Somogyi Néplap, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-02 / 27. szám

1985. február 2., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK SZEMBESÍTÉS Megvalósultak az elképzelések Dr. Németh Jenő barcsi tanácselnök az 1980. március 8—9-i megyei pártértekezle­ten a következőket mondot­ta: „ ... Barcs és környé­kének fejlődése nem fejező­dött be a várossá válással. Azért, hogy megfeleljen kö­zépfokú szerepkörének, to­vább kell fejleszteni. Tudjuk azt is, hogy a jelenlegi hely­zetben ez a cél csak követ­kezetesebb munkával, las­sabban valósulhat meg .. — Megszűntek a járások, megtettük a legfontosabb lé­pést a kétszintű államigaz­gatás bevezetéséhez. Milyen szerepe volt ebben a barcsi kísérletnek? — Azt gondolom, a döntés meghozatalában minden­képpen szerepet játszott a barcsi tapasztalatok feldol­gozása. A várossá válással egyidőben megszűnt a járá­si hivatal. Nyolc osztályun­kat lecsökkentettük négyre, így kevesebb vezetőre volt szükség. Ma a barcsi városi tanácson csak hat vezető van. Az ügyfélszolgálati blokk megteremtésével csök­kentettük a bürokráciát, közvetlenebb kapcsolatba kerültünk választóinkkal. — Városuk esztendőről esztendőre újabb értékkel gazdagodott. Miként sikerült ez? — A naprakészség ma már elengedhetetlen követelmény a gazdaságban és a társadal­mi életben. Ha várnánk, fá­ziskésésben lennénk. A párt- határozatokat a városi párt- bizottsággal együttműködve időben és alaposan elemez­zük. Gondjaink voltak a terv­időszak elején többek között az általános iskolai oktatás­sal, ám ezek felszámolására csak 1984-ben, illetve 1985- ben lett volna lehetőségünk. Kértük, hogy már 1982-83- ban tehessünk valamit. Né­ha erőszakosak voltunk, de ha az adott időben nem cse­lekszünk, nem válhatnak va­lóra a terveink. Még így is több elképzelésünkről kellett lemondanunk. Ebben a terv­időszakban nem épülhet meg az új városközpont és a könyvtár sem. Sikerült azon­ban javítanunk Barcs vízel­látásán. Ez például nem volt tervezve, de a körülmények cselekvésre késztettek. A vállalatok összefogásával ki­egyensúlyozottá vált a víz­szolgáltatás. A vállalatoknak nagy szerepe van a fejlesz­tésben. öt éve kötöttünk ve­lük egy szerződést. Minden év tavaszán leülünk, meg­beszéljük, hogy kinek milyen gondja van, miben tudunk segíteni egymásnak. — Barcson napjaink sar­kalatos pontja a lakásépítés. — Az állami bérlakások építésére fordítható összeg 30 százalékkal csökkent a tervezett 114 lakás helyett csak 64 épülhet meg. Eddig elkészült 60, s további né­gyet alakítunk ki tetőtérbe­építéssel. Az OTP-közremű- ködéssel készülő lakások építése a tervezett ütemben halad, ám az áraik maga­sak, ezért a magánerős épít­kezések felé kellett fordul­nunk: telkeket alakítottunk ki a Munkácsy lakótelepen, ahol a fiatal házasok, vagy az arra szociális helyzetük­nél fogva rászorulók 50 szá­zalékos kedvezménnyel jut­hatnak építési területhez. — öt évvel ezelőtt fontos feladatként említette az egészségügyi alapellátás fej­lesztését. Majd azt mondta „... a kereskedelem, a ven­déglátás, a szolgáltatás is elmarad az igényektől. Fog­lalkozunk azokkal az adott­ságokkal is, amelyekre a jö­vő épül. Ilyen a drávai ha­józás és a vízlépcső ... Tud­juk, hogy ezek a célok nem ma érhetők el, de figyelni kell rájuk azért, hogy amit ma teszünk, az későbbi el­képzeléseinket is szolgál­ja ...” Mi történt azóta? — A tervezettnél koráb­ban, még 1982-ben megkez­dődött a rendelőintézet bő­vítése, s egy év múlva már végeztünk is vele, igaz ez nem kis feszültséggel járt, mivel minden fejlesztési és felújítási keretünket ide kel­lett összpontosítani. A so- mogytarnócai városrészben új körzeti orvosi rendelőt építettünk. A kereskedelem és a vendéglátás fejlődése a tervezettnél jobb. Elkészült a Csillag étterem, az áfész 607 négyzetméterrel növelte bolthálózatát. Barkács-, va­dász-, horgászbolt, cukrászda nyílt. Munkába állt egy moz­gó ABC. Hatvanmillió forin­tos beruházással megépült a sütőüzem. Ami a vízlép­csőt illeti, akkor is mondot­tam, nem mai kérdésről van szó, ám számolunk vele, fej­lesztéseinknél figyelembe vesszük, hogy előbb-utóbb megépül. Jó hírrel szolgál­hatok a drávai hajózás ügyében: a pécsi vízügyi igazgatóság tavaly előtanul­mányt készített, s az idén megindulhatnak a próbajá­ratok. Igen sokat segítettek a barcsiak. Ügy számoltunk, hogy a tervidőszak végéig a városlakók ötven millió fo­rint értékű társadalmi mun­kát végeznek. Nos, 1984 vé­géig 5,5 milliónyit csináltak meg. Az elképzeléseink kemény munkával megvalósultak. Sokan félnek az elkövetke­zendő időszaktól, de ha az alkalmazkodási képességünk erősödik, a város fejlődése nem törhet meg. Fejleszte­nünk kell az általános és középiskolai oktatást, bizto­sítani a telefonhálózat ki­építését, meg kell kezdeni a városközpont építését egy szakaszosan készülő bevásár­lóközpont kialakításával; napirendre kell tűznünk az idősebbekkel való foglalko­zást. Nagy Jenő A megyei múzeum új szerzeményei Kozma Lajos bútorai A Somogy megyei Múzeum gyarapodó iparművészeti gyűjteményének kiemelke­dő értékei azok a Kozma­bútorok, amelyeket nem ré­gen vásárolt meg az intéz­mény egy budapesti hagya­tékból. A Budapesti Ipar- művészeti Múzeumban féltve őrzött kincs a magyar sze­cesszió egyik legjelentősebb építészének, bútortervezőjé­nek ránk maradt öröksége; a fővárosban csaknem ere­deti állapotában látható a Rózsavölgyi Könyvesbolt belső berendezése, melyet Kozma tervezett. Kaposvá­ron a Május 1. utcai kávé­szalon berendezése is az ő elképzelései alapján készült. Kozma Lajos tavaly lett volna százesztendős. A So­mogy megyei Kiskorpádon született, hatvannégy éves volt, amikor kiesett a kezé­ből a tervezőceruza. Munkássága széles körű. Huszonkétévesen szerzett ok­levelet a budapesti Műegye­temen, építészként kezdett el dolgozni, s a szecesszió esz­mei áramlata ráirányította figyelmét a belsőépítészetre, a bútortervezésre, a könyv­illusztrálásra is. — A modern lakás nem­csak az ott folyó élet, a fő­zés, az alvás, és a fürdés funkcionális problémáinak megoldására törekszik, ha­nem szellemi igényeket is ki szeretne elégíteni, és tel­jes bensőséget, elkülönülést és nyugalmat kíván biztosí­tani az embereknek — ve­tette papírra gondolatát 1940-ben az Űj ház című ta­nulmányának bevezetőjében. A szecesszió Magyarorszá­gon a családiház építésében és annak berendezésében bontakozott ki a legteljeseb­ben. A polgárság köréből ki­kerülő vásárlókat hozzászok­tatták a tervezőművészek igénybevételéhez még a sze­rény feladatok elvégzéséhez is, így valósulhattak meg egységes belső berendezé­sek. Rippl-Rónai József is bekapcsolódott ebbe a moz­galomba, 1895-ben Sima Fe­renc képviselő lakásán ren­dezett zártkörű kiállításán ismerkedik meg Rippl-Ró­nai Andrássy Antal gróffal, aki előbb képet vásárol tőle, majd megrendeli felesége portréját, végül budai palo­tájában az ebédlő teljes be­rendezését — bútortól a kár­pitig, a poharakig. Kozma Lajos — akárcsak festőkortársa — nem kitérő­nek szánta azt az utat, amely a bútortervezéshez vezetett. Tanulmányokba foglalta iparművészeti nézeteit, ve­zetésével kezdte el működé­sét a Budapesti Műhely, mely az úgynevezett Wekt- tätte-k mintájára alakult meg a magyar fővárosban. A tervező és a kivitelező — jelen esetben Heisler bú­torgyára együtt dolgozott az első magyar típusbútorok, sorozatbútorok elkészítésé­ben. Kozma Lajos a magyar típusbútor atyja. A harmin­cas években tervezte első ülőbútor-családját. Ekkorra már hírnevet szerzett; az osztrák és német érdekelt­ségű Hübsch Verlag kiadó könyvet jelentetett meg Möbel und Wekkunst von Ludwig Kozma címmel. A kötetben Kozma rajzai, bú­tortervei és épületei szere­pelnek. — Nem az anyag, nem a kialakított forma szól hoz­zánk a művekből, hanem a mögöttük élő szellem, mely kultúránkat, technikánkat létrehozta — írta egyhelyütt a kézművesség és az ipar nemes kapcsolatára utaló ta­nulmányában. Barokk bútorait az újra felfedezett népművészet for­mavilágának alkalmazása jellemzi. A szecesszió szíve­sen alkalmazta a virág- és növénymintákat. A bútoro­kon szerény az intarzia, a fémdísz, vasalás, faragás is alig fordul elő. A Somogy megyei Múze­um lassan elfoglalja helyét az egykori vármegyeházán. Termeiben, reméljük, talál­kozunk az iparművészet je­les alkotásaival is. Képeinken Kozma Lajos Kaposvárra került bútorait mutatjuk be. Horányi Barna SZÜLŐFÖLDEM [ Nosztalgia-mérkőzés a Cserben Ülünk' a végeláthatatlan udvaron, s nem értem a nagymama szemébe szökő könnyeket. Már kérdezni sem lehet tőle semmit. Ál­landóan csak arról beszél, hogy holnap elutazunk Ka­pósba, végleg ott fogunk lakni. Csak nyári szünetek­ben jöhetünk vissza a falu­ba, mert az iskola, ahova majd járni fogok, hosszú szüneteket is ad. Apám, hogy elterelje búcsúzkodó figyelmünket, hangosan ol­vasni kezd az aznapi újság­ból, egy John Kennedy ne­vű elnökről, akit tegnap meggyilkoltak. Hiába min­den, másnap mégis szipog­va hagyjuk ott nagymamáé- kat. A nagy teherautóból az Erdősor utcában szállunk ki. Az utca jóindulatú kifejezés még ekkor, hiszen jobbol­dalt inkább dzsungelnek ne­vezhető vadon veszi körül azt a tisztást, amely később meghatározta az életemet és öcsémét is; a cseri lőtér vi­dékének kimeríthetetlen le­hetőségei. Családunk két évtizednél is hosszabb idő óta őrzi az első cseri napok egyikéből egy mondást öcsémnek, aki egyetlen kérdésbe sűrítette véleményét: „Ez nektek Kaposz?” Visszatekintve: igaza volt, hiszen az aszfalt nélküli ut­ca kátyúi közé egy könnyű nyári eső után sem merész­kedtek be a Warsavák, vagy ha elővigyázatlan sofőrök mégis megtették, örülhettek, ha valamelyik házban ott­hon leltek valakit, aki meg­süllyedt járművüket segített kimenteni. Anyámnak a tanácson egy irodás hölgy gratulált, hogy a város egyik legszebb pont­ján vettünk telket. Elmond­ta, hogy a tervek szerint a mostani erdő helyén park lesz, új iskola, óvoda, majá­lisokat, vásárokat tartanak majd. Egyesek még azt is tudni vélték, hogy kisvasút vezet a töröcskei legelőig, ahol mesterséges tavat léte­sítenek, és állatkert építését is tervezik. Most kinézek az ablako­mon. Talán utoljára tehetem úgy, hogy személyigazolvá­nyom állandó lakhelyének rovatában ez a házszám sze­repel. Költözöm. Időközben felnőttem, így nem ildomos a szipogás, különben is a város másik végére megyek csak, nem nagy távolság, mégis állandóan csak erről beszélünk, hogy így és így lesz. Régóta bámulok az abla­kon túli tájra. A hajdani lő­tér helyén ma szép park van. Igaz, a fákat, kedvenc fáinkat kivágták, így hajnal­ban nem ébredhetünk ro­mantikus rigófüttyre. Tűnő­döm egyre. Ezt a húsz évet kéne megírnom búcsúzóul. Hogy ez volt, és ez is marad már a szülőföldem, ez a so­rompón túli városrész, a Cser. Csakhogy a történet elkezdhetetlen addig, amíg ki nem találom a fantaszti­kus filmek megszokott kellé­két, az időgépet. Talán ha fel is szállnék egy kicsit a táj fölé, még pontosabban láthatnék mindent. És egyszeriben folytatható minden, hiszen magamat lá­tom éppen, ahogy apa nagy­kabátjáról egy tartalékgom­bot csórok el, és indulok egy reszelővei az udvar hátsó szegletébe, hogy átalakítsam. Nincs ugyanis megbízható balhátvédem, egy sziklaszi­lárd Fachettire van nagy szükségem. A gombfocicsa- ták természetesen csak má­sodlagosak, az igazi az, ha esténként összejönnek a fiúk a lőtéren, és indul a valódi foci. A lőtér a hajdani le­ventekiképzésnek színhelye volt. Magunk között csak „birtoknak” neveztük. Kimegyünk a birtokra, szoktuk mondani nem sokkal fölébredés után, aztán a déli harangszó sem igen tudott behozni bennünket, csak anyánk erélyes parancsa, így aztán még elértük az egy órakor kezdődő tanítást. Útközben találkoztunk a csengőjét rázó mozgófagy- laltossal. Ha egy forintot kaptunk fagylaltra, akkor aznap nagyon gazdagok vol­tunk, hiszen két alkalommal is sorbaállhattunk egy-egy ötvenfilléres adagért. Isko­lánk — külvárosi iskola. Jó- ravaló gyerekek és csibészek elegye az osztály. A cseri gyerekeken kívül járnak ide Szerdahelyről, Tókajról is, no és a másik iskolákból kényszerrel átirányított „ne­héz” fiúk. Most azt a pillanatot lá­tom éppen, amikor a már tizennegyedik évében járó Orsós Pista a IV. A osztály padján elalszik. Tanítónk, Király Margitka néni ezt észlelve halkabbra veszi hangját, úgy magyarázza a tananyagot. Ha lejjebb eresz­kedünk egy keveset az idő­gépen, kibetűzhetjük még a ' padbevéséseket is. A Beat­les a leggyakoribb. Mert egy kicsit minden fiú huligán szeretett lenni, a svájcisap­kát erősen a szemre lehúzva használtuk, és nem törőd­tünk vele, hogy kitérdese­dett mackónadrágunk hátsó zsebéből kilóg egy hatalmas zsebkendő. A késő őszi hű­vös időben való futballozás ugyanis kikészítette a lég- utakat. Az emlékezetben föl-föl- tűnik mindegyre Jani bácsi is, aki igyekszik az erdei birodalomban rendet tarta­ni, és megakadályozni, hogy kéthetente újabb és újabb sudár akácokat vágjunk ki kapufának. Féltünk tőle, ám az soha nem derült ki, hogy valamiféle hatóságot képvi­selt, vagy magaválasztotta önkéntese volt csak az erdő­nek. Évekkel később egy öregek napközi otthonában láttam viszont. Talán még ma is él, és biztos vagyok abban, hogy név szerint tud­na említeni a hajdani fiúk­ból több csapatra valót. Járjuk be utoljára még egyszer az egész vidéket, a városrészt, aminek Cser a neve. Az Egyenesi úttól a Donner széléig, ahonnan az Erkel utcaiak érkeztek in- diánozni életre-halálra, vagy ugyanilyen tétű focimeccset vívni. Ereszkedjünk vissza a má­ba. Az időgép szűrőjén ne­vek akadtak fönn, fájdalma­san. Egykori barátaimé, is­kolatársaimé. Számolgatom őket, öten vannak éppen. Vé­letlen balesetek, korán jött infarktusok, sunyi kórok mi­att intettek „agyőt” idő előtt a városrésznek. Beadásom­ból egyikük sem fejel már gólt önfeláldozóan előredőlve az Erkel utcaiaknak. Egy pillantás a parkra még. A parkra, ahol most a régi csapattagok gyerekei játszanak már. A hó miatt most szünetel a cross-bemu- tató, pedig nyári éjeken éj­félig hallik a motorok bú- gása. Ezt kéne megírni egy­szer az újságban, mondják az utcabeliek. Én még csak arról írnék szívesen, ha egyszer újra labda huppanna a „birto­kon”. És az ablakon kinézve látnám a fiúkat a cseri nagy nosztalgia-mérkőzésen. Talán még nézők is lenné­nek ... Varga István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom