Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-23 / 45. szám
1985. február 23-, szombat 5 SZIA, MAMI7 Több mint ezer kisdiák köszönti így naponta a Kinizsi általános iskola konyhájának két felszolgálónőjét: Egres Józsefnét és Schlichter Adámnét. — Mami, légy szíves hozzál finomfőzelék helyett lencsét — szól tisztelettudóan, roppant közvetlenül egy okos arcú kisfiú. — No de századosom, nem lesz katonatiszt soha, ha nem eszik rendesen — válaszol Egres Józsefné, tudván, hogy a gyermek erre a pályára készül. A hatás nem marad el: két perc alatt üres a tányér. Amott egy kisleánynak görbül sírásra a szája: kiborult a pohara, a földön tocsog a víz. — Semmi baj, előfordul ez mással is — halljuk az egyik mami harsány hangját és máris ott terem egy felmosóruhával. Mivel beszélgetésünkkel „jogtalanul” elvontam a ma. mikat a kisdiákoktól, hangos szavak követelik a figyelmet. — Mami, olyan kicsi a fa- sírozott, légy szíves hozzál még egyet! — Mami, elfogyott a kenyerem ! — Mami, egy szót se anyunak, hogy ma nem ebédel-, tem! Egyik kérés, - kívánság a másik után, s a két nyugdíj előtt álló nő viharos gyorsasággal, megértéssel és szeretettel teljesíti valamennyit. Gyöngéd — nagy- mamás — szeretetükért hálásak a kicsik: egy egész dossziét betöltenek ajándékaik — rajzok, kézimunkák, levelek. Jó érzés bepillantást nyerni egy ilyen színvonalas és családias hangulatú ebédlőbe ... Tamási Rita Az asztal, amelyet egyszerre harminc kis éhes száj vesz körül, hipp-hopp megtelik hatalmas, kenyeres tálcával, gőzölgő — finom ízeket ígérő — levesestállal, majd következhet a főzelék. Naponta csaknem 1000 kisdiák étkezik itt 11-től fél 3- ig. Az ízletes és szépen tálalt (bármely étteremnek becsületére válna) „menük” a Mecsekvidéki Vendéglátó Vállalat egységét dicsérik. A tanárok, a gyerekek, a kony- hások és a felszolgálók közötti összhang, egymás munkájának tisztelete eredményeként az ebédidő remek hangulatban telik el. — Mindketten öt éve dolgozunk itt — mondják a mamik. — Előtte a donneri élelmiszerboltban voltam kereskedő — mondja Schlichter Ádiámné. — Mindig gyerekekkel szerettem volna foglalkozni, ez sajnos csak ilyen későn — néhány évvel a nyugdíj előtt — adatott meg. A kicsik kárpótolnak minden percért, amelyet nem velük töltöttem. őszinte meghatottsággal elevenít föl egy nyári emléket: — Egy nap otthon maradtam megkapálni a kukoricát. Egyszer csak hallom: Mami, Mami! A kis huncutok eljöttek hozzám fürödni. — A múltkor ránk köszönt a buszban egy kisfiú: Sziasztok mamik!, majd gyorsan behúzta nyakát a zord atyai tekintet miatt. Az apa bocsánatot kért fia neveletlenségéért, mi pedig kuncogva magyaráztuk, hogy ez nálunk így szokás — emlékszik Egres Józsefné. — öt évvel ezelőtt csapos voltam egy szórakozóhelyen. A gyerekek és a felnőttek világa között a tiszteletadás vagy akár a hála területén óriási szakadék van. Nagyon örülök, hogy öt éve a gyerekek felőli oldalt szolgálom munkámmal. Szépséges algebra Amiíkor telefonon hívtam, aiZit mondta: „Szívesen elbeszélgetek mlagávaili, de esaik azért, hogy meggyőzzem, rólaim nem érdemes írni.” Keveset tudtam róla, bár azt hiszem, kollégái, tanítványai sem ismerik eléggé. A neve — Fabók Irén — fogalom a kisvárosban!, s ez nem csoda, hiszen csaiknem 30 esztendeje tanít a siófoki Perczel Mór Gimnáziumban. Akik kedvelték a szaktárgyait, válószínű, őt magát is jobban szerették (szeretik), mint akik viszolyogtaik a matematikától és a fizikától. Ám aiz utóbbiak is ■elismerik : mindent elkövet azért, hogy egy-egy „édes” (így szólítja a diákot), nehéz felfogású leányzó, vagy később érő ifjú is sikerélményhez jusson az óráján. Mert — ezt már tőle tudom — igen nagy jelentőséget tulajdonít a sikerélménynek, mely, kétségtelen* szárnyakat adhat az embernek. Egyszóval: Fabók Irén ismert, sőt elismert tanár. De Fabók Irén, az ember, a magánember — aki 30 éve a városban él — titokzatos homályban marad. Persze, a „titokzatosság” is tanár voltával magyarázható, pontosabban a termékeny diákfantáziával, amely hajlamos a kevésbé kitárulkozó, óraközi csevegésekbe ritkán bocsátkozó pedagógust rejtelmes egyéniségnek képzelni. Feltehetően van, aki úgy gondolja, hogy algebrát reggelizik, trigonometriát uzsonnázik és Einstein relativitásával a párnája alatt alszik éjszakánként. Nos, nem valószínű, hogy féltéBernarda „A költő megjegyzi, hogy a dráma három felvonásában fotografikus hűségre törekedett.” A költő: Federico Garda Lorca. A spanyol nép polgárháborús éveinek dalnoka, akit a fasizálódó ország, a Franco diktatúra rendőrszu- ronyoik elé lök 19i36-ban — egy évvel utolsó nagy költői műve, a Bernarda Álba háza megírása után. A polgárháború éveiben egész Európa a spanyol honra figyel, Radnóti Miklós így énekli meg a nemzeti hős költőt: Mert szeretett Hispánia s versed mondták a szeretők, — mikor jöttek, mást mit tehettek, költő voltál, — megöltek ők. Harcát a nép most nélküled víjja, hej, Federico Garda! József Attila a Hispánia, Hispánia című versében emlékezik meg a polgárháború sújtotta népről. A Kaposvári Csiky Gergely Színház stúdiójában vasárnap este mutatják be Federico Garcia Lorca Bernarda Álba háza című művét — Lázár Kati rendezésében. (Magyarországon elsőként 1955-ben játszották BudapesÁlba háza ten, a Katona József Színházban.) Bernarda Álba házában' panaszos magányban élnek az özvegy lányai. Lorca gyerekkori élményeit dolgozta föl művében. A próba szünetében Lázár Katit kérdeztük: — Szolnokon találkoztam először a darabbal, játszottam benne. Kaposváron érlelődött meg bennem a gondolat, hogy megrendezem. — Élete első rendezése. — Közös munka. Nagyon sokait segít Jordán Tamás, a darab címszereplője. Ö alakítja Bernarda Alibát. — A többi szerepet kikre osztotta ? — Vizsnyiczai Erzsébet, Tóth Eleonóra, Kristóf Kata, Nagy Mari, Németh Judit, Pogány Judit mellett Körmendi Éva súgónő kapott szerepet, ő játssza a darabban a vendéget. A mi előadásunkban tehát kétszeresen vendég. — Kért-e, kapott-e segítséget hivatásos rendezőktől? — Gothár Péter, Ács János látott egy próbát, sokat segítettek. — Van-e további elképzelése, hogy még mit rendezne? — Nincsen. A legfontosabb, hogy a mostaninak sikere legyen. H. B. Nemzetiségi hét Hadd utaljak vissza a múlt heti jegyzet témájára, arra a Rádiónapló-adásra, melyben Szűrös Mátyás nyilatkozott külpolitikai kérdésekről. A KB titkára részletesen szólt akkor nemzetiségi politikánkról is, hangsúlyozva a kettős nemzettudat jelentőségét, s azt, hogy a hazánkban élő németek, délszlávok, románok, szlovákok nemcsak lehetőséget, hanem támogatást is kapnak azonosságtudatuk formálásához. Szeretnénk jó példát mutatni arra, hogy Kelet-Európa sokat szenvedett népei, nemzetiségei békésen, egymást tisztelve élnek együtt — hangzott a summázat. Az újabb bizonyíték nem váratott magára sokáig. A rádiós nemzetiségi héten huszonnégy műsort hallhattunk öt nyelven. Elsősorban népdalösszeállításokat, de riportokat, interjúkat is szép számmal. Az Ötödik sebesség hétfői adásában fiatalokat szólaltatott meg Bánkúti Márta és Varsányi Zsuzsa nemzetiségeinkről. A hallgató meggyőződhetett róla: fiatalságunk gondolkodásában szemernyi sem maradt a nacionalista elfogultságból; nem „fehér holló” többé a vegyes házasság, s a magyar fiú nemzetiségi származású barátjának hatására kezdett el idegen nyelveket tanulni. Persze, nem volt könnyű egymásnak békejobbot nyújtani egyik napról a másikra — derült ki kedden este a pécsi stúdió munkatársainak, Somogyvári Valériának és Hell Józsefnek a baranyai Somberekén készített kitűnő riportjából —, de érdemes. Bizonyítják a németek és a délszlávok összefogásával felvirágoztatott termelőszövetkezet, mely a település infrastruktúrájára, a lakásépítésre, a művelődési lehetőségekre egyaránt üdvösen hatott. Amint a délszláv azonosságtudatra is a tizenöt esztendeje elindult klubmozgalom — meggyőződhettünk róla szerdán Milica Klaics Taradija és Anton Kricsko- vics riportjaiból a Délszláv estek című adásban. A mohácsi szerbhorvát klub és a népi együttes nemesük a különböző nemzedékeket képes összefogni, nemcsak hagyományőrzésre és -ápolásra serkent, hanem külföldi szerepléseivel a magyarországi nemzetiségi politika jó hírét is terjeszti. Volt még kerekasztal-be- szélgetés a nemzetiségi nyelvoktatás helyzetéről, voltak interjúk a kétnyelvűségről — ám sajnos, a nemzetiségi hét palettájáról több szín hiányzott, sőt — erre utal a következő napok műsorkínálata — hiányozni is fog. Nyilvánvalóan a fele- dékenység jele például, hogy mind a zenei, mind a prózai adásokból kimaradtak a kultúránkat csekély számuk ellenére is sok vonással gazdagító szlovének. Éppen a napokban olvastuk: megjelent az első magyar kiadású, szlovén nyelvű elbeszéléskötet. Feltűnő fogyatékossága volt a nemzetiségi hétnek az irodalmi műsorok viszonylagos hiánya. A Gondolat című adásból értesültünk ugyan arról, hogy Belgrádban nagy elismerést kéltett a magyar- országi délszláv költők, írók műveiből idehaza közrebocsátott kötet. A magyar nyelvű ízelítő azonban elmaradt, holott ebből az antológiából és a hazai nemzetiségek költészetéből, prózájából ugyancsak szívesen hallottunk volna egy-egy szép összeállítást. Most csak az adások két- harmadának alapján alkothatunk véleményt, mivel a nemzetiségi hét vasárnapig tart. Programján — sok zenei műsor mellett — ma este egy izgalmasnak ígérkező riport is szerepel a román Nyisztor házaspárról, az országszerte ismert néptáncosokról. Lengyel András Szárnyakai- az embernek telezik róla például, hogy kedveli a sportot, a sportolóikat, különösen az olyan karaktereket, mint például Ballczó András. — Minden nagy emberi teljesítmény érdékel — mondja. — Egy-egy kiemelkedő sportoló-egyéniség útja is rendszerint azt példázza, hogy igazi eredményt csak bulldog-következetességgel lehet elérni. Nem készült tanárnak. Tudományos kutató szeretett volna lenni: kémikus vagy fizikus, A sors másként határozott. 1956-ban vette át vörös diplomáját a szegedi József Attila Tudományegyetemen, majd egy hajnalig tartó bankett után vonatra ült, hogy fölfedezze magának. Somogy megyét. Kaposváron kellett jelentkeznie, majd Siófokra utazott, végül haza, a szüleihez, Mezőberén-ybe. — Alvás nélkül tettem meg ezt a hosszú utat — mondja —, valahogy mégsem fáradtam el. Pedig mindig nagyon szerettem aludni, nekem a nyolc óra alvásra szükségem van. — Mezőberényt említette. Mi jut eszébe erről a helységről? — Mi jut eszébe az embernek a szülőföldjéről? Mindenekelőtt a szüleim, akiknek halálát sosem fogom kiheverni. Apám parasztivadék volt, egy sok- gyermekes család fia, aki miután saját erőből szerzett teológiai végzettséget, legkisebb öccsét is kitaníttaitta. Egymás mellett lakott a két testvér Mezőberényben. Az egyik a parókián, a másik a tamítólakásban. Imre nagybátyám művész hajlamú ember volt (remekül rajzolt), s szinte ellentéte a szigorú családfőnök, apámnak. A második világháborúban pusztult el, életem egyik legkeservesébb pillanata volt, amikor megtudtam. Apám „zsamokias” lényét később megértettem. Nem volt könnyű éléte, s ráadásul pályatévesztett ember volt. Mérnök szeretett volna lenni, őt is bizonyos körülmények akadályozták meg abban, hogy a műegyetemre járhasson. Anyám talán színesebb egyéniség volt, a levelei például élményszámba mentek. Intuitív alkatát sajnos nem örököltem, öt gyermeket neveltek föl (négyen egyetemet végeztünk), időnként ma már elképzelhetetlen szegénységben. — A szaktárgyait természetesen már kisgyermekkorában ... — Nem mondhatnám. Az elemiben és a polgáriban nem szerettem a- számtant. A szépségles algebra adta az első sikerélményt, miután a szarvasi gimnáziumba kerültem, reál tagozatra. A bátyám készített föl a különbözetire, tulajdonképpen aiz ő segítségével fedeztem föl egy csodálatos világot. A gimnáziumban könnyen boldogultam, rendszerint kitűnő, jeles bizonyítványokat vittem haza és kitűnően érettségiztem. — Milyen élete volt a szarvasi diáknak? — Nem „rongyrázós”, de mozgalmas, színes életet éltünk. Három középiskolája volt a városnak: a gimnázium, a gazdasági iskola és a tanítóképző. Nyáron mindenkit a strandon lehetett megtalálni, télen ugyanott (a Körös holtágán) a korcsolyapályán. Megjegyzem, nékem nem adhatott örömét a jég, mert nem volt pénzem korcsolyára. — Egyetemi városa: Szeged. — 1952-től 1956-ig éltem Szegeden, családias védettségben. Szerettem a kollégiumot, a közösséget, nagy ambícióval, élvezettel tanultam a szaktárgyaimat. Most hirtelen a nagy tudású, lobbanékony természetű Kalmár László professzor jut eszembe tanáraim közül. Bizony, könnyen dühbe gurult, ha a vizsgázó nem felelt meg a követélményeknek. Akkoriban jöttek a szakérettségisek, s érthető módon, jóval nehezebb volt a dolguk, mint nekünk. A professzor úr meg gyorsan feliobbanit és verte a táblát kegyetlenül. — Milyen a mai diák? — Ugyanolyan erényekkel bír (az ifjúság erényeivel), minit a 30—40 évvel ezelőtti. Legföljebb nehezebb ma kifogástalan diáknak lenni, akárcsak kifogástalan tanárnak. Ennek fő óka egy korszerűnek vélt oktatási rendszer, amely megemészthetet- lenül nagy mennyiségű tananyagot zúdít a gyerekekre. Maradjunk az én tárgyaimnál ... Már az általános iskolában itűl sokat kell (kellene) megtanulni például matematikából, következésképpen nincs idő az alapfogalmakra. Ez után úgy jön gimnáziumba a gyermek, hogy a legegyszerűbb műveletekkel is hadilábon áll. Nagyobb baj, hogy megtaní-* tani sem lehet már, ezekre, hiszen aiz „anyagdömping” nemcsak a tudás (rovására megy, hanem a munkamorálra is kedvezőtlenül hat. Jellemző lesz a felületesség, a türelmetlenség, a félig tudás, a rossz tanulási módszer . .. — Megbánta, hogy tanár lett? — Nem. Szeretem a gimnazisták korosztályát, s a kollégáim között is jól érzem magam. Elmondhaltom, hogy kitűnően' felkészült matematikus, fizikus kollégáim vannak Siófokon. Azt azonban hangsúlyozom, hogy rettenetesen nehéz pálya ez, hiszen éppen az említettek miatt szinte elviselhetetlen a felelősség állandó szorítása. Ma, aki a feladatainak 75 százalékát el tudja végezni, egy szupertanár. Csakhogy ez 'esetben is ott van még az a 25 százalék, amit bármikor a fejére olvashatnak. Aztán fontos (lenne), hogy a pedagógus egy harmonikus ember benyomását keltse, csakhogy laz életmódja ezt a kívánalmat abszolút kizárja... — Anyagiakról még nem beszéltünk. — Erről a témáról ne is beszéljünk. — Mit csinál szabad idejében? — Nagyon kevés a szabad időm. Egyébként olvasok, tévét nézek, nagyon szeretem az irodalmát é,s általában a művészeteket. 1982 óta van egy kellemes kis lakásom, ahol szívesen töltöm a szabad óráimat. 38 négyzetméteres garzon ... Ide már egy hűtőszekrényt is beállíthattam. — És 82-ig hol lakott? — Egy 25 négyzetméteres manzárdban, ahol nem fért el a frizsider. Nos, ha ez titok volt, most már nem az. Szapudi András
