Somogyi Néplap, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
1985. január 5., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK SZÜLŐFÖLDEM Kék nadrág, sárga cipő Szerettem azokat a nagy szobákat, ahol, ha eldobtam, nem ütődött falnak a papírrepülő, hanem szépen megkerülte a csillárt és — ha jól volt hajtogatva — nyugodtam landolt a nagy asztal közepén. Nagyon nagy szobák voltak. Ezt csak nemrég érzékeltem igazán, amikor anyámat elverte onnan a nyugdíjas sors és a bútorokat teherautóra raktuk. Utoljára végigbóklásztam iaz üres la- kásit, és szinte megriadtam tőle: milyen óriási. Valójában soha sem volt ekkora. Hatan-nyolcan mindig laktunk benne, dédekkel, közelebbi, s távolabbi rokonokkal ... Nem megyek többé a szülői házba. Idegenek költöztek oda. Fiatal pár, gyerekekkel. Kívánom nekik, használják egészséggel, kényelmesebben, mint a mi sokszor összezördülő, egymáshoz nehezen igazodó nágy-harminc-ötven-kilenc- ven éves sokaságunk. De nem megyek többé ... Egyszer incselkedett velem a kíváncsiság: becsöngetnék, köszönnék illendően, biztos nem dobnának ki; hagynák, hogy körülnézzek. De elfordította már a kaputól léptéimet a félsz. Hiszen nincsenek ott kényelmes búvóhely- szekrények, asztal-indiánsát- rak, nincs szidolozásra váró réz fürdőhenger, nincs tűzhely — azaz sparhelt, ahogy a Dédi mondta — nincs ott semmi. Nekem. Nem ott születtem, mégis szülőházam a százötvenéves műemlék, emlékeim vele kezdődnek, udvarának szabálytalan négyszögével, gesz- .tenyefájával, orgonabokraival, a hátsó traktus mosókonyhájával, az oszlopos lépcsőházzal. A nem messzi székesegyház karácsonykor megkonduló és nálunk furcsamód felerősödő hangú Péter-harangjával, amelyről sokáig szentül hittem, hogy rólam nevezték el... A kapuban öcsi áll, a szomszédfiú, aki idősébb nálam. Vár, mert valahogy aznap egyedül maradt. Mi ballagunk anyámmal hazafelé a cipővásárlásból, öcsi már messziről vigyorgott, ahogy a lábamat nézi: — Már megint kaptál egy sárga cipőt? Vigyorgok én is. Tíz-tizen- kót évesen 'is értjük az egészet. Az ő lábán ugyanolyan csau színű, gumi 'talpú, ormótlan jószág virít, és ahányszor cipőt veszünk mindig sajnáljuk anyáinkat, akik előtte valahányszor megfogadják, hogy most aztán szebb, jobb lábbelit kapunk. Nadrágunk kék kamgarn, ülepe két nap alatt kifényesedik, mindig egy van, s .évente jön a következő. Kék nadrág, sárga dipő. öcsi vigyorog. Évi vihán- col. Én is röhögcsélek. Most még kisebbek vagyunk. És a mosókonyhában — Évi hosszas és kimerítő meggyőzése után — vidoran épp azt hasonlítjuk össze, hogy miben is különböznek a fiúk a lányoktól. Verés abban a házban valahogy nem volt divatban. De ezért megkaptuk a magunkét: ütlegek helyett sokkal rosszabb büntetést, leszedték a lépcsőházi oszlopok közé kifeszített függönyt, és elmaradt a színielőadás. Pedig még jegyeket is rajzoltunk és ötven filléres fagyiért árultuk a ház lakóinak, akik hokedlikat hoztak ilyenkor, és végignézték évente többször is, ahogy a házbeli .tíz-tizenkét gyerek előadja a Bolond Cecíliát. Érdekes, a „darab” egyetlen részletére sem emlékszem. Csak arra, hogy Karcsi bácsi, a földszinti rendőr harsogva nevetett minden előadáson, Sanyi bácsi a rakodómunkás pedig mindany- nyiszor tangóharmonikázott a színház után. r Évi gitározik. Kamasz már. És öcsi az ellenségem. Mindketten szerelmesek vagyunk Évibe, akinek — ha ölébe veszi a gitárt, s magához szorítja — mindig kinyílik a blúza egy kicsit. Ütünk a traktormotoron. Lent áll az udvarban, soha sem lehet már megjavítani. Ülünk és nem tágítunk, öcsi egyedül nem menne el, én sem, csak együtt. A lányt a másikkal kettesben hagyni... iFeri bácsi, a vásározó kereskedő, Évi apja jókat mosolyog rajtunk a bajusza alatt. Tanulni zavarja lányát és focimi hív minket. Nagy megtiszteltetés ez, ő enbé- kettőben játszott tíz éve és a ház minden totóját a tanácsai szerint töltik ki. Pattog a labda az udvaron. Laura néni meg az emeletről kiabál: — Nem lehet bírni ezt a huppogást! Vén szamár létére itt szaladgál azokkal a kölykökkel! — Abba kéne hagyni — gondolja Feri bácsi. De nem hátrálhat. Szerencséjére megérkezik a fölmentő sereg. Sanyii bácsi és Vendi bácsi jön, akkor snapszer, mert abba öcsit és engem is be lehet venni, és töfcmagba megy a csata. Most ketten jönnek. Téhát mi családi sörért szaladunk, aztán kibicelünk. öcsi néz egy nagyot. Évi csak futólag köszön, mert a kapuval szemben egy bajuszos várja, (öcsi már nem az ellenségem, együtt utáljuk a baj&zit.) És öcsi néz. Megkövültén bámulja a lábamat. Sötétkék cipő van rajta. Bőrtalpú. És fekete bársony- nadrágom van. Másnap ő kap fekete cipőt és néger- barna nadrágot. A pincérék elköltöztek. Vendi bácsiék is. Éviék követték őket. öcsiék mentek azután. Sanyi bácsi eladta a harmonikát. A gesztenyefát kivágták. Az orgonabokrok már régebben elszáradtak. Az udvart — ahol a sárga agyagban alagútrendszereket fúrtunk az ólomkatonáknak — betonlapokkal burkolták. Sivár, visszataszító így a szabálytalan négyszög. Kérdem anyámat a nyomasztóan kicsi és alacsony lakásban; hogy érzi magát? — Nem rassz ez, fiam. Kényelmes. így nyugtatgat. Próbálom magyarázni: ha egyszer gazdag leszek, nyerek a totón vagy ilyesmi történik, akkor elmegyek, becsöngetek, megmondom, hogy építek nekik egy házat és visszaköltözünk. Anyám csöndesen nevet: — Nem leszünk mi gazdagok, fiam. Dédapád lottózott, volt egy nagy könyve, abba minden húzást beleírt és hatalmas számításokat végzett. De nem hitt benne. Az volt a szavajárása: „Nem nyerünk, mi nem olyan fajtából vagyunk. Ha meglát a szerencse, hát visszafordul.” Erre nem emlékszem. Pedig sokszor és szívesen hallgattam Dédapát. A hátsó kisnagy szobában, ahol a borotváját fente, és megcsillantotta a solingeni pengét: — Ez lesz az örökséged, majd ha kinő a szakállad. Luthár Péter Kemerovó megye a kisebbék közé tartozik a Szovjetunióban. Hírét, nevét elsősorban a szénnek és az acélnak köszönheti. Itt van a világszerte jól ismert kuznyec- ki szénmedence. A központ, Novokuznyeek csak egy a bányászvárosok között. A szomszédban — mármint szibériai méretű szomszédban — van például egy kisebb város: Belövő, amelynek 34 ipari vállalata mellett 6 kőszénbányája van, ebből 5 külszíni lejtésű. Egy-egy bányájából évente 4—5 millió tonna szenet termelnek k\ Az itteniek arra büszkék, hogy itt termelik a Szovjetunió legolcsóbb viilaimos- energiáját. KKIK Tüzes virágok, betyárok GYÓGYÍTÓ KEMENCE „Bizony rosszul tette Beze- rédj uraság, hogy a betyárok haragját tar fejére vonta, mert azok a legények nemigen ismertek tréfát. A Beze- rédjeknél nagyobb urak is járandóságot, ,kommenciót’ küldtek Rostának, Poláknak, Savanyúnak, kötözködni velük dehogy is mertek volna. Ezek a legények az erdőkben, nádasokban teremtek, imént a vadvirág, s hol tüzes haraggal, hol szerelemmel száguldoztak a dunántúli megyékben. Szóval, annak a Bezerédjnek egyszer visszaszólt egy szépasszony, amiért az megverte, megrugdosta, és az a menyecske az egyik betyár testvérhúga volt. Nos, aki hallott már a szegénylegények természetéről, az mindjárt kitálálhatja: ráfizetett erre Bezerédj. Bizony megfogták, tüzes kemencébe vetették.” Mintha most is látnám az öregembert, aki valaha régen betyárhistóriákat mesélt nekem gyerekkoromban. Előttem van zimankós kucsmája, göcsörtös kezének egy- egy hangsúlyt teremtő mozdulata. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, s biztos voltam benne, hogy az aggastyán pásztorivadék maga is belekóstolt egykor a szabad,, kalandos életbe. (Persze, ez képtelenség, hiszen a betyárvilág már az ő születése előtt elmúlt, legfeljebb a rabsicok agyafúrtsága, makacs szenvedélye emlékeztette a hatóságot a hajdani kujtorgó, útonálló legényekre.) A nevére már nem emlékszem, de arckifejezésére, hangjára mondataira annál jobban. „öreg ipámnak, Deák Vendelnek volt egy juhásztársa, a nagy erejű Kálmán Ferenc, aki fene erőszakos ember volt, és nagy verekedő. Egyszer összekaptak valamin, s Kálmán Ferenc úgy eldöngölte Vendel bácsit, hogy az fél évig nyomta utána az ágyat. Egy éjszaka kopogtattak Deák- éknál. Az asszony nyitott ajtót. — Mi van • Vendivei? Miért nem hajt ki mostanában? — morgott odakint Rosta, aki nagyon megszokta már Deák Vendel borotvakését. Más penge nem esett jól az ábrázatjának. — Csúffá tették az öreget — mondta az asszony, és pálinkái Ivett elő a sifonyérból. — Igyanak! Rosta az asztalon álló cseréptálba öntött egy keveset a kisüstiből, .és meggyújtotta. — Mire ez kialszik, meggyüvök — mondta, majd intett a hallgatag legényeknek. Kálmán Ferenc nem messze lakott Deákékitól. Megzörgették, az ablakát. — Ki az? — kiáltott ki a juhász. — Gyere ki, Kálmán Ferenc, majd megtudod. Behemót ember volt, nem félt. Kinyitotta a kétrészes ajtó felső szárnyát és kihajolt. — Mii keli? — Az életed — mordult Rosta, a főbetyár, és már csattogtak is a bunkós botok, Kálmán Ferenc ott maradt, amint kihajolt, az ajtódeszkán. A betyárok visszamentek Deákékhoz. A pálinka még sercegve égett. — Vendi — lépett a beteg vackához Rosta. — Téged az a Kálmán nem bánt többet. Hanem add már ide a borotvádat...” Ez a borotva villant később első regényem egyik epizódjában a szépségére kényes betyár, Bandi Pista kezében... A gyerekkorban hallott történet a legalkalmasabb pillanatban bukkant az 'emlékezet felszínére, hogy kedvem szerint alakíthassam, mesélhessem tovább ... Szóval, szeretem a betyárhistó- riékat, szívesen hallgatom, olvasom a színes „gyűjtéseket”, még akkor is, ha a legtöbb eredetinek vélt közlés ismerősnek tetszik. Mert a betyárok, hívják őket Sobrinak, Savanyúnak, vagy Patkónak, haláluk után ;is kujto- rognak, egyik megyéből a másikba, s néha egymást is helyettesítik a csárdaasztalnál, szeretők ágyában, sőt az akasztófán, vagy a sírban is. Itt van például a derék Savanyú. A „szakma” tudja, hogy sosem járt Somogybán, sosem „dolgozott” együtt Patkóval, helyenként (ez esetben egy pályamunkában) mégis együtt barangolnak a Balaton déli partján, a külső-somogyi falvakban, s bizony sok kiürült hordó, megcsappant erszény, s megfélemlített kasznór marad utánuk. Ráadásul az itt szereplő Patkó Bandinak nevezi a gyűjtő-SZerző, s bár Patkóból kettő is volt karakán betyár — Pista és Jancsi — a harmadikról nem tud a népdalok hőseivel foglalkozó szakiroda- lom. A Bandi tehát költött alak. De miért ne lehetett volna egy Bandi is a Patkó atyaiiságban, s miért ne lehetne Répa Rozi mondjuk egyszerre Söbri és Savanyú szeretője is — persze nem azonos időben — a mese sajátos, engedékeny törvénye szerint? A Dél-balatoni Kulturális Központ honismereti pályázatára számos betyártörténet érkezett, de köztük elég kevés olyan akadt, amely a szakirodalom ismerőjének újat mondhatna. Annál figyelemre méltóbb (legalábbis számomra), hogy a betyárhistóriákat ma is szívesen mesélik fal- vainkban, s hogy a lejegyzett, magnószalagra mondott, majd a gyűjtő által „átírt” történetek mennyire hasonlítanak, illetve — sajátos módon — különböznek egymástól. A közös motívumok, például a hasonló tulajdonságokkal bíró figurák, szinte kötelező érvényűek, legyen a főhős Savanyú, Patkó, vagy Vak Illés. A betyár általában öntudatos, szegény embert pártoló, eszes, harcedzett, diadalmas; egyéni vonások híján való jellemét még egy-egy kirívóan kegyetlen tett sem torzíthatja el az elfogult mesélő szemében. Annál szánalmasabbak, ügyei agy ottabbak, ellenszenvesebbek a különböző pandúrparancsnokok és csendbiztosok, akiknek ugyan megadatik végül a betyár skalpja, de csak azért, hogy illően eibúsonghassunk a .ballada! befejezésen. Annál valóságosabbnak — s a néprajz számára is haszonnal kecsegtetőnek — tetszettek azok a pályamunkák, amelyek a falusi népélet közelmúltját idézték. Az egykori kapoiyi kislány például, akit a forró kemencében gyógyítottak ki a tüdő- gyulladásból, idős asszonyként is jól emlékszik az efféle gyógymódokra. Több kis történetet ad elő, melynek nem ő (az emlékező) az igazi főszereplője, hanem maga a falu, az egymásra utalt szegény emberek közössége. Egy ordacsehi csokor a „Paraszt Dekameron”- ban közzétettekhez hasonló motívumaival ugyancsak kivívta a bíráló bizottságban közreműködő dr. Kiillős Imola néprajzkutató elismerését. * * * A Dél-Balatoni Kulturális Központ honismereti pályázatára ösz- szesen 10 munka érkezett. A bíráló bizottság december 17-én hozott döntést a pályadíjakat illetően. Az első díjat nem adta ki. A két második díj: özvegy Pintér Pálné tihanyi és Dégi Zoltán ordacsehi lakosoké. Harmadik díjat is ketten kaptak: Dorogi Imre kaposvári és Bősze Gábor szorosa- di pályázó.1 Végh Károlyné kazso- ki lakosnak ítélték a negyedik díjat. Szapudi András
