Somogyi Néplap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-19 / 297. szám

1984. december 19., szerda Somogyi Néplap 5 Tenk László kiállítása Festői út Tenk László a lassan már középnemzedékké érő negy­venesekhez tartozik. Festői pályáját Bornáth Aurél ta­nítványaként kezdte. Tenk már pályája elején elkezdett kialakítani egy jellegzetesen egyéni festői munkamódszert, festésmó­dot, amely képeinek stílusát is meghatározza. Ez a stí­lus ugyan nem minden előz­mény nélkül való, de hazai művészetünkben annyira jellegzetesen egyéni, hogy egy, a mai festészetben ki­csit ás járatos ember azon­nal felismeri a Tenk-képe- ket. A kép megfestésénél elő­ször megtervezi a fő szín­folt kompozíciót, s ezt szé­les ecsettel, vékony festék­kel, szinte második alapo- zásszerűen fölviszi a fale­mezre. Az így előkészített folitf orm áoiókba „rajzolja” bele a részleteket; néha va­lóban rajzolva a tubussal, máskor meg ecsettel vagy f estőkéssel falrakva az anya­got — de mindenképpen vas­tagon, pasztózusan. Ezt a festésmódot igen árnyaltan tudja festőművészünk alkal­mazni, az egészen kemény, szinte recsegős megfogalma- zástál a lágy, lírai, érzelmes festésig, a konstruktívtól a szecessziósig. Egybegyűjtve, a Ikiállítóterem falára egy­más mellé akasztva egysé­gesen hat, egységes festői szellemiségről tesz tanúságot, az a festményanyag, amely­ben a legkülönbözőbb tema­tikájú, legkülönbözőbb mon­dani való jú kép van az egy­szerű csendélet-tanulmány- tcil a nyomorék oigány- asszony-partrén át a Szere­lem kertje szecessziós fel­dolgozásáig. Sokoldalú, de sokoldalúságában is követ­kezetes festői szemléletű mű­vész Tank László. A Barcson kiállított ké­pek közüli három, a festő tu ristaútjain ilhletődött képre hívnám föl a figyelmet, a velencei tómájúakra. A ve­lencei városkép nagyon si­kamlós téma. A város a XVIII. századtól a turisták és nászutasok mekkája, üz­leteiben hatalmas szuv entr­és giccspairádé. Maga a vá­rosnév is a sekélyes turista­látványosság szinonimájává dett, gondoljunk csak a bu­dapesti vidámpark — már lebontott — Velencéjére. Természetesen a festők is kivették részüket a giccs- parádéból, régen és most is. Nyugatot járt turistáink is­merik a párizsi Montmartre, a római Piazza Novana, az athéni Pi aka levelezőlap- festőit. A velenceiek nem tömörülnek így egy helyre, giccseiket a város sok he­lyéin, és azon kívül is, még a hazai képkeretezőknél is megtalálhatjuk. Pedig a fes­Legendás könyvek fakszimilében  téli könyvvásár újdonságaiból Az idei téli könyvvásár legnagyobb eseménye való­színűleg egy legendás könyvsorozat első kötetének fakszimile kiadása lesz. A nem is olyan távoli múltból jónéhány olyan kiadvány van, melyet a fiatalabbak vagy a nem szoros értelem­ben vett szakmabéliek csak híjjól ismernek, s e kötetek köré legendák szövődnek, hisz antikvái iumokban sem hozzáférhetők. A Pallas — mármint lexikon, a Kős^e- ghy Eiemér — mármint Ma­gyarországi ötvös jegyek cí­mű műve vagy a Bátky— Győrffy- V (ski — A ma­gyarság néprajza és sok-sok felsorolható példa mellett jellemző az e típusú köny vekre a Malonyay. Malo­nyay Dezső író, művészettör­ténész, néprajzkutató, szá­mos munkatárs bevonásával alkotta meg ötkötetes nagy opuszát, A magyar nép mű- vészete című munkáját. Az első kötet 1907-ben jelent meg a Franklin Társulat ki­adásában. A szerző elősza­vában öt évre ígérte a tel­jes mű megjelenését a köz­bejött világtörténeti esemé­nyek s könyvkiadási nehéz­ségek és problémák miatt az utolsó kötet azonban csak 1922-ben jelent meg. Malo­nyay azért kezdett hozzá a magyar népművészet kin­cseinek összegyűjtéséhez s értékeinek szöveges, képes közreadásához, mert úgy gondolta, a kiveszés és elfe­lejtés utolsó órájában van. Kissé romantikusan hazafi­as felbuzdulása késztette művének megírására. „Kis tüzet elolt minden szellő, a nagy tüzet a vihar is csak éleszti. Az izzó, a lobogó nemzeti érzést szítja a ve­szedelem, de ha gyatrán pislákol csak, elhamvad a szellőtől is” — írja a soro­zat indító kötetében. Malo­nyay vállalkozása mindmá­ig a magyar népművészet tárgyi emlékeinek leggaz­dagabb tárháza. Az első kö­tet a kalotaszegi magyar nép művészetét, a második a székelyföldit, a csángót és a torockóit. a harmadik a balaton-vidéki magyar pász­tornépét, a negyedik az al­földit, az utolsó kötet a pa­lócok népművészetét dol­gozza fel. A Helikon Kiadó az első kötet hasonmás ki­adásával örvendezteti meg most mindazokat, akik a magyar népművészet iráal érdeklődnek. A kötetben számtalan fekete-fehér és színes rajz, képanyag eleve­níti fel Kőrösfő, Kiskapus, Bánffyhunyad és környéké­nek népművészetét, s min­dennapi életben használt tárgyakat, saját kedvükre és főleg saját használatukra készítetteket. Malonyay De­zső leírásai, szinte riport- szerű beszámolói a képszerű szépségen kívül még élveze­tes olvasmánnyá is teszik e kötetet. A szép kiállítású kötet méltó folytatása a ki­adó gazdag, a magyar műve­lődéstörténet. művészet ha­gyományait ápoló s régi ér­tékeit újra felszínre hozó dicséretes programjának. A korábban felsoroltakhoz hasonlóan legendás kiad­vány volt „az Orbán Balázs" — mármint a Székelyföld leírása. Monumentális mű, akárcsak „a Malonyay”. A tudós szerző művét (A Szé­kelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismereti szempontból) az elmúlt év karácsonyára bo­csátotta ki hasonmás ki­adásban a Helikon Kiadó és a. Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülé­se. Orbán Balázs nagy mű­véhez. mintegy függelékül adta ki Torda város és kör­nyéke című monográfiáját. Orbán Balázs a székely nép történetének, földrajzának s legnagyobb tudója e köny- „népéletének” mindmáig vét 1889-ben adta ki, s az­óta nem került az olvasók kezébe. Alacsony példány- számban jelent meg annak idején. A Helikon Kiadó végezte el most ezt az elég­gé nem dicsérhető felada­tot. hogy sokak számára be- szerezhetővé legyen a le­gendás mű utolsó kötete s ezzel teljessé váljék Orbán Balázs hatalmas müve a székelyekről, TV-NÉZŐ töművészet történetében sok velencei tájkép igen előkelő helyet foglal el. Néhányat felsorolok az Olvasó emléke­zetének fefkíissítésére. A két Canaletto, Bernardo Belotto és Antonio Canal XVII— XVIII. sz. fordulóján készült festményeiről nem csak a város akkori állapotát, ha­nem életének forgatagát is megismerhetjük Francesco Guardi és Villiam Turner velencei témájú képei az impresszionizmus előkészí­tésében volt igen jelentős. Az impresszionizmus és az azt követő izmusok követői is fog Lalik óztak Velencével (Monet, Dufy, Sickert srtb.). A kortárs magyarok közül Berki Viola festményét kell megemlíteni. A Velencével foglalkozó képzőművészeti alkotások között Tenk László képei fi­gyelemre méltóak. Elkerüli a topográfiai, műemléki pon­tosságra való törekvést, en­nek ellenére igyekszik — si­kerrel — megragadni a hely szelllemét. Hangulatot fest, nem a szó impresszionista értelmében, hanem inkább érzelmileg. Egy-egy kompo­zíciónak egy-egy szín adja meg az érzelmi alaphangot, Több képen erősen redukált színskálát alkalmaz, hogy egy konkrét hangulat ér­zelmi kifejezését erősítse. Még azon a képen, ahol „büntetlenül” lehetett volna tarkán festeni, ott is — no­ha bőkezűen — visszafogot­tan bánik a színekkel. A hangulat megragadásá­hoz természetesen a színe­ken kívül egyéb kellékek is szükségesek. Látunk e képe­ken kanálisokat, hidacskákat, palazzókat, megjelenik az el­maradhatatlan szerelmes­pár, a gondola a szalmaka- llapos gondoíieriveil, a velen­cei settecento báli forgataga, egy elhagyott árkád alatt a Consiglio dei Dieci feketekö­penyes ügynöke és tovasuha­nó áldozata, vizek, ablakok, oszlopok — szóval Velence, az igazi város. Tenk nem a turisták Mekkájában, a cu- k or habos szuvenirváros dísz­letei között járt, hanem ab­ban a Velencében, amelyben hús-vér hétköznapi emberek élnek, amelyek valódi törté­nelme és sajátos hangulata van. Emberek ezrei közül csak néhánynak sikerült ez. a Velencéi meglátnia, meg­találnia. pedig csak egy sa rok, tíz méter, vagy egy fejmozdulat kellene hozzá. Azok, akik nyitott szemmel járták a lagúnák városában, övö nmei fogják felismerni <- festmények képi, hangulati és érzelmi igazságát, szép­ségét. Pogány Gábor Vera asszony, úgy is mint ájtaltos manó szemforgató módon azit lihegi szeretője laskafülébe, hogy: drágám, Raulnak bang, bang, bang, bang, Beának viszont bang, bang, bang, hogy meg ne sántuljom! Ami ékesen bi­zonyítja, hogy „odakint” még mindig nem jár annyi a nőnek, mint a férfinak, ment egy árva hanggal vál­tozatlanul hátrányban ma­rad. Csoda-e ezek után, hogy a filmbéli hölgyek a feminizmusnak eme kissé erélyes módját, a gyilkossá­got választják? Sőt, Vera asszony még azt is az or­runkra köti, hogy jobban vonzódik saját neméhez. Mit mondjak? Ezt a szőrmék, randa kis Ghristiant figyel­ve, amint vagy valami szob­rot fabrikál, vagy gyilkolód- zik, nem csodálkozunk kü­lönösebben Vera választásán. Ennek a két részesre nyúj­tott angol tévéfilmnek a rendezője is megér egy-két bangót nekünk. Nem elég, hogy a címmel elárulja azt, hogy iltten hölgyek fognak gyilkolászni — mivelhogy az éjitartos manó nevű állat pár­zás közben elfogyasztja hí­mét —, még az utóbbi évek leggyalázatosabb giccsét is a nyakunkba sikerült sóznia. Nekem egyébként van egy javaslatom: alapítsanak Nagy Banp-díjat a néző- bosszantásban élenjárók ré­szére. Természetesen je­löltjeim 4s vannak. Többszö­rös Ibanggal díjaznám azt a felületes hangmérnököt, aki a Tv-híradó harmadik ki­adásának szignálját olyan ordíltóra méretezte. Vagy nem panelban lakik az ille­tő, vagy süket. Egyszeres Bang-díjat érdemel az a be- mondónő, aki Alekszej N Kazancev „... és elszakad az ezüstkötél” című szín­művének tévéváltozatát úgy konferálja, hogy abban fő­szerepet játszik Páger Antal, Hernádi Judit és Balázsovits Lajos, míg kilencmillió néző szeme láttára aztán Máté Gábor bukkan fel a képer­nyőn, hogy főszerepben szin­te el se tűnjön onnan, amíg vége nincs a műnek. Egy „vidéki” színészt úgy tetszik, nem kötelessége is­mernie a televízió bemondó- nőjének. Az átlag néző vi­szont jól ismeri! Nat szóval, annak az áj- tatos Verának volt tíz hang­ja, Sen Ténék viszont egy árva Vangja, aki vízárus Szecsuánban, Brecht ke­mény, szikár művében a kis prostituált megszüli saját nagybácsiját, Sui Tárt. s ő visszaveszi, amit húgocskája jótékonyan herdál fűnek-fá- nák. Eredeti rendezői kon­cepció |és SUi Ta mély re­giszterén is szólalni tudó színésznő a példázat sikerzá­loga. A tévéválrtozat egyik­kel sem rangoskodik. Így afféle ismeretterjesztő szín­házat láttunk; aki még nem volt szerencsés ismerni a művet, most képet kapott róla. Azt nem mondom, hogy brechtit, mivel az sokkal erőszakosabb, keményebb és fegyelmezettebb. De láttunk mi már zseniálisan lágy, bő­beszédű változatot is a Pic­colo Teatro pesti vendégsze­replésén ... Sok érdekes egyéniséget állított elénk a Csak ülök és mesélek. Bang-díjra fel­terjesztett riport egy sem akadrt. Tatón az Ameriká­ból érkezett professzor kel­tett bennem csalódást, hogy csak konstatálja magyar kollégái kitűnő munkáját, de nem csodatévő. Pedig úgy szurkolunk ezért a bájos fiatalasszonyért, Marikáért! Nem kapna Bang-díjat a iRannon krónika sem, návó- díjiat annál inkább. Már vár­juk ezt az adását, melyben a nemzetiségi műsorokból magyarul is adnak ízelítőt. Az idei is bizonyította ne­künk: nemzetiségi állampol­gáraink hazánkban teljes, szép életet élnek. Leskó László Űszni tanulnak az ál­talános iskolások a taní­tóképző főiskola gyakor­ló iskolájában. Egy tan­folyam alatt négyszáz­hatvanöt gyereket oktat nyolc pedagógus. Az ön­költséges úszásoktatás az Iskolák kiegészítő fog­lalkozásaként talányt pó­tol Kaposváron, hiszen csak ebben az iskolában van tanmedence. Aho­gyan az edző is mondta, ha nem is tanulnak meg a gyerekek tökéletesen úszni, de megtanulják tisztelni a vizet. Bang és Yang

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom