Somogyi Néplap, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

1985. január 26.1, szombat

Somogyi Néplap

rr ■ r

THIERY ÁRPÁD

A vonat késett. Az autóbusz a külső városrészbe — ahol lakott — az orra előtt ment el. .Harminc perc múlva ,induilt a következő. A restiben kért tégy* pohár pálinkát. Ügy gondolta: ennyit

megengedhet magának, öt máp alatt összesen három- száztíz forintot költött. Ez rekord volt. öt napig egy

falusi takarékszövetkezet pénztárkönyvében kutatott. Aiz első eslte meghívták vacsorára, de nem fogadta el. — Engem nem fogltok leiitatni — gondolta. Kedden összeveszett a felügyelő bizottság elnökével, a következő nap megfenyegette a pónztárosnőit. — A revizor úr ezt (nem engedheti meg magának — mázolta ed a nő szipogva a szeme körül a festéket. Ma délután, húsz perccel a vonat indulása előtt H. Tóth Géza revizor fellélegezve, egy emberbarát örömével írta alá a jegyzőkönyvet. Szabálytaiansagot nem talált. Az öt nap azonban elcsigázta az idegzetét. A restiben az asztalra borult, hozzá sem nyúlt az italhoz.

— Valami baj van? —érdeklődött a pincér.

— Semmi, semmi — emelte föl H. Tóth a fejét. — Fáradt vagyok, és szeretnék egyedül lenni.

i— Itt, uram?

Otthon az asztalon a felesége levele várta.

— Soha nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk. Amikor elmentél, már akkor tudtam, hogy nem igaz, amivel áltatsz, de megpróbáltam magamnak 'bemesólm, hogy háthia csak az én gyanakvó természetem, és mégis igaz, amit mondtál. De hát rá kellett jönnöm megint, hogy neked mindenki fontosabb, mint én. Te csak lazzal vagy hajlandó törődni, ami a hivatásod, merít az a mindened, én pedig azt mondom, hogy a rögeszméd. Abban a Íriszemben élsz, hogy meg fogod váltani a világot. Sajnos iá családoddal, azonkívül, hogy h|azaadod a fizetést, nem sokat törődsz. Mit tehetek ezek után? Levonom a tanulságot. Sokszor voltam már melletted nehéz helyzetben, de mindig megmaradtam .tisztességesnek és becsületesnek, de a te közömbös, önző természeted nem engedte, hogy velem is törődj ...”

H. Tóth a kisebbik szoba felé pillantott. Az voüt az érzése, hogy Olga a lefüg- gönyzött ajtó mögött hallga- tóziik. És a kislány? Most kapott észbe, hogy amikor belépett a lakásba: a köszönésére nem kapott választ.

Megnézte az óráját: fél kilenc múlt

A konyhaasztalon üveg- búra alatt néhány szelet túriig taszalámi, egy daráb sajt és valamennyi vaj várta. A sajtot meg a szalámit befalta kenyér nélkül. A hűtő- szekrényben italált egy üveg sört, megitta. Az otthonos beidegződések valamennyire visszazökkentettók. A cigarettáját a nagykabát zsebében hagyta. Kilépett érte az előszobába. A prémes kabátban volt a keze. amikor a bejárati ajtóra pillantott, és megdermedt: a biztonsági lánc az előbb még nem volt beakasztva. De ki? És mikor? Hogyan? ... Határozottan emlékezett, hogy őnem. Kétségtelen, hogy amíg bent a levelet olvasta vagy a konyhában volt, Olga a fürdőszobán át előosont, és beakasztotta a biztonsági láncot.

H. Tóth a rágyújtásról is megfeledkezett. Az előkészített vacsora, a levél, a kihalt csönd, s most a foeafcasz- tott lánc: mindebben volt valami kísérteties. Egy pillanat alatt szertefoszlott volna ez a különös állapot; elég, ha beszól a másik szobába, vagy egyszerűen bemegy Olgához,

IRODALOM, MLVESZET, KOZMUVELODES

_ , ,

_ . __ . _ ,40 év somogyi képzőművészete

H

AZASSAG

megöleli és megcsókolja, mint akiinek fogalma sincs az asztalra tett levélről. Ha nem kellett volna megszólalni!

Végre rágyújtott. Két-há- rom szippantással telefüstölte az előszobát. Eszébe jutott, hogy a múltkor moziban voltak;, hazafelé Olga odalbújt hozzá, és a fülébe súgta: — A madarak elrepültek . .. H. Tóth nem tudott mit válaszolni. — Nem is láttunk a filmben madarakat — gondolta. Olga megismételte: — A madarak elrepültek ... — H. Tóth még akkor se válaszolt, de megőrizte magának ezt a különös, nem hozzájuk illő mondatot. — Miért nem válaszolsz, ha kérdezlek? — rángatta Olga a karját.

A konyhán át visszament a szobájába. Hallgatózott egy ideig, aztán bekapcsolta a rádiót, zenét) keresett.

Andrea csöngetett.

— Hal voltál? — förmedt rá az apja.

— A barátnőmnél.

H. Tóth fülét megütötte a hetyke válasz. A felismerés, hogy nem először hallja ezt a fajta hangot, zavarba hozta. Valami olyasmit gondolt, hogy főbbet kellene törődni a lány nevelésével.

— Anyád? — nézett szigorúan.

— Nincs itthon?

A lány beszaladt a másik szobába, felkapcsolta a viil- Inyt, majd sikoltozni kezdett.

— Apa! Apa! Apa!...

A szobába lépve H. Tóth- nak földbe gyökerezett a lába: Olga a heverő mellett feküdt leroskadva. Arca viaszsárga volt. Eszméletlennek látszott. Keskeny szája el- kékült, keze az ölébe csú- iszott:

Andrea kétségbeesetten nyöszörgőt!), a copfjait morzsolta.

— Mi van vele?

Döbbenet. Zühanás valahonnan». Lelkifurdalás. A veszteség nyomán »érzett el- visalheitétlen fájdalom. Elár- vultság. Ez mind benne voLt abban, amit H. Tóth ezekben a pillanatokban érzett.

— Véres a könyöke — mutatta a lány elborzadva.

H. Tóth felocsúdott a dermedtségből. Letérdelt a felesége mellé, gyöngéden pofozgatta az élettelennek tű- nű arcot.

— Mi van véled ? ... Hallod, »amlit kérdezek?... Ints a fejeddel, hogy hallod ...

Olga felsóhajtott, kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézett körül. <5z-szeme könnyes ■lett.

H. Tóth simogatta az arcát.

— Mi történt veled?

•— Aura ébredtem fel, hogy szóltál hozzám.

H. Tóth fölsegítette a feleségét.

— Inkább a fotelba ülnék

— mondta az asszony gyönge hangon, s H. Tóth arcát fürkészte aggódva.

H. Tóth orvosért telefonált. Amíg a doktort a készülékhez hívták, »a feleségét nézte, mintegy szemmel »tartva: nem fogja-e el új»abb rosz- szuflét. Azt gondolta bűnbánattal: az a baj, hogy nem várok itőle semmit, talán soha nem is vártam, tudat alatt lehet, hogy le is néztem, hogy nem ér: fel a rögeszméihez, pedig sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint áhogy érzem, és ő gondolja ...

— Igen, doktor úr, siessen! — mondlta H. Tóth határozott hangon a telefonba.

Hogy letette a telefonkagylóit, nem tudita, mihez kezdjen. Olga »lábai elé kuporodjon? Nevetséges lett volna.

— Főzök egy teát — jutott eszébe.

— Majd a kislány — tartotta vissza Olga. — Inkább ülj ide mellém.

H. Tóth kissé idétlenül érezte magát a fotelban, mostanában nem »szokott a felesége mellett ülni.

— Nem kell értem aggódni — mondta Olga.

H. Tóth nyelt egyet. Alattomosan belenyiilalt egy régi, visszahozhaitatlan kép a múltból. Éjfélkor a hagyomány szerint eloltották a villanyit, elcisöndesült a szálloda étterme, felálltak mind, és a sötétben a Himnuszt énekelték. Közben kint a hóvihar az utcai vezetéket leszaggatta, a szálloda végképp Világítás nélkül maradt. H. Tóth a sötétben rosszul csukta be a szoba külső ab- Laktábláit, »befőtt a hideg szél. Vacogtak a paplan alatt. A sok italtól Olgát enyhe rosszullét fogta el, de később a friss levegő hatására elmúlt. Másnap a vitorlás- klub körül csatangoltak a nagy hóban, Olga kiszaladt a »móló végére, felmászott egy hósipkás kőhakra. — Foglaltam neked egy várat!

— kiáltotta kipirulva — Foglaltam néked egy várat! ... A cipőjük csontke- ményire fagyott. A parti őrség imélliett egy kimérésre bukkantak, forralt bont ittak. Később nehéz hófelle- gek nyomultak a víz fölé, Olga megszeppent, és visszasietettek a szállodába.

— Elolvastad a levelemet?

— kérdezte Olga.

— El.

H. Tóthnak eszébe jutott egy mondat.

— Mit jelentsen az, hogy levonod a (tanulságot ?

Olga elmosolyodott.

— Csak nem vagy féltékeny?

— Nem, nem — vöirösö- dött »el H. Tóth.

— Nincs is rá okod, soha nem is volt — mondta az asszony. Legfeljebb nekem.

— H. Tóth nem válaszolt.

A doktor rövid diagnózist

adott.

— Alacsony a vérnyomása. Vagy »terhes. Jó lesz, ha kivizsgáltatja — mondlta H. Tóthnak az előszobában.

Czinkotai Frigyes: Fel a Róma-dombra

Kecskeméti Sándor: Kürtös Lóránt János: (Szüleim

SZIRMAY ENDRE

Talán

Eddig még

nem ért utói a botladozó jóitokat vérző árnyék s a messzeség pásztora lehetek hogy őrizzem az emléketeket mert ti tanúságtevőknek tegnapról vagytok itt mosolyogtok pedig néha fojtogatnak a gondok de íme a bot amire biztosan támaszkodhatok; lülctet sok le nem írt töprengő mondatom kezem és szám között ők a híd vívódásaim mindig megidéznek valakit

hívó szemetekben most is úgy ragyog a tisztára mosdott reggel amit a boldogok reménye áhít és ringatja az értünk aggódók tűnő szivárvány-álmait; bizakodom

talán még mondhatok nektek is valamit.

Szépen magyarul — szépen emberül

Citerázik a hoppmester

CARLO MANZONI

Veneranda úr megállított az utcán egy járókelőt.

— Bocsánat — szólította meg —, nem felejtett el valamit?

— Ki? Én? — kérdezte csodálkozva az úr.

— Természetesen maga — válaszolta Veneranda.

— Nem felejtettem el semmit — mondta a járókelő, és kíváncsian bámult Veneranda úrra.

— Biztos benne?

— Abszolúte. De egyáltalán, hogy jutott az eszébe, hogy megkérdezze, nem felejtettem-e el valamit, amikor nem is ismer?

— Miért? — ellenkezett Veneranda úr. — Talán

FELEDÉKENYSÉG

mindenkinek ismernie kell engem, aki elfelejt valamit? Akadhat, aki egyáltalán nem ismer engem, és közben elfeledkezik egy csomó dologról. Nem gondolja?

— Természetesen — ismerte el az úr vonakodva —, de én nem felejtettem el semmit.

— Nagyszerű — mondta Veneranda. — Természetesen el kell ismernie, hogy én ezt nem tudhattam, éppen azért, mert nem ismerem magát.

— Nem ismer engem, és nem szégyelli magát, hogy megszólít az utcán, és ilyen ostobaságokkal traktál! — kiabált a felbőszült úr.

— De hiszen én nem vagyok köteles mindenkit ismerni a városban — mondta Veneranda úr. — Tán csak nem az én hibám, hogy éppen magát nem ismerem, maga, maga ... díszpinty! Először látom, maga meg rögtön azt feltételezi, hogy ismernem kellene magát.

— Ugyan, dehogy — hátrált az úr.

— Ugyan, dehogy... — utánozta Veneranda türelmét vesztve. — Maga egy abszolút pimasz fráter, csak rabolja az ember idejét! — És hátat fordított neki, s dörmögve távozott.

Zahemszky László fordítása

Szóalkotásunkmak egyik — ha »nem lis a leggyakoribb — módja a népeíimológia. Általában idegen szavakat szoktunk „magyarítani” akfcép- p»en, hogy az eredeti szóalakot éntelmesítjük. Ha jobban megvizsgáljuk: torzítás történik. Pontosabban: az idegen, a nem vagy kevéssé ismert szóba értelmet viszünk.

Népetimológiával már elődeink lis éltek; a latin coe- meterium- bői (= (temető)

cinterem, a capitulumból káptalan vált. Nemcsak a latinból »átvett szavakra jellemző a; népetimológia, például a török kenesu »(= higany) kissé ibizarrá vált nyelvünkben: kéneső; a kárókatonának sincs köze a hadászathoz, mivel a török kara katna (= fekete madár) szóból »keletkezett. Sokszor humorról is árulkodnak a nép- etimológiával keletkezett szavak: a latin peronoszpóra népünk ajkán rövidesen fene rossz párává módosult, a német Durchdefekt nyelvünkben a járművek gumijának kilyukadásakor keletkezett hangot utánozva durrdefektté vált: a népmesékben szereplő hoppmester a német Hofmeister (= udvarmester) ér- telmesítése; az argóízű citerázik igének semmi köze nincs a hangszerhez, hanem a német zittern (=fél) ige átvétele. A kintorna összetett szónak »látszik, ám sem a kínnal, sem a tonnával nincs kapcsolata, hanem a laitin quinterna szóval!, amely először egy húros hangszer neve volt, majd a verklit jelentette. A franoia eredetű, de hozzánk német közvetítéssel eljutott ingenieur-bői (= = mérnök) linzsellér vált.

Napjainkban igen erős az angol nyelv hatása. Az eddigiekből világos, hogy az

értelmesíités, a népetimalógia itt sem maradhat el. Például a hot dog rövid idő alatt hótt döggé, a disc Jockey meg diszzsokévá vált, noha csak tréfásan, alkalmi használatban.

A népetimológia útján létrejött szavak többé-kevésbé »beilieszkedltek szókincsünkbe. A népetimalógiának van egy ikertestvére, a tudákos etimológia, amely a »tudományosság látszatával a német Renntier (= »rénszarvas) szót iramszarvasnak, fordították, mivel úgy »gondolták, hogy a rennen (= futói) igéből származik; valójában »pedig a németben skandináv jövevényszó. Jeles írónk, Dugonics András ugyancsak buz- gólkodott: a finn és a lapp szavakat úgy magyarázta, hogy ezek a magyar finom, illetve a láp szavakkal kapcsolatosak.

Azt mondhatnánk, hogy mindezek kuriózumok. Sajnos, a »tudákos etimológia néhány helységnevünket megfosztotta eredeti értelmétől, s »ilyen formában tette hiva- tákxssá. A Hegykő helynévben nem hegy volt eredetileg, hanem a már elavult agy (= szent) szó. Boldogkő soha nem volt boldog, mivel eredetileg Boldvakőnek, Boldókőnek mondták. Jász- fényszaru sem a fényiről, hanem a fövenyről kapta nevét, »a baranyai Helesfa nem függ össze a helyes szóval, hanem a régi Ehellős (= Akhilleusz) név nyelvünkben kialakult ejtése.

A névfejtés nem könnyű dolog; okoskodásunk sokszor mellékvágányra térhet. Ne engedjük meg magunknak, hogy a tudományosság látszatával nevetségessé váljunk.

Mizser Lajos