Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
1985. február 2., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS HAVAS INTERMEZZO... INTERJÚ (85) Egyik hetilapunk új szokást vezetett be a magyar sajtóba. Rendszeresen közli interjúalanyai életkorát. Valahogy így: „Nagylábú Béla (46) az Exportimpex igazgatója nyilatkozott lapunk munkatársának.” Először rokonszenvesnek tűnt ez a lépés. Közéletünk igazán szűkölködik intimpistás beütésekben. Legalább így minden riport elolvasása után tudomásunk lesz arról is, hogy X vagy Y hány éves. Meg kell jegyeznem, ez tovább is fejleszthető. Ha azt írnánk, Nagylábú Béla (461175/2/3/46), ez azt jelentené, hogy az interjúalany 46 éves, 175 centi magas, második házasságát tölti, összesen három gyereke van, és 46-os cipőt visel. Később irritálni kezdett a dolog. Mondjuk, rendben van, hogy az interjúalany, mondjuk egy anyagbeszerző 30 éves. Istenkém, anyagbeszerzőnek lenni nem olyan nagy karrier, lehet, hogy X. már (20) éves korában anyagbeszerző volt. Aztán később láttam, hogy nemcsak a fiatalokról van szó. Amikor Bikfalvi Géza (59) minisztériumi előadóval készítettek interjút, nem tudtam mire vélni a dolgot. Mi van abban különös, ha valaki egy évvel a nyugdíjkorhatár előtt minisztériumi előadó. Még csak nem is főelőadó. Az ilyen közlés vajon milyen érzelmet gerjeszt, mondjuk egy 30 évesben? Legfeljebb annyit, lám, lám, nálunk a gerontokrácia foglalja el még a kevésbé frekventált helyeket is. Viszont Bikfalvai is azt érezhette, amit én: Nem elég, hogy vénségére még csak előadó, de ezt ország-világ előtt el is hintik a köztudatban? Így aztán nem is csodálom, ha nyugdíjaztatását kéri, s átveszi helyét egy szépreményű gyakornok (22). Ezért bízvást mondhatjuk, ez az in- diszkréció nem okoz örömet sem a harminchat éveseknek, sem a hatvan felé járóknak. Engem is a frász tör, ha nálam fiatalabbakról tudom meg, hogy magas poszton van, és semmi különöset sem érzek, ha nálam öregebb az interjú magasállású alanya, így csak azt tudom javasolni, jobb, ha az olvasóra bízzák, hogy ezt az alanyt fiatalosan merész vagy öregesen maradi gondolkodásúnak tartja-e. Gőz József (43) pecsétek, füst, és síró, veszekedő nők. Annát hogy megpillantotta az adminisztrátor, soron ■kívül behívta. — Dögölj meg, én hetet tudtam volna' a karomon hozni — sipított utánuk egy cigányasszony, aztán becsukódott a párnázott ajtó. A tanácselnök ráért számukra. — Mi nagyra becsüljük a munkásságát, hölgyem. De- hát... — Kávét kért, s míg behozták, zavartan pislogott. — Nem ttudom, hallott-e róla... Szabóné... hm... hm ... szóval Szabóné háromszobásra akar cserélni a ... megnövekedőit létszám miatt... Önök; a férje és ön, mind a ketten nagy kvalitá- súak ..., mi ezt tudjuk .... de két új lakás 'is, ez ugye, mi olyan kis város vagyunk ... Kisákos az ablakhoz tapadt. Megeredt a hó. A fiúcskát nehéz volt kivonszolni a sötét lépcsőháziba. — Ma megyünk szánkózni. Apu megígérte, elvisz az ikrekkel és Erika nénivel. Anya, ugye ite is jössz? Ugye mindnyájan megyünk? — mulatságosan bólogatott a fejével, ahogy kérdezte: — Ugye együtt? Ahogy kiléptek a hatalmas épületből, egy percre megálltak. Az asszony bizony,ta- lankodott, hogy haza induljanak-e meleget ennj, vagy belépjenek a legközelebbi falatozóba. Kisákos az ölébe kéredzkedett álmosan: — Apa azt mondta, te hoztad a hót Norvégiából... Nagy pedyhekben esett. A téren a fenyők kihúzták magukat. Az áruházból kilépők megtorpantak, felfrissülve szívták be a nedvesedő illatokat. Két nyakigcsizmás sikítozva kapkodta a pilléket, rázták egyre gyorsabban a lecsüngő gallyakat. A templom órája háromnegyedet ütött. Hirtelen kicsapódott a szemközti tejivó ajtaja, s egy szutykos kéményseprő vágtázott ki, hátán egy kacagó, fehér köpenyes, fütyülés eladóval. — Most megfürdetem, Klára nóném, máskor úgy csúfolod jón! A téren álló emberek a térdüket csapkodták nevet- tükban, aztán meglepődve fordultak a toporzékoló gyerek felé, aki hirtelen a földre vetve magát, és hisztériásán sikoltozott: — Anya, nem kell ez a hideg hó, küldd vissza Norvégiába. Legyen úgy, mint nyáron volt! Minden legyen úgy! Anya, nem akarom ezt a hót. Németi Zsuzsa 40 év somogyi képzőművészete A november végi csípős szél úgy viselkedett, mint a jó szándékú, de ügyetlen kamasz. Tisztára söpörte a város utcáinak közepét, de a járda szegélye mellett fölgyülemlett az avar, a csatornák felé eldobott papírzacskók, buszjegyek, gallyak pörögtek. A felhők ezzel nem törődtek. Rendíthetetlen méltósággal hömpölyögtek az előfutár nyomában, feketén, kövéren, meleget, puhát, megnyugvást ígérve a tájnak. — Anyu! — mondta Kisákos, akinek könnyet csal a hideg a szemébe. — Apu azt mondta, nemsokára esni fog a hó. Milyen a hó? Kellett egy pár pillanat, míg tudatához eljutottak a szavak. Kikerültek egy téglarakást, mely egy újonnan építendő ház telke előtt várakozott, s közben az asz- szony rádöbbent, a hároméves gyerek még nem látott havat. — IFehér — válaszolta halkan, és megszorította a vörös kis kezet. — Ne felejts el köszönni az óvónéninek! Még saroknyit kellett menniük a girbe-gumba utcában ülő, hunyorgó házak között. A kapu előtt nagy, lompos barna kutya ült, farkát csóválta a hosszú fekete kabátos, és az apró, kék dzse- kis alak láttán. Hogy belépni látta őket, szolgálatkészen vákkantott. Kisákos remekelt. A hangos csókolomon kívül barátságosan mosolygott is, és szó nélkül tűnte, hogy egy fehér köpenyes fiatal lány levetkőztesse, és elvezesse a többiekhez. Az asszony az 'irodába ment. — Már szóltak magukról — biccentett a vezetőnő. — Hát igen, van hely nálunk. De mielőtt döntenénk, kérem, legyen egészen őszinte hozzám ... A gyerek érdekében. Egy óra múlva végeztek. Kisákos boldogan öltözködött, mert itt is az esernyő lett a jele, és mert egy cop- fos, fekete szemű kislány mellé ültették, a neive Pocak. — Zöld óvoda, zöld óvoda — énekelgetett), míg a főtér felé igyekeztek. — Majd örülni fog Ranátakinga. Anya, ma is hozzájuk megyünk? Anyja fejrázására elgondolkodott. — Apu azt mondta, ők lesznék az ón testvéreim. Amikor nem voltál idehaza, akkor mindig velük aludhattam. Anna fáradtan törülgette bepárásodott szemüvegét, amikor beléptek a cukrászdába i— Egy rétest! — rendelt idegesen. — Egyél Ákos, még messze van az ebéd. Kisákos szörpöt 'is kért, aztán kétszer körbeszaladt a székék és az asztáilok között. Az unatkozó presszós- nő megBimogatta az arcát: — Micsoda gyönyörű pulóvered van! — Norvégiából hozta anyu — mondta a kisfiú lelkesen. Ujján hármait mutatott: — Ennyi hónapig volt, és teli szájjal fordult ki a lengő üvegajtón. Délelőtt még a tanácsra kellett menniük. Ablakok, Kátai Mihály: Alföldi látomások (Tűzzománc) Weeber Klára: Szökökútfigura Bagó Bertalan: öreg ház Bors István: Madár Aki fordítva fejlődött • A távirat, amit kaptam, levélhosszúságú volt. De tartalma magyarázta önmagát. „Tisztelt uram! A megboldogult végső akaratának megfelelően értesítenem kell önt, hogy Forgács Zoltán f. év január 12-ón hosszú szenvedés után elhunyt. Tisztelt uram, értesítem, hogy nagybátyám temetése e hó 18-án, du. 15.00 órakor desz az Alsóvárosi temetőben.” Az aláírás 'ismeretlen név, a táviratok furcsa kétbetűs rendszerével a 'reformkori hangulat: Oeroemvoelgyi. Örömvölgyi. Tűnődtem, ki lehet ez az unokaöccs. Ezen tűnődtem, hiszen Zöld halála nem mosit rendített meg, már tudtam, volt, aki mtegtetefo- nálta. Volt egyszer egy őrült barátom. Kinit éltünk a város peremén, fák és szemétdombok között, üres telkek és kukoricások, bódék; viskók és félkész házak világában, a mélymúltban, amikor az ember még a fűtötten szoba leghidegebb rétegében |él, mert alig üti meg az egy métert, s mint tudjuk, alul hidegebb a levegő, mint feljebb, a felnőttek világában. Zoli nem mindig vodt őrüdt. Amidkor normális volt, az Elektromos Műveknél volt villanyszerelő. Volt -egy kis műhelye, ha összeveszett anyjával, oda vonult vissza, ott kis villanymotorokat bú- gatott, melyek színes papír- propediereket hajtottak mindnyájunk gyönyörűségére. Anyja hamar meghalt, legalábbis én alig emlékszem rá, s attól kezdve Zoli egyedül uralta az udvart, a házat, a szobával, a konyhával, a padlásfeljáróvall s a hatalmas, gyönyörű, világos padlással. Még az apja kezdte a házat, kőműves volt, de egy korsó hideg sör leforrázta a tüdejét, s karán elment. Stabilan építette meg a házat, s a tető egyik oldalára kockára vágott üveg- darabokat rakott végig cserép helyett. Hogy az anyja meghalt, és Zoli felfedezte ezt a világos, kellemes, kedves padlásteret, felszoktunk oda. És mint az őrültek, mindnyájan festettünk, rajzoltunk, mázoltunk. Papírra, fára, vászonra. Anyáink;, apáink addig is gyanakodva nézték Zolit, amíg élt az anyja. Miért hogy kisebb gyerekekkel barátkozik, lányokkal, fiúkkal. De mosit, hogy egyedül maradt, és elterjedt, ahogy ő mondta a kocsmában, hogy műtermet nyitott, a zavar teljes lett. Mi mindenesetre lelkesen kitartottunk, s a tiltással mit sem törődve, ha csak tehetett, szöktünk át, ha nem is rajzolni, de vüháncolni, nevetni, élvezni együtt a vakító nap- sütésiben vagy a futó felhők alatt is világos padlás kellemes melegét. Zoli lett a környék villanyszerelője, fusizó kisiparos műhellyel, jó szerszámokkal, s mindaz, amit keresett, elment a festő-kellékekre. Időnként föl-fölitűnt egy- egy barettsapkás, bársony- kabátos alak is, és egyszer lent a szobában lakott három hónapig egy hatalmas nő, legalább kétméter magas, fiatal, karcsú, de nagyfenekű, nagymetlű, hatalmas kontyú lány, akkora volt a konitya, mint hármunk feje együtt. Valami művészettörténész volt, Párizsból jött haza, a rendőrséggel is volt baja. Feljárt a padlásra, korrigált és tanított. Közben az évek teltek, mi felnőttünk, elköltöztünk. Zoli körül nem tett új had, mi régiek néha visszajártunk, de már furcsán néztünk ró, és ő érezte ezt. De azért hívott. Mígnem egy napon a hivatalos nyomtatványon érkezett meghívó kiállításra 'invitált. A Zoliiéra. Ahogy olvastam, a művelődési házban a tanács rendezte, a megnyitót pedig a nagydarab művészettörtén észnő tartotta, aki azóta már „neves” lett. Kevesen voltunk, két-három tanácsi ember, meg mi régiek. Volt, akii elhozta a feleségét, férjét. Egyedül Pista volt magányos, a Kossuth-díjas festő, aki ott kezdett a padláson, és aki onnan nőtt naggyá, indult a világba, hogy aztán többé soha ne térjen haza. Zoli megöregedett, reszketett a keze, remegett a (feje, s egyáltalán nem látszott boldognak, „örülsz neki?” — kérdeztem, a képek felé intve. „Nem — mondta — nem. Nem itudok ón semmit. Minek ez? Egy arcot nem tudok lerajzolni olyannak, amilyen, hát akkor minek?” „Abbahagyod?” „Á, már nem tudok nélküle élni:” Aztán tényleg vittünk egy- egy képet. Ma is megvan, emlékeztetve arra, hogy volt egy őrült barátom, aki szegény fordítva járta be a festészet fejlődéstörténetének útját. Mert amikor a megtalált műterem rákésztette, hogy fessen, vad pacnikat rakott bizarr egymásmellettiségben, hogy a színek lángoló tánca ugráltassa a ránéző szemét. Aztán vonalak, geometriai ábrák kerültek a képiekre, s évek múlva felismerhető székek, asztalok, szekrények, lépcsők. Majd fények és árnyékok, rácsok, s mögöttük félhomályban ágy, és az ágyon mintha egy test. Aztán egyre felismerhetőbb kontúrok. Két évtized alatt megtanult rajzolni, egyre világosabban haladt a naturalizmus felé. Hogy meghalt, telefonálta bátyám, már fényképieket festett. Ez volt az életcélja. De hát Zoltán őrült volt. Az önmaga íteijesítmónye érdekelte csak, a saját szorongásaival való küzdelem, hogyan engedelmeskednek a vonalak, a színek, a térformák úgy alakulnak-e, ahogy ő vezérli őket. Ez volt az őrülete. Ebbe halt bele. Vagy valami másba. Valamibe, amibe majd mi is belehalunk. Szalontay Mihály
