyóirata) köre képviselt: ők a század „styljét” keresték, és tudtak maguknak egy „új” világot találni. Ez az idézet annyira megfogta a költőt, hogy maga is a rejtély, az ismeretlen (kép­zelet) világ kutatására indult. Éjszakák ne­szeire figyelt, hangok, súgások, illatok ára­dását érezte, álom, köd képeiben élt. „Kö­szöntőm én csodás világom / Rejtélyes hangját, színeit” — írta. Ezt nem mai szem­mel keli olvasni, hanem nyolcvan év előt­tivel; akkor modemnek, újszerűnek, erő­teljesnek hatott. A századvégen élvopalba tartozó lírát művelt Szalay Fruzina ... A Hét szerkesztője, Kiss József érdeklő­déssel kísérte pályájának alakulását. Szí­vesen tett eleget a Szalay-család meghívá­sának 1899 februárjában, hogy látogasson el Kaposvárra. A Somogy beszámolója sze­rint az öreg költő tiszteletére adott esté­lyen a lírikusok — köztük Szalay Fruzina — a nagyvilágig tágították a költői él­ményforrást. Ez a kapcsolat persze csak apró adalék a róla való tájékozódáshoz. De nem me­hetünk el szó nélkül amellett, hogy az Egy marék világról Ignotus — a Nyugat későb­bi nagyhírű szerkesztője — írt elismerően. A helyi lap hasábjain pedig Endrődi Sán­dor dicsérte ilyen mondatokkal: „Lírája olyan tiszte, mint a hegyi kristály... Ver­sei oly tökéletesek, oly teljesek a magok nevében, aminőket az újabb magyar líra keveset mutatott fel.” Századunk elején si­keres sorozata volt az egyik kiadónak a Piros könyvek. Ennek egyik kötetében Sza­lay Fruzina költeményei a XIX. századi lí­rának legnagyobbjaival együtt jelentek meg. Versei — amelyek új kiadásban csak a Századvégi költők (1959) című antológiá­ban szerepelnek — ma is megérdemlik a figyelmes olvasást. Laczkó András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom