Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-04 / 28. szám

1985. február 4., hétfő

Somogyi Néplap

5

Aranyérem Kalinyinból

Bélyeggyűjtők

Vasárnap délelőttönként tele van filatelástákkal a kaposvári Latiinca Művelődési Központ emeleti klubja és az előtte levő folyosó. Még többen vannak olyankor, amikor a földszinten „rendezkednek be”. Az asztalokon kinyitott katalógusok, albumok. Mindenki csipeszt tart a kezében. Ha érdeklődő áll oda, rögtön mutatja mit ajánl cserére.

Sok ismerőst találtam az asztaloknál, mostani igazgatóhelyettestől nyugdíjas párttlitkárig, igazgatóig.

Többnyire középkorúak, idősebbek ültek az asztaloknál. egy helyen pillantottam meg egy kisfiút.

— Gyenis Róbert nyolcadikos vagyok a Tóth Lajos iskolából. Három éve kezdtem el gyűjteni a bélyegeket — mondta a talpraesett kisfiú.

Halmos László egy úttörő és egy KISZ-es életkorú fiatalokból álló béjeggyűjtő szakkört vezet a Bartók iskolában.

— Robi is hozzánk jár — magyarázza. — Rendszeresen részt veszünk vetélkedőkön, s általában az első két hely valamelyikén végzünk a KISZ-eseimmel.

Az egyik asztalnál sorban állnak a bélyegúj donságo- kért, a másik élőit is többen nézelődnek. Ott ül a nyugdíjas Mike János nagy értékeivel. Adorján László, a városi kör pénztárosa elárulta, hogy a jelenlevők közül ő a legrégebbi gyűjtő, egyébként Zakariás Istvánt illeti ez a cím.

— Hát igen... ötven éve gyűjtöm a bélyegeket — kezdte az ősz hajú férfi. — Két sifonérra való anyagom van otthon, így aztán ilyenkor adok-veszek. Legbüszkébb a kőnyomatosaimra vagyok és az osztrák posta Magyarországon gyűjteményemre. Egyébként az or- szággyűjteményéimben elsősorban jugoszláv, osztrák, svájci, NSZK-beli sorok találhatók.

Gergely József, a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetsége vezetőségének tagja, a Latinca-kör titkára tájékoztatott arról, hányán tevékenykednek a szakkörökben.

— A városinak háromszáz- harminckettő, a Latinca-ház felnőtt és két ifjúsági szakkörének szózhuszoneigy tagja van. Kaposváron egyébként másfélezren gyűjtenek bélyeget huszonnégy felnőtt és gyermek szakkörben.

Egyre szorosabb a kapcsolat a 'kaposvári filatelisták és Kalinyin bélyeggyűjtői között. Legutóbb a szovjet testvérváros adott otthont egy szép bemutatónak, s ezen személyesen és a gyűjteményeikkel is részt vették a kaposváriak.

— Most kaptuk meg a

Szovjet Filatélia című folyóiratot, amelyben egy oldalt szenteltek a két város közös kiállításának — mutatta meg Gergely József a lapot. >

— Milyen eredménnyel szerepeltünk Kalinyinban?

— öt aranyérmet hoiztunk el. Kettőt-kettőt kaptunk Pál Ferenccel, egy aranyérmet pedig Károly Emil.

Ünnepi pillanata volt a tegnap délelőtti foglalkozásnak, amikor a gyűjtők nagy tapsa közepette Károly Emil átvette as aranyérmet és az oklevelet.

Lajos Géza

Farmeromat egy pruszlikért !

Népművészeti versenyek gyermekeknek

Egy nemes hagyomány folytatódott és egy másik vette kezdetét szombaton az egykori kaposvári vármegye- háza — ma múzeum — termeiben és az ifjúsági házban. Mindkét rendezvény — melyek szervezésében a vendéglátó intézményeken kívül a megyei művelődési

központ vállalt oroszlánrészt — látványosan bizonyította: a városiasodással járó életmódváltozás ellenére sem reménytelen próbálkozás gyermekek és tizenévesek kezében adni azt az edényt, melyet a népművészet tiszta forrásában merítettek meg.

Mert lám, a

Hajlik a meggyfa

című népdaléneklési és népihangszeres vetélkedőn sem csupán községekből érkezett gyermekek produkcióit csodálhatta a közönség és a zsűri, élén Olsvai Imrével, illetve Birinyi Józseffel. Jöttek szép számmal a megye- székhely alma matereiből — mindenekelőtt a Tóth Lajos Általános Iskolából Kerekes- né Pytel Anna növendékei, akik nemcsak jöttek és láttak, hanem győztek is — érkeztek énekesek, furulyások, citerások Barcsról, Fonyódról, Siófokról; a jelentősebb települések közül csak Nagyatád és Marcali maradt fehér folt...

S nemcsak a résztvevők száma volt impozáns: a színvonal is. Természetes köny- nyedséggel csendültek föl a nyersebb-keményebb dunántúli dallamok éppúgy, mint a gégeficamító hajításokkal megtűzdelt erdélyiek, vagy az alföldiek, a felvidékiek. Ügy tetszik, tömeges „járványt” okozott az a gyógyító baktérium, melyet fáradhatatlanságával Csikvár József, a megyei művelődési központ főmunkatársa és remek kiadványaival Nyakas József nyugdíjas tanár terjesztett elő.

A nemes kórt természetesen néhány „megszállott” pedagógus terjeszti elsősorban. Közülük is kiemelkedik — nemcsak termetével — Ten- gerdi Győző, a fonyódi Karikás Frigyes Gimnázium tanára. Az elmúlt hónapokban többször keltett feltűnést kórusával — most pedig azzal, hogy tanítványai az énekverseny ifjúsági kategóriájában szereztek egy első, egy második és két negyedik helyezést. — Mi a siker titka ? — kérdeztük.

— A jó alapozás. Aki az elsőosztályos népzenei anyagot nem tudja, nem kaphatja meg tőlem az elégséges osztályzatot sem — feleli szerényen, ám korántsem a teljesség igényével. Tanítványaitól, a csengő szopránnal stílusosan éneklő Szecsődy Judittól és a balladák világához vonzódó Klaszán Sándortól ugyanis megtudom: Tengerdi tanár úr óráin és kollégiumi előadásain gyakran esik szó a zene szakmai rejtelmei mellett a hazáról, a nemzetről, ami nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a népdaléneklési háziversenyen oly sok diák vett részt.

Kiváltképpen nagy öröm olyan gyermekek sikerét látni és hallani, akiknek falujában nem csörgedezik bőví- zűen ama bizonyos tiszta forrás. Érthető volt hát a Homokszentgyörgyről érkezett hetedikes Dergecz Katalinnak — Halász Géza és Bencsik Pálné növendékének — a lelkesedése, amint megtudta: negyedik helyezést ért el a gyermekkategóriában.

— Az egész osztályunk szereti a népzenét. Énekelünk az órákon, énekelünk a rajNem lesz a te talpadnak nyugalma

. gyermek-néptáncversenyt.

Innen éppen rálátni a falura. A templomtorony rozsdás sisakjára a cifra kereszttel. Az alvégi porták a hátukat mutatják a temetőnek: a színeket, pajtákat, az udvarra keresztben épített istállókat. Orromban érzem a trágyadombok savanykás, nehéz szagát. Csonka kazlak aranya kacérkodik a gyenge napfénnyel. Lorenzék kéményéről gólya emelkedik a levegőbe bágyadt szárnycsapásokkal. Az idén korán érkeztek. Kényszerítenem kell magamat, hogy ne gondoljak a gyerekkori mondókára: „Storch, storch bester, bring mir eine Schwester!” Énekelni is szoktuk, hogy a gólya hozzon nekünk nővérkét. Anyánk szidott bennünket érte.

Körülálljuk azt a szabályos, egyenes falú gödröt: hangyafekete embertömeg. Erős Matthias plébános mintha egyenesen hozzám beszélne;

— ... és 1946. március huszonegyedikén leszállóit a földre egy angyalka. Körülnézett és látá, mily szörnyűséges dolgok estenek a világban. Inkább visszatért

mennyei honába, ahol örök a béke, testvér nem fene- kedik testvérre. Ezért mondom: édesanya ne onts forró könnyeket, nyugodj meg az Űr akaratában, hogy Elisabeth névre keresztelt leánygyermeked egy földinél boldogabb világból mosolyog le rád!

Megátalkodottan meredek magam elé, a fehér kis koporsóra, amely két fekete farúdon nyugszik a gödör két szélére púpozott porha- ■ nyós földön, és száraz a szemem. Valaki hangosan felvonít, szinte állati hangon zokogva. Pillantásom parity- tyájával sújtom: Neitzer

Liszkát találom. Vörös arccal óbégat a zsebkendőjébe. Lassan tágulni kezd körülötte a tömeg. Mit keres ez itt?! Miért nem takarodott el sánta Vank bandájával? Mariánn a tejcsarnokban múlt szerda este belevágta a csőrét:

— A bundista jelvényedet miért nem bökted a melledre? Miattatok sújtják az ártatlant is!

Settegték-suttogták már, hogy kitelepítés lesz, az újságban is nyoma volt. Elvesznek tőlünk mindent, ezt is mondogatják. Pucéron indítanak útra, ahogy a világra jöttünk. Hittük is, nem is, de azért csak úgy voltunk vele, mint a ruha alatti keléssel; mindig rá kellett gondolnunk, mert az a finom alsónemű érintésétől is úgy fáj, majd megbolondítja az ember lányát. Tehetek én a kelésemről? Nem gondoltunk mi akkor avval, hogy egyszer attól pörsen kelésünk, hogy németnek iratkoztunk az utolsó népszámláláskor!

— Cirkum dedérunt meee — valahogy ilyen síró bociformán énekli Matthias plébános úr se németül, se magyarul a temetési éneket. Tillmann kántortanító úr meg rögtön megkapaszkodik a versben, mintha a pap stóláját kapná marokra, hogy el ne maradjon:

— Genitis mortis doloresz in férné! — így valahogy.

És akkor Bieber Lorenz meg Resch Péter megemeli kötélen azt a kis koporsót, amelynek oldalára alig fért rá a felirat — Elisabeth Lang élt 2 napot —, Schatt- mann Heli meg elrántja az útból a két fekete tartóru- dat, és ereszteni kezdik a gödörbe az én szopós babámat. Olyan kert ez, amelybe embert vetnek, de sohasem kél ki. Az a sárga száj mohón nyeli a kis koporsót.

— Rekvieszkát in pácé! — hint négy ágra szentelt vizet a pap a földlékbe azzal a buzogányforma, lyukas fejű papi szerszámmal, a szentelővei.

Neitzer Lizi fülsértő hangon siratja az én gyermekemet. Hol hallottam én már ezt ilyen ocsmányul óbégatni?

Dübörögni kezdenek a göröngyök a koporsón. Minden hant a szívemet éri, tehetetlenül rángok Hanzim és Franci karján; egyre szaporábbak és kíméletesebbek az ütések. Most már üvöl- tenék, de csak hugyborog a nedves sírás a számból. Mintha hirtelen ránk esteledne, gyossan sötétül előttem a világ. Zuhanok bele ebbe a feketeségbe, azt még érzem, hogy a karom kicsúszik az embereméből és Bayer Franciéból, aztán megvált az öntudatól a jótékony ájulás.

3. Később napra pontosan vissza tudott emlékezni arra, mikor hallotta ilyen szi- rénásan óbégatni Neitzer Li- zit.

Élete egyetlen summás- nyarán történt.

(Folytatjuk.)

foglalkozásokon, felhasználjuk a népdalgyűj'teményeket, s mi magunk is gyakran járunk ismeretlen dallamokat felkutatni idős emberekhez — válaszolja szűkszavúan, majd meglepetésemre a feledhetetlen Együd Árpád nevét említi, mámt példaképet:

a Hajlik a meggyfa-versenyek egyik kezdeményezőjét és patirónusáét. ö fmár nem lehetett ott szombaton... Amint a nagyszerű karádi népművész, Horváth János sémi, akiinek emlékére először rendezték meg tegnapelőtt a megyei

A találkozó a legjobb képességű gyermektáncosok bemutatkozására és az etnikai jellegzetességek bemutatására is lehetőséget adott. Országos viszonylatban sem volt még hasonló fórum. A kezdeményezés azonban az előzmények hiánya ellenére sikeresnek bizonyult: 137

táncos lábú fiatal bizonyította tudását a szép számú közönség és a zsűri előtt, melynek elnöke Gulyás János volt. öt 'kategóriában — a legfiatalabb táncos, a kamaratánc, a leány és fiú szólisták, valamint a párostánc- csoportban — értékelték a produkciókat.

Bár a kötelező dunántúli ugrást az ítészek egyöntetű véleménye szerint kevesen mutatták be igazán hitelesen, általános tetszést arattak a szatmári és dél-alföldi táncok, sikert hozott a székely verbunk, s néhány 'mezőföldi itánc. Hogy sok részvevőnek mennyire a vérében vannak már a mozdulatok, bizonyítja a gyermekek gyakran meghökkentő improvizációs késztsége, kiváltképpen a Horváth János szülőföldjéről, Karádról érkezetteké. A legszínvonalasabb produkcióért járó kü- löndíjat a kaposvári Németh Ágnes tanárnő kapta.

— Ősszel újra meghirdetjük a versenyt — mondta Gulyás János —, hiszen a résztvevő gyerekek száma, a táncok minősége, a lelkes, hozzáértő közönség mind- mind ezt indokolják.

— Két éve .táncolok — válaszolt 'bátortalanul, de boldogan a díjátadás után a 11 éves szennai Orsós Hajnalka, aki partnerével a párostánc egyik díjazottja volt. — Nagyon szeretem a népviseletemet, gyakran még a farmert is felcserélném vele.

A 12 éves Pál Mónika — nem számítva arra, hogy valamely kategória győztese lehet — még az „ítélet- hirdetés” előtt gyorsan, farmer-pulóvert öltött csipkésfodros ruhája helyett.

— A siófoki Balaton Táncegyüttes tagjai vagyunk — mondta barátnőjével, Major Krisztinával. — öt éve táncolunk, és amíg lehet, táncolni szeretnénk.

Ők is maghatottan emlékeznek Együd Árpád barátságos mosolyára, segítőkész emberségére. De emlékeztünk Horváth János szíjas- csontos alakjára, kedvességére, fáradhatatlanságára is.

Tamási Rita— Lengyel András