Somogyi Néplap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
1984. december 31., Hétfő Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS C send van idebent, de zajaival mégis j elen a serény kinti délelőtt: a szomszédban kaput nyitnak és kitárolnák a kocsival, az utcán valaki szenet lapátol, megcsör- ren a vödrök fogantyúja, a szemetesautó már elvonult de tudom., hogy a közeli kis utcákban még ott fújtat, rója köreit. Idebent csend van, termékeny, reménytkeltő csend, munkáira buzdító. De megszólal a telefon. Belevisít a csöndbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak annyit: halló. — Te vagy az, anyu? mondja egy hang a másaik végén. De miilyen hang — a gerincemben egy nyilallás. Valami nyüszítés, valami zokogáson túli, kicsiny, ösz- sze zsugorodott hang, mélyről, valahonnan a bugy- robből feltörő. Megismerem, hogy nem az én gyerekem hangja, és mégsem vagyok biztos benne. Szempillantás- nyi idő alatt végigélem, hová ment, mit csinálhat, nem tehet semmi baja, ez nem is lehet ő, nem is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké, nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra aszalódott öregé? Miközben érzem, hogy a rémület egyik hulláma el- vanulóban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang. Hova haza? Hal vagy, mi bajod, ki vagy? Kérdeznék, de nem merek. Hiszen ez egy segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják. és akkor ott marad egyedül, és még azt sem tudom, gyerek-e vagy felnőtt. A hang csak egy emberi lény darabja, — nedves oserépdarab, melyből nem vehető ki az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat, akár egy varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékeny pillanatban helyénvaló. Olyan rosszul vagyok, mondja újra a hang. Mégis gyerek. Az a kis vinnyogó kunkor a szó végén, ahogy belefullad a könnyek gombócába ... ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár a zuhatag: a fejem! nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italosüveg, a szétszóródott gyógyszerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép, lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütöttem be, mondja a hang, csak fáj. Sírás, szipogás: gyere haza, anyu. M ost már körülményesen, óvatosan bevallom. hogy nem én vagyok az, de majd mindjárt szólok neki, hol is van? Nem tudom. A rádió szól melletted? Igen. Dolgozni van a mamád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem. Vagyis 'igen, mert beteg vagyak. Azért maradtál otthon? Azért. És hol, hal laktok? Hetedik emelet, de tessék szólni az anyunak. Persze, csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuklásai között elhangzik egy vezetéknév, meg az: tessék neki szólni, meg egy 'kattanás — aztán újra a csönd. Ott állok, kezemben az elnémult hallgatóval. A végén ott lóg egy zsineg. Belemegy a falba. Onnan ki az utcára. Keresztül a városon. A túlsó végén egy kéz, ki * Hallatna Erzsébet írása első díjat nyert tárca kategóriában a Központi Sajtószolgálat 1984. évi prózapályázatán. tudja milyen, ki tudja, mit csinál most. Mit csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenger idesodor- ta az én délelőtti csöndembe. Mit .tegyek? Szőlők a .rendőrségnek, menjen oda egy kocsi — de hova? Szólok a mentőknek, akik lazt fogják mondani: kérjük a címet. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben az embertömegben, aki... Odakint az utcán valaki bevág egy kocsiajtót. Zörög a szenesvödör. A boltban csapkodják a pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdékben már hordják ki a tányérokat. Az irodákban telefon lóg az emberek fülén. "s A palack itt van a kezemben, éget, el kellene dobni, de nem .tudom. Zsibbadt érzékeimben még ott az iménti rémület. Az .ember mindig kaphat egy telefont, amikor... az ilyen telefonoktól ments meg uram minket. A palackból csak szól, csak nyöszörög a magányos hangocska onnan a hetedikről: gyere haza. anyu. A .telefonkönyv szinte magától lapozod ik, ott vannak előttem a nevek, öt egyforma családnév. Ezeket most sorra felhívjuk. Amikor tárcsázni kezdek, eszembe se jut, m'it mondok:, ha fölveszi egy méltatlankodó felnőtt. Ki az? hallom a gombó- cos-nedves, immár ismerős hangot. Szépen süt a nap, nem igaz? Egy kis fejfájás mindenkivel előfordull. Mesélj valamit, mit .is mondott anyu, mielőtt elment? A Petit is még el kell hogy hozza. A Peti is ott van, nem messze az anyutól. Hol is? Sokáig csevegtünk, a hang valamelyest megnyugszik, kjeimül, közben mintegy véletlenül kdböki egy intézmény nevét, ahol az anyja dolgozik. Akkor én most elbúcsúzom, és szólók neki, mondom óvatos izgalommal, rendben?! A drót végén halk szippantás, talán bólintanak, és leteszik a kagylót. Moslt már csak az intézmény számait kell végighívni, ilyen mellék, olyan mellék, fiatal női hang jelentkezik, magyarázkodom, a nő először megijed, aztán kurtán és elutasítóan megköszönt a dolgot, tökéletesen megértem, mentegetőzöm még egyet, s aztán gyorsan leteszem a kagylót. Ez a része határozottan kínos volt. Mindegy, meg kellett tenni. Térjünk napirendre az egész fölött Egy beteg gyerek eltévesztette a számot. Föl akarta hívni az anyját hát mi van albban. Szóltál az anyjának, kész. Jól van, először kicsit megijedtél, aikinék gyereke van, arra könnyű ráijeszteni, évvel mindnyájan számolunk, ebből nincs is kiút. A palackot továbbítottuk a címzetthez, magyarázom magamnak, de hiába. Percről percre rosszabbul érzem magam. A hang itt maradt a fülemben. Jön velem, ahogy járkálok, nem tudok tőle szabadulni. Lehet, hogy soha /többet. Mert már tudom, írd volt ez. Tudom, mi történt ott a hetediken. Hiába szólt mellette a rádió. Hiába nézett ki az ablakon. Lent sem embereket látott, hanem vonuló hangyákat. Idegen hangyalényeket, kilométerekre tőle. Bent minden mozdulatlan volt, a bútorok látott szájú halottak, az ajtó leselkedő szemű szörny, a . sarkúikban láthatatlan vadállatok. Ha a lépcsőházig elmerészkedne, három ajtót látna, rideg óriásokat, melyeknek négyszögletes szeme mereven bámul rá. Alatta a ilépcsőház ásító szakadéka. Senkit sem ismer, senki sincs itt, mindenki eltűnt ebből a kihűlt világból. Hát nem mozdult, nem mert megmozdulni sem. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy ha akárcsak egy idegen is élballagott volna az ablak előltt, tálán nem lenne ez az iszonyat. Dehát az ő ablakuk előtt nem ballag el senki. A ház előtt a pádon se ül senki, nincs is pad. Nem itudta, mi hiányzik, nem tudta:, hogy fél, talán tudta, de 'Okos gyerek nem félhet, mitől is félne, vinnyogni kezdett, valakit szólongatni, de senki sem felelt, már pi- tyergett, de senki se szólt rá, már sírt, de senki se törölte le a könnyeit, már 40 év somogyi képzőművészete Lóránt János: Munkakezdés zokogott, bőgött, de senki se adott neki zsebkendőt, visszaszipogta, lenyelte, fuïdakûiott, a szörnyek körvonalai elllködösültek szeme előtt, mozogni kezdtek, talán most már nem várnak .tovább, talán nekirontanak, pedig nincs is itt senki, csak éppen üres a lakás, üres a ház, üres a világ, és okos gyepeik nem fél, szívta az orrát, nyelte a sírást, tárcsázott, nagyon fájt is, tényleg nagyon fájt a feje, nem hazudott, és különben is, mit mondhatott volna, mi baja, hiszen nem tudta. Ezekről a fülsiketítő ormokról, a némán lezúduló lavinák alól lehet-e épségben szabadulni? K ésőbb újra hívott. Csengett a hangja a büszkeségtől. Telefonált az anyukám, hogy jön ám, mindjárt jön. És már nem lis fáj iá fejem, örülsz neki? Hogyne örülnék! Már majdnem meg is gyógyultam. Ez nagyszerű, de hogyan tudtál megint felhívni? Mert az anyukám számát elég sokszor el szoktam téveszteni ... Miért nem írod föl? Dehát föl van nekem írva! Mégis eltéveszted? Ismereti) én a számokat, csak néha tévesztem el őket. Miért, hát hányadikos vagy? Én? Én már nagycsoportos vágyóik az óvodában ! Ilyen kicsi vagy hát, gondoltam. Ilyen kicsik vagytok. De most pont tégedet akartalak felhívni, csengett tovább a hangocska, hogy megmondjam, hogy már nem is fáj úgy a fejem. Igazán kedves tőled. Gondoltam, hogy örülni fogsz. Gera Katalin: Lengyel József Dúsa Lajos Újévi köszöntő Adjon az isten jó sokat, ki gazdag — legyen gazdagabb. Fondor szükségleteiből bár lelke szabadulna föl! Adjon az isten — ami jut, szívünkhöz kislányt, kisfiút. Tyúkszárnyon, hurkán, halakon elleszünk mi is valahogy. Adjon az isten minden jót, jó vastag deszkakoporsót. Amíg e földön temetnek, írmag is marad helyetted. Honty Márta: Bartók Garai István TÉLI PASZTELL Nem is hullnak, csak keringenek, táncolnak, emelkednek, kört írva lejtenek e játszi hópihék, kristályszemek — néhány kezemhez ér, s nyomban elolvad. Vattadarabkák felhők paplanából — mint engedetlen kis molekulák. Lucretius porszemhasonlatát idézik föl tűnt idők távlatából. Föntebb sirályok fáradt szárnyalása. Hol alszanak, ha szél az ágat rázza és fehér páncélt ölt a Balaton? Egy tévedt varjú ült az antennára; emelkedik, nneglegyint számycsapása — kékbe fúródik, s nincs utána nyom. A FÉRFI A férfi fölfelé lépdelt a lépcsősoron. önmagával elégedetten állapította meg: friss, fiatalos és sportos, mit neki az a százvalahány lépcső, még akkor is, ha holnap tölti be a hatvanadik évét. Egy valami bosszantotta csupán: a hó. Haragudott a hóra, de nem azért, mert fázott, egy ilyen kíméletes, magaóvó életet élő ember, mint ő, amúgy sem fázik, méteres hóban sem. Most éppen a lépcsőkre gondolt hálásan. Milyen szerencsés velük. Ha akarna sem tudna eltunyulni, neki hazafelé jövet mindig meg kell másznia, s ha akarja, úgy veheti, számára ez a mindennapi kocogás a sportos élet erősítője, s ilyenformán a lépcsősor fiatalos kondícióban tartja. Asszonynevetést hall háta mögött. A férfi alig észrevehetően hátra les, s két bundás, csizmás asszonyt lát kacarászva közelíteni a háta mögött. Egyre közelednek, s a férfi szemében kigyúlnak a hiúság fényei; őt nem előzhetik meg azok a viho- rászó nők. Lépteit, tartását feszesebbre veszi, fejét feljebb emeli, belefúrja a csípős szélbe, közben persze vigyáz mozdulatai könnyedségére, nehogy szuszogjon, nehogy fújtasson fölfelé menet. Örömmel konstatálja, testében mennyi-mennyi tartalék, könnyedén szökken, lám, milyen gyönyörű gyümölcsöt ád az évtizedek óta tartó önkímélő élet. Az asz- szonyok azonban mind közelebb vihorásznak. A férfi dühös. Majd ő megmutatja nekik, gondolja konokul, hogy kell lépcsőt mászni. Nagyobb sebességre kapcsol, de ennél a fokozatnál már érzi, hogy átnyirkosodik hóna alatt az ing, s hogy a nedvesség mind nagyobb teret talál magának a hátán. De nincs mese, konok, akaratos tekintettel tör felfelé. De mi ez? Minden erőlködés hiába, a fordulóban, ahol a lépcsők még meredekebb irányt vesznek, a két nő könnyedén elhúz mellette, a férfit pillantásra sem méltatják, nevetgélnek rendületlenül. A férfi ezt az iramot, bár önmagának is szé- gyelli bevallani, nem bírja tovább. Lihegve, fújtatva megáll. — Baj van? Segíthetek? A férfi nehézkesen a hang felé fordul. Egyenes tartású, bajuszos fiatal férfit lát maga előtt. Szól, de alig hallani: — Semmiség. Meteoropata vagyok, bizonyára az időváltozás. Jön a meleg. A fiatalabb megértőn bólint és elviharzik. Kettesével szedi a lépcsőfokokat. Az öregedő férfi szívében megmozdul az irigységgel vegyes féltékenység; az a hg- juszos biztosan beéri az asz- szonyokat, s hogy neki már nem adatik meg a győzelem, erőlködve lép tovább. Legalább lássa amannak a győzelmét. Lába alig engedelmeskedik, tanácstalanul hátrafordul, s lent, a lépcsősor legalján meglátja a pöttöm legénykét, amint fütyörészve, szökellve iramodik fölfelé. Meghökken: több van abban, mint amennyit lát. Szinte látja: ő megy legelöl, utána a bajuszos s a sor végén a pötöm legényke. De kik mennek őelőtte? Azok hol vannak? Igen, gondolja szomorúan, azok már mind leléptek a képzeletbeli lépcsőről, bele abba a megismer- hetetlen feketeségbe. — Rajtam a sor — motyogja maga elé, s bizonytalanul megindul, hogy mielőbb hazaérjen. Varga S. József HALLAMA ERZSÉBET Hang a hetedikről
