Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-23 / 45. szám

1985. február 23-, szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A DIPLOMA NÉLKÜLI MÉRNÖK Már a végéhez közeledett a ve­télkedő, amikor a korábban írás­ban kiadott kérdésre a mernyei csapat válaszát kérte a zsűri. Ala­csony, köpcös, idős férfi vállalta a második világháború után létreho­zott élelmezési, egészségügyi, iga­zoló és más bizottságok tevékeny­ségének ismertetését. A verseny­zők, a hallgatók, az ítészek már az első mondatok után meghökkenten kapták föl a fejüket. A történelmi vetélkedőn ugyanis maga a történe­lem jelent meg. Az átélt, megszen­vedett, humanizált történelem. A résztvevők életkorából következő, könyvízű korrektséget a személyes­ség váltotta fel. Nem volt nehéz megérezni a verespéteres szépség­gel fogalmazott mondatokból: ez az ember nemcsak élte a történelmet, hanem csinálta is. A versengés vé­gén ez került a jegyzetfüzetembe: Tóth László, 59 éves, a mernyei termelőszövetkezet gépműhelyének vezetője. Szocialistabrigád-vezető, sokszoros kiváló dolgozó, felsőmo- csoládi lakos. Fölkeresni! Laci bácsi természetesen azzal fogadott: brigád társaival együtt ki­tartóan készül a megyei döntőre, hiszen a siker lelkismereti kérdés számukra. Korábban már több megyei versenysorozaton értek el nagyszerű eredményt. így juthatott el Moszkvába, így a Lomnici- csúcsra. Eltöprengtem: honnan a töretlen bizonyítási vágy az idős emberben? Tapasztalataim szerint az ilyen kitartás általában -azokat jellemzi, akik nagyon mélyről in­dultak. Nemsokára kiderült: Laci bácsi sem kivétel. — Háromholdas szegényparaszti család gyermeke vagyok. Sok fia­tal talán el sem hinné, milyen nyomorúságban nőttem fel iker­testvéremmel és kilenc évvel fiata­labb öcsémmel. Amíg az első őszi eső le nem esett, mezítláb jártunk, mezítláb vittük az oskolába a kis bugyorba rejtett palatáblát és pala- vesszőt. Játékszert sohasem kap­tunk, de játszani amúgy sem ma­radt volna sok időnk. Kellett a földön a munkáskéz. A világ szá­momra Bánó Iván uradalmát je­lentette, a Felsőmocsoládon, Sán- dorpusztán, Mihálymajorban, Erős­majorban élő kisparasztok, cselé­dek ínségét, a Zalából és Borsod­ból érkezett aratómunkások nyo­morát. Rádiókészülék csak egy- kettő akadt a háromszáz lelkes te­lepülésen. Üjságra is csupán néhá- nyan fizettek elő. Emlékszem, ret­tenetesen meglepődtem, amikor Mernyén és Göllében először lát­tam, hogy járnak iskolába a kör zépparasztok gyerekei. Hát így is lehet? Mégsem állíthatom, hogy nem volt szerencsém. Amikor az elemiben befejeztem a hatodik osz­tályt és inasrtak mentem volna, jött a kultuszminiszter rendelete: az 1927-ben és később születettek­nek el kell végezniük a hetediket és a nyolcadikat is. Szívesen vál­laltam, mert szerettem tanulni, volt bennem becsvágy. Pénze azonban nem volt a csa­ládnak arra, hogy a szorgalmas fiút középiskolába írassaT Maradt hát az inaskodás, az úgynevezett gazdasági továbbképző, amelynek gyümölcse egy oklevél lett arról, hogy Tóth László szakképzett gépész és kovács. Majd munka az uradalomban — traktorok, erőgé­pek szép számmal voltak —, s a világnézet megszületését megelőző vajúdás. Mást írt a Szovjetunióról, de még az angolszász szövetsége­sekről is a mindennapi informá­ciós forrásul szolgáló Magyar Fu­tár, és mást mondtak a Bánó-bir­tokon „száműzetésben” élő balol­dali szociáldemokraták, illegális kommunisták. Bizonytalanság, ami­kor 1944. december 2-án lóháton a falu határába érkezett az első szovjet katona, majd megkönnyeb­bülés, sőt tartós barátság Dimitrij- jel, a gabonaraktárat őrző ukrán fiúval. Ezt megelőzően azonban — egy ismerős protezsálására — né­hány hónap munka Csepelen, a Weiss Manfréd-gyárban. ' — Az egész hatalmas kombiná­tot német katonai felügyelet alá helyezték, s amikor a munkások szabotázzsal, a munka lassításával vagy más módon ellenálltak, sta­táriumot vezettek be. Inkább ha­zajöttem. Nem bántam meg, mert sokan nem tértek vissza ... Két volt osztálytársam sem, a mi ut­cánkból. Nem tudtak ellenállni a csábításnak, és jelentkeztek a Hu­nyadi-páncélosokhoz. Nem láttuk többé Stufferékat, a szegény zsidó családot sem ... Az élet törvényénél azonban semmi sem lehet erősebb. 1945 márciusában megmozdult a falu, megalakult a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt helyi szerve­zete — a Kisgazdapártnak nem volt jelentős bázisa a szegény vidé­ken —, és létrehozták a földosztó bizottságot, amelynek Tóth László édesapja is tagja volt. — Sírtak, ríttak az emberek, le­borulva csókolták a földet, boldo­gan jártak hajnalok hajnalán mun­kába sarlóval, kaszával a kezük­ben. De 1948-ig megmaradt az uradalom is: az ötszáz holdat az az egykori tulajdonos öt gyereke között osztották szét. Maradtam hát uradalmi gépész én is, majd be­rukkoltam. Mezőkövesden díszsza- kasz-vezetőként vettem részt a századik gépállomás avatásán. Itt találkoztam Sólyom Lászlóval, aki később a Rajk-per áldozata lett. Sok tragikomikus emléket őrzök abból az időből is, amikor — szin­tén mundérban — a Bács-Kiskun megyei nyilvánosházak felszámolá­sában, a szerencsétlen lányok „fel­szabadításában” kellett közremű­ködnöm. Ezután a mernyei gép­állomásra kerültem. Az akkor na­gyon korszerűnek számító R—35-ös traktorok és a Hofherrek javítását, karbantartását végeztem. Ez a munkaviszonyom azonban nem bi­zonyult tartósnak. A fővárosban egy évig a Műszaki Előadóképző Iskolán tanultam, majd visszatér­ve néhány esztendeig Göllén taní­tottam a traktoros brigádvezető­képző iskolában szakmai és poli­tikai ismereteket. A nyíltan föltett kérdésre — mi a véleménye annak az időszaknak a mezőgazdasági politikájáról — — nem kaptam egyértelmű felele­tet. A propaganda az egységet hir­dette, a két felsőmocsoládi téesz tagsága pedig afféle kutya-macska barátságban volt egymással. Az egykori cselédek alig elegyedtek szóba a már a felszabadulás előtt is vagyonos kisparasztokkal, azok pedig a „földhöz semmit sem ér­tő”, egykori cselédekkel. Az egyik oldalon $gy színvonalas budapesti iskola a mezőgazdasági középkáde­rek képzésére, a másikon beszol­gáltatás, padlássöprés, a parasztok menekülése a városi bizonytalan­ságba. Laci bácsi nem titkolja akkori tudathasadását. Mert miközben Göllén teljes meggyőződéssel hir­dette társadalmunk — így a gaz­daságpolitika — előnyeit, a hall­gatók kifelé mutattak az ablakon: ha így vyn, miért áll százméteres sor a bolt előtt kenyérért? S mert sohasem személyes boldogulását, hanem a közösség javát részesítet­te előnyben, lelkiismereti válsága akkor sem szűnt meg, amikor 1955- ben, a göllei iskola megszüntetése után a Budapesti Agrártudományi Egyetemre került gyakorlatvezető­nek ezzel a titulussal: diploma nélküli mérnök. Ott bábáskodott tehát a hazai mezőgazdasági gé­pészmérnökképzés bölcsőjénél. De Gyékényesen, Balatonfenyvesen és másutt, mint a mérnökjelöltek irá­nyítója, a hétköznapi gyakorlat ellentmondásainak is tanúja lehe­tett. 1956 őszén már mint a mer­nyei gépállomás főgépésze élte át a kataklizmát. Néhány év végzetes hibáit, bűneit azonban nem té­vesztette össze a szocializmus lé­nyegével. Tétovázás nélkül fogott hát fegyvert a rendszer védelmé­ben a karhatalomban, később a munkásőrségben. — Szerencsére errefelé nem volt különösebben nagy ribillió. Egye­sek jöttek ugyan, hogy szeretnék hazavinni a téeszbe hozott cséplő­gépet, vetőgépet vagy más alkal­matosságot, de egyetlen szövetke­zet sem oszlott fel, nem volt hát nehéz dől gunk pár évvel később az újabb szervezéskor, a téesz-közsé- gek megalakulásakor. Ennek rövi- debb ideig a felsőmocsoládi téesz alkalmazottjaként, majd ismét Mernyén, a gépállomás vezetője­ként, végül a gépműhely főnöke­ként voltam a résztvevője. Nem röstelltem agitálni sem, ha kellett, de vigyáztam arra, hogy az embe­rek méltóságát sohase sértsem meg. Érvelni próbáltam, nem erő­szakoskodni. A végtelenül kedves háziasszony hallotta, hogy a konszolidáció idő­szakánál tartunk, némi harapni- valóval és kitűnő borocskával igye­kezett „konszolidálni” testi és szel­lemi állapotunkat. Nem mulaszt­hattam el a kérdést: — Sohasem féltette a férjét? So­hasem igyekezett családközpontúb- bá formálni? — Nem. Mindig bizonyos voltam abban, hogy igaza van, hogy a leg­jobbat teszi. Engem is érdekel a politika, hiszen én is szegénysor­ból származom. A fiainkat is így neveltük. Laci bácsi elárulta: Rozika néni rejtette el 1956 őszén az ő párt­tagsági könyvét. De térjünk vissza a konszolidációhoz. Hosszú utat kellett végigjárni ahhoz, hogy a 3400 hektárnyi, elsősorban a ga­bona, a napraforgó és a cukorrépa termesztésével kitűnő eredménye­ket elért mernyei téesznek a gép­parkja is magas színvonalra fej­lődjön, s hogy a gépek meghibá­sodás miatt ne álljanak a legna­gyobb dologidőben. Laci bácsi mindebből a szakmunkásképzés fontosságát hangsúlyozta, ami már szinte természetes, hiszen eddigi önvallomásában vezérmotívumok­ként ismétlődtek ezek a szavak: gondolkodás, tudás, műveltség. S ezek nem üres szavak. A téesz fő­mérnökétől tudtam meg: Laci bá­csi atyai türelemmel, igazi mester módjára segíti fiatalabb munkatár­sait, és nemcsak szakmai tudásá­val. A „gyerekek” sokszor veszik körül: meséljen még a földosztás­ról, a kibontakozásról, arról a há­rom hónapról, amelyet az ötvenes évek elején Piliscsabán töltött ko­hászmérnöki egyetemi előkészítőn, de visszajött, mert visszahúzta a szíve — és így tovább. Mesél. Po­litikai vitakört is vezet, mindenki megelégedésére, mert gondolkodá­sában hajlott kora ellenére nyoma sincs maradiságnak. — Nehéz volt azt a port kitöröl- . ni a szememből, amelyet a fasisz­ták hagytak itt, és amely — bár jóval csekélyebb mértékben — né­hány évvel később újra akadályoz­ta a tisztánlátásunkat. Nehéz volt jó termést -hozó magvakat vetni a talajba, a hozamra azonban, úgy érzem, a legigényesebbek sem pa­naszkodhatnak. Vétettünk persze hibákat, amelyek nyomán tanul­nunk kell. Türelmet, józanságot, hozzáértést. Ezért szeretek mesélni a fiataloknak a mai jóban a régi rosszról. S mert úgy érzem: amit tudok, azt át kell adnom. Lengyel András

Next

/
Oldalképek
Tartalom