Somogyi Néplap, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
1985. január 5., szombat Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS BEVEZETÉS Egy téli napon Somos felesége — Mária — úgy döntött, hogy elválik, és ottfe- lejti Somost valamelyik koszos vendéglőben. Az okok... 1: Somos iszákos, 2: Somos hazug, 3: Somos önző, 4: Somos impotens — és még minden, ami férfi lehet a válóper idején. „Máriának igaza van, de nekem is” — gondolta Somos, és al-al-al-bérletbé költözött. Egy szagos öregasszonynál vett ki szobát, s már a bérleti szerződés aláírásakor megkérdezte Vera nénit — így hívták a szoba tulajdonosát —, hogy miért nem veteti ki azt a hosszú szőrszálat, amely az álián lévő szemölcsből nőtt ki. Vera néni kínlódva véste a nevét a papírosra, aztán kijelentette, hogy Somos „nem fogadhat vendéget”. — Egyelőre nem is kell — mormolta Somos, hiszen a következő hónapokat magányos elmélkedéssel és Mária elemzésével szándékozott eltölteni. Mellékesen elbeszéléseket is ír, hiszen ez a foglalkozása, s az írások többségében szerepel majd a Nő, aki minden részében más, minit Mária, de mégis ugyanaz, tehát nem létezik, csak Somos bővített és körmondataiban, „dehát ez nem is baj” gondolta Somos, így legalább semmi csalódás nem érheti, legritkább eset, hogy az írott betűk életre kelnek, hím- vagy nőnemű magatartást mutatnak, isznak, verekednek, szeretőt tartanak, . s a nap végén még el is verik a szerzőt — így tehát Somos elhatározta, hogy e meglévő világ helyett egy ÜJAT alkot, amelyhez teljesen elegendő az albérleti szoba, a filctoll, meg a bolhacsípésként viszkető emlékek az elmúlt ötszáz évből. TANCDALOK Elköltözése napján Mária Somos fejéhez vágott egy kékköves gyűrűt, amelyet még Somos vásárolt valamelyik aranyvasárnap, s úgy adta át Máriának, mintha komoly érték lenne, pedig bizsu volt, mint Somos önmaga, amit azonban Mária nem ismert fel, azt hitte, hogy Somos ékszer, nem hamis, igazi, mélyen csillogó... De hamarosan kiderült az igazság, és Somos szomorúan vette fel a gyűrűt a szőnyegről, ahová a homlokáról pattant. — Te disznó — segítette Mária a lehajlásban. — Mocskos disznó. Somos hazaballagott, ,„kez- csókolom”, ordított át Vera néninek, kulcsra zárta az ajtót. A szoba hűvös és homályos volt, az ablakon a tavalyi eső pettyei, a szekrény halk reccsenésekkel válaszolt a fűtőtest kattogására. Somos végigdőlt a díványon. A zsebébe nyúlt, elővette a gyűrűt. Nézegette. A kék kőben éles képeket, mozgalmas jeleneteket látott: Mária arcát az első tekintet kövületében, szőke haj, fekete szemöldök, vastag száj..., s aztán a csak táncdalokban megfogalmazható elsők: az első kézfogás (Mária félt, hogy elesik az esős utcán), az első csók (Teyer—S. Kiss szerzemény), később a többi első, aztán amint ezek elfogytak, a folytatás, ami nyilvánvalóan az elveszett elsők keresése és nemtalálása volt: a verekedések, a karmolós féltékenység, a kibékülések (Braun—S. Kiss), majd a többi táncdal, egészen a fesztivál befejezéséig, a gyűrű koppanásáig, ami már tragikusabb volt, a szála re- cegve omlott a színpadra, a mikrofon szétdurrant, a hangszerek elhervadtak, az egyszerű igazságokat maga alá temette a hűvös, megfejthetetlen robbanás-. ...Somos felállt, felvette a kabátját, lement az utcára. Szemben, a Fűzfa utca sarkán BOROZÓ állott, amely kocsma volt, neve ellenére, és Somos úgy határozott, hogy iszik valamit, mindegy, hogy mit, a lényeg az, hogy az állópulthoz állhasson, arcokat lásson (mégha rondák is), hangokat halljon (mégha nyálasak is), egyszóval — táncdalszöveg — „emberek között legyen”. A CSAPOSNÖ Somos blokkot váltott, a csapospulthoz lépett... Tessék — dörrent rá a hang a poharak mögül. — Egy... egy... — motyogta Somos..., hiszen a blokkért egy nő nyújtotta a kezét , a legrondább nő, akit Somos valaha is látott (pedig sok helyen megfordult, ahol boszorkányok röpködnek, meg ott is, ahol a legrútabb földi emberek láthatók : kórházi alagsorban, boncteremben, csatornában, könnyűzenészek között, mű- vésztaláilikozón, satöbbi), de a csaposnő... Festett-fekete haja volt, néhol kilátszott a fejbőre; homlokán vízszin- tes-függőleges-rézsut ráncok; szemöldöke kitépve, vékony ceruzacsík vonul a halántékáig; műszempillája felfelé kunkorodik. — Egy konyakot kérek — nyerte vissza a hangját Somos, és a savószínű foltokba nézett, amelyek a nő szemgödrében állottak. — Egy konyak — dörmög- te a csaposnő (mély férfihangja volt, bariton.) MÁRIA Somos a sarokba húzódott, felvette a talponállói pózát: bal könyök a pulton, a test a bal lábra támaszkodik, a jobb alszár keresztben áll a bal előtt, s a cipő spiccére támaszkodik. —„ Ügy állsz, mint egy paraszt” — mondta Mária a váróteremben, amikor a Balatonhoz utaztak egy hétvégén, mert Mária sült keszeget akart enni, de Lellén csak tengeri halat lehetett kapni, s ezért Somos ismét csak „tehetetlen balfácánnak” minősült, egészen estig, amikor végül is szájon vágta Máriát és otthagyta a strandon, de Mária utánarohant és sírva kö- nyörgött (ahogy ő mondta, „rimánkodott”), mire Somos ellágyult, „hát mégsem any-- nvira elmebeteg ez a Mari”, elindultak, sétáltak hazafelé, nem sokáig, mert Somosra ráköszönt egy holtrészeg férfi, „ki volt ez?” sziszegte Mária, „egy simlis”, mondta Somos, „igen, mert te minden szarházit ismersz!”, Mária futva indult a pályaudvar felé, Somos utána, eléri, „ne nyúlj hozzám!”, sikítja Mária, aztán Somos nyakába borul, hazamennek, lefekszenek, Mária Somos oldalához simul, „olyan jó volt ma minden” suttogja, „hát ez valami iszonyat”, gondolja Somos, „de ha ez nincs, akkor mi marad?...” Mária már alszik, szuszog, Somos ébren van, gondolkozik. A csaposnő komoran szolgálta ki a vendégeket, rázta a konyakosüveget, nyomta a szódát, ménte a bort, lövöldözte a sört, és Somos riadtan vette észre, hogy... „Hiszen ez... Hiszen ez Mária.,.” Ezek a mozdulatok, ez a fejtartás, ez a karnyújtás... Igen, Mária parókát öltött, műszempillát ragasztott, és eljött ide, csaposnőnek, nyilván azért, hogy Somost ellenőrizhesse, tehát szereti, még mindig... — Szervusz — lépett a bádogpulthoz Somos. — Szervusz, Marika. — Kérem? — nézett fel a csaposnő, — Tudom, hogy te vagy, Mária. — Zsóka a nevem. „A hangja” — ijedt meg Somos. — „Ez nem az a hang...” Visszament a sarokba. A pultra támaszkodott, mereven figyelte a csaposnőt. „Hát persze” — mormolta magában. — „Ez a nő nem Mária, hanem Mária”. ...hiszen ő is nő, mint Mária, nő, mint a többiek voltak, és ami Somos soha nem lesz; nő, akit Somos hamarosan háborúra hív ki, nem törődve azzal, hogy ez a háború elveszthetetlen és megnyerhetetlen, és a Máriától elszenvedett vereség után hatalmas győzelmet arat a csaposnőn, de az is lehet (és végső soron mindegy), hogy a csaposnő nyeri meg a háborút, Somost már várja egy másik albérlet egy másik Vera néninél, szemben a sarkon a kocsma áll, s benne a következő csaposnő, akinek talán már arca sincs, csak a lénye, hívogató, örök lénye. Somos kiegyenesedett, a zsebébe nyúlt. — Asszonyom — állt a csapospulthoz. — Tessék. — Szeretnék felhúzni az ujjára egy gyűrűt. A nő szemében csodálkozó, tettrekész tekintet jelent meg. — Nem túl drága darab — mondta Somos —, de sokat jelent. Elővette a gyűrűt. A nő egy pillanatig nézte, aztán kinyújtotta a kezét a poharak felett. — Köszönöm — mondlta Somos. Megfogta a nő csuklóját, ujjára húzta a gyűrűt. — És... ez mit jelent? — kérdezte a csaposnő, maga elé emelte a kezét, a gyűrűt nézegette. Mária fényes ponttá zsugorodva távolodott a kék kőben. — Tartozom valamivel? — nézett fel a csaposnő. — Eljegyeztelek — mondta Somos. — Velem maradsz, amíg élsz. 40 év somogyi képzőművészete Homty Márta: Néphagyomány Szabados János: Balázs János VALKÓ ANTAL Lakodalom Megmossa véres és mocskos (vér-mocskos) kezét a henites a hóihér a lakodalom rekvizítumaü a hajnal óraszerkezétére szegezve megtelik fénnyel az elhagyott sátor s a menyas&zonytánc örvényéi még egyszer félkavarják a port 'mielőtt végleg eltűnnének a mosatlan itányérok közt zsírosán felkel a nap egy ottfelejteti borospohár egyre mélyebben süllyed az asztalba BÁNOS JÁNOS VACOGHATNAK Ha legördüli a szél a szanatóriumból: csattogtatja a tóifeszíitett vásznat a mosdatás után száradót — vacoghatnak a liliomok bonthatja kontyát csillogó mezőnek asztalomra a sírás: közelebb merészkedik a ítél is közelebb a fehér árulás Janusz Oseka — Nem lehet igaz! Ezt a szerencsét, hogy itt találom önt a vendéglőben, kedves... — Pszt... Kérem, ne említse a beosztásomat! Magánemberként tartózkodom itt a saját vodkám mellett. Üljön le! Uszik egyet? — Könyörtelenül megtiltotta az orvos, ezért hát, ha volna olyan kedves, és tekintettel lenne arra, hogy... — Ostobaság... Még senkinek sem ártott meg egy pohárkával... No, töltsünk! — Természetesen, ha már volt olyan szíves, de talán bátorkodom emlékeztetni arra, hogy hosszú idő óta folyamodom, hogy ön, kedves... — Pszt! Ne említse a beosztásomat! Minek kell mindenkinek tudnia? 'Ami pedig az ön dolgát illeti, emlékKedvező alkalom szem, persze, hogy emlékszem. — Elnézését kérem, hogy bátorkodtam megzavarni a nyugalmát, de nemrégiben épp ön volt szíves megjelölni egy időpontot... — Sajnos, igen fontos ügyben el kellett utaznom. — Természetesen. Nem szemrehányásképpen mondtam, csak szerettem volna tisztelettel emlékeztetni önt, milyen körülmények között élek. A lakás nedves, a fürdőszoba használhatatlan, mindenhol beázik... — Mindenki azt hiszi, hogy különleges helyzetben van. De ha azt mondtam önnek, hogy emlékezni fogok, akkor úgy is lesz! Három nap múlva az ügy el lesz intézve... — Három nap múlva? Azt fiem tudom, hogyan háláljam meg), kedves... — Pszt! Szóra sem érdemes. Apróság. — Három nap múlva tehát lesz egy tiszti, száraz, fürdőszobás lakásom? — Magam nézek utána. — Hogyan köszönjem meg önnek, kedves vízvezeték- szerelő elvtárs? — No tessék! Az isten szerelmére... Hányszor kértem, hogy ne említse a beosztásomat!? Most aztán mások is rögtön hozzám fordulnak. Az egyiknél folyik, a másiknál csöpög a csap, a harmadiknál kilyukadt a cső... És mindez kinek fog gondot okozni? önnek, miniszter elvtárs! Fordította: Adamecz Kálmán Tandori Dezső A rövid nappalok Mondjunk egyszer róluk is valamit, így, ne csak az ünnepeiket emlegessük és a múlásukat várjuk; ezek a rövid nappalok, szegények, ők is lények, és nem kétséges, hogy a társaink, szürkeséggel, metszett fényükkel, tartózkodó ígéreteikkel, pontos kínálatukkal, és az aligha díszhelyre illő vers lehetőségével. Fölfedeztem őket az idén, lehet, ez is a tartalékok bizonysága. Elébük-ébredek és kelek, látom hajnal előtti holt időik lámpafényeit, az égen semminek jelét, de hát ilyesmire alig érek rá. Nem sietek, persze, tőlük is idegen az, csak a legcélszerűbben hozzálátok egyáltalán nem íróasztali feladataimhoz, és mert nem egészen a magam érdekében csinálom a dolgot, szokatlanabb a kerete is, a figyelmemé. Talán ez hozta meg őket nekem; hangulattalanságukat már nem érzem ridegnek, elutasítónak; ilyenek, nem tehetnek róla, hanem azért mind mennyi lehetőség, milyen jól beosztható, lehet bennük rohanni kemény, feltűrt gallérral, a járást nem akadályozó kabátban, egyetlen óra alatt az elintézendők sorozata úgy kipipálható, hogy rögtön nekivágunltvalami újabbnak; nem, nem beszélek ünnepeikről, csapadékukról, megannyi tőlük független szervezéstől, én csak őket szeretném legalább megemlíteni, se jó, se rossz, jóval több annál, hogy télen is élek, és mert jóval kevesebb mégis valaminél, magamra vessek, ők elmúlnak, mint akik többet tettek, mint amiről tehettek. Horváth János: Dúdoló lány
