Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-10 / 264. szám

1984. november 10., szombat 5 RÁDIÓSZEMLE A szovjet kultúra hete A népfőiskola történetéről Siófoki témájú kiadvány A Népművelési Intézet falui ejlesztési füzetek so­rozatának második köte­teként sokszorosították Matyikó Sebestyén József A siófoki népfőiskola tör­ténetéről című interjúso­rozatát. A siófoiki szerző ennek a már-már legen­dás intézménynek törté­netét tárja fel beszélgeté­sek füzérével. Megszólal- fiatja az egykori cselekvő tanúkat. Dr. Záhonyi Ferenc szak­íróval a gondolat meg­születéséről folytatott esz­mecserét. Ebben ezt is Olvashatjuk: „Egy alka­lommal meghívtak engem előadást tartani Balaton- 'foerâüÿbs s Scsriogy me­gyei táncokról, és ekkor ismerkedtem meg Molnár Istvánnal. Mindig becsül­tem tánctudását — külö­nösen a székely táncok terén —, valamint azt a szorgalmas gyűjtőmun­kát, melyet végzett. Mol­nár István érdemes és kiváló művésszel, a siófo­ki népfőiskola egykori ve­zetőjével is beszélgetett a szerző. Ebből tudjuk, Ihogy az 1946 második fe- toen indult intézményben Olyan tárgyak szerepeltek, mint a hagyományápolás, a társadalomtudományi ismeretek, a Balaton-is- ímeret, művészetek stb. A kiadványban interjút olvashatunk Páldy Ró- berttel, a Könyvtáros nyu­galmazott felelős szer­kesztőjével is, aki szintén szerepet vállalt a népfő­iskola működésében. And- rássy Kurta János szob­rászművész is tanára volt az intézménynek: „Siófo­kon főként a népművészet kérdéseiről tartottam elő­adásokat, de ezen kívül szobrászatra is tanítgat- tam a szobrászat iránt érdeklődő táncos hallga­tókat.” Megszólaltatja a szerző dr. Kádár Zoltán művé­szettörténészt. ö lis tanára volt a népfőiskolának. Dr. Kiss Gyula, a szom­bathelyi tanárképző fő­iskola docense, mint egy­kori hallgató vall a sza­vai szerint „nagyon ke­mény iskoláról”. Van az interjúk között egy posz­tumusz írás: Matyikó Se­bestyén József Egyiid Ár­pádot is megszólaltatja, ő szintén hallgatója volt a népfőiskolának. Ebből idé­zünk egy részt: „Én ugyan jóval később, csak 15 év múltán kerülhet­tem hivatásos néprajzi pályára, de a siófoki nép­főiskola determináló ha­tása folytán, attól a pil­lanattól kezdve foglalkoz­tam tánckuítatással, dal­kutatással, szakrálisanyag- gyűj téssel, továbbá szá­mos koreográfiát készí­tettem. Arra nevelt..., hogy a népi kultúra sze- retete nem narodnyikiz- mus, hanem minden nép a saját ‘ismeretén keresz­tül tud csak érvényesülni és mások kultúráját meg­becsülni.” Költözik az Országos Széchényi Könyvtár A vár toronyraktáraiban tá­rolt 10 ezer kötet könyv át­költöztetésével 1984 októbe­rében megkezdődött az a nagy munka, amelynek so­rán az Országos Széchényi Könyvtár 6 milliós állomá­nya új helyére, a Budavári Palotába kerül. A költözés­sel párhuzamosan folyik a hírlapraktár, a plakát és a kisnyomtatványtár előkészí­tése, hogy befogadhassák a városi raktárak anyagát (MTI-fotó: Cser István) Bemekül szerkesztett és él- ményszerűen izgalmas ripor­tok, színműadaptációk, ver­ses összeállítások, prózai montázsok, zenei adások egész sorával adott kereszt­metszetet a héten a rádió a szovjet művészetről az októ­beri forradalom évfordulója alkalmából. Közhelypetárdák nem robbantak, az ünnep­lésre nem rakódott rá a szokványos ünnepségnek más fórumokról és a koráb­bi időszakokból származó pe­nésze, a recenzens mégis szenved: az anyagbőség za­varától ... Az „emberszabású” meg­emlékezéseknek volt szép példája Földvári Géza műso­ra, melyet szerdán hallot­tunk Korok párbeszéde cím­mel. Nem szónofeias kinyi­latkoztatások hangnemében szólott az egykori moszkvai tudósító a magyar—szovjet barátságról, hanem olyan em­bereket szólaltatott meg, ked­vesen, tap in táltosán, akiket személyes vonzalom köt ha­zánkhoz, illetve a Szovjet­unióhoz. Egykori katonatisz­tet, akinek Rsétonya, Szeged és Budapest felszabadítása jóval többet jelentett, mint sikeres haditetteit, hiszen életre szóló barátságokat kö­tött az akkor ellenséges or­szágban. A Szovjet—Magyar Baráti Társaság tisztségviselőjét, aki — szíve szavára hallgatva — GÎJS2 fővonalon sajátította el nyelvünket, amilyéücïi legjobb orosztanárairtk közűi is csak kevesen az övét. Ki­tűnő festőművészt, akit az vezetett el Petőfihez, Csont- váryhoz és Óbuda szépsé­geinek rajzos megörökítésé­hez, hogy leánya a Semmel- weiss Orvostudományi Egye­temen tanult ösztöndíjas­ként. Kulturális ügyekben „utazó” diplomatát, ki azt tekinti élete legfontosabb cél­jának, hogy kis nemzetünk szellemi értékeit Puskin és Muszorgszkij népének leiké­be plántálja. Nemcsak ré- gebhi „karok párbeszéde” alakult ki, hanem olyan embereknek a jövőbe muta­tó dialógusa is, akik egy-egy ország méreteitől és a világ­politikában játszott szerepé­től függetlenül, kizárólag ér­zelmi és szellemi alapon ke­resnek kapcsolatot egymás hazájával. Nemesebb formá­ja ennél aligha létezhet az in temacionaiizmusnak. S ha már e szép fogalom­nál tartunk, hadd szóljunk arról a Szvjatozszlav Btcli­terről — Kerekes András­nak kedden és szerdán hal­lott, kétrészes dokumentum» műsora ürügyén —, aki nemcsak a vérében rejlő orosz, lengyel, zsidó, néniét, tatár és — figyelem! — ma­gyar genetikai kódok okán lett internacionalista, hanem a szellem embereként, a zongoraművészet halha­tatlanjaként is. Meggyőződ­hettünk ismét a bőségesen adagolt zenei illusztrációkból — köztük az emléketes bu­dapesti koncertjein készített felvételekből —, hogy nem­csak Csajkovszkijt, Rahma- nyinovot és Sosztakoviosot, nemcsak Beethovent, Schu­bertét, Chopint játszik pá- rataüan elmélyültséggcl, bá­mulatos tudatossággal és le­nyűgöző eleganciával : Lisz­tet, Bartókot szintén. A kar­mesterek, kamarapartnerek, barátok és mindenekelőtt az ugyancsak Világhírű énekes­nő-feleség Nyina Dorliak vallomásaiból, valamint Richter ritka és szűkszavú nyilatkozataiból hiteles és vonzó arckép állt össze er­ről az óriásról, rábízván a hallgatót arra a felismerésre: az odesszai muzsikuscsalád sarja és a legendás Heinrich Neuhaus még legendásabb egykori növendéke nem egy­szerű démon, ellentétben a zenei közvélemény egy ré­szének felületes ítéletével, hanem számos „angyali” vo­nás tulajdonosa is: harmo­nikus csendéletek gyűjtője — sőt alkotója! — a természet szerelmese. Kerekes András nagy érdeme, hogy erről a sokszínűség miatt nehezen elkészíthető arcképről egyet­len árnyalat sem hiányzott. S ami több: a katartitous ha­tás sem maradt él. Lengyel András KULTÚRA ÉS DEMOKRÁCIA Mi sem volna egyszerűbb, mint azt mondani, hogy a kultúra mindig is édestest­vére volt a demokráciának. Hiszen a görög demokrácia teremtette meg a görög kul­túrát. Akkoriban játszották Aiszkhülosz Szophoklész és Euripidész drámáit, akkori­ban tanított Szókratész és Platón. A demokrácia hoz­ta létre a holland festésze­tet. az teremtette meg Spi­noza filozófiáját stb. Igen- ám, csakhogy tudjuk, adott körülmények között a nem demokratikus idők is tala­jává váltak igen sok kultu­rális teljesítménynek. Elég arra gondolnunk, hogy pél­dául a Horthy-korszakban jön létre az a nagy iroda­lom, melyet József Attila,. Babits Mihály, Radnóti Mik­lós képviseltek, ez az idő­szak hozta létre Szent-Györ- gyi Albert felfedezéseit stb Tehát nem érvényes az az elmélet, mely közvetlen vi­szonyt teremt a kultúra és a demokrácia között. Oly­annyira nem, hogy adott esetben a demokrácia egy általán nem vonatkozik a kulturális teljesítményekre, hiszen Ady 'Endrének elein­te csak néhány ezer olvasó­ja volt, József Attila köny­vei is csak kis péidánys tóm­ban jelentek meg, s csak később váltak valóban nép­szerűvé. Még inkább ez a helyzet a tudományos felfedezések­kel. Értékük ugyanis sem­miképpen sem attól függ hogy hányán fogadják el, és hányán nem. A tudomány akkor is igaz lehet, ha csak néhányan állnak mellette. .(Persze akkor is, ha töme­geket győz meg.) Egyszóval sokkal bonyolultabb a vi szony a demokrácia és a kultúra között, mint hinnők, sokkal összetettebb, mint az az első pillanatban látszik. Mindenesetre bizonyos, hogy a kultúra egyes tendenciái csupán akkor igazán de­mokratikusak, ha később, a fejlődés folyamán rájönnek az emberek, hogy ez a kul­túra valóban kell nekik, mert így igaz. Viszont semmiképpen sem szabad elfelejtenünk, hogy a kultúrának van egy olyan területe, mely feltétlenül demokratikus, mely min­denképpen a néptömegekért van, mégpedig a kultúra propagandája, a kultúra szervezeti felépítése, a kul- túrházak tevékenysége, és ezzel összefüggésben az úgy­nevezett tömegkultúra mégpedig az a tömegkultú­ra melyet a televízió, a rá­dió es a többi tömegkom­munikációs eszköz közvetít a tömegekhez. Nem hiszem, hogy akár a rádióban, akár s televízióban csupán azok a . gondolatok hangzanak el, melyek napjainkban közvet­lenül a tömegekhez szólnak. Erről ^szó sincs. De igenis bizonyos, hogy egészében a televízió és a rádió azt a tömegkultúrát közvetíti, mely szinte közvetlenül be­folyásolhatja az embereit kulturális színvonalát. S itt a szórakoztatásról van szó. Az emberek a nép­tömegek valóban szeretnek szórakozni. Az úgynevezett szórakoztató iparnak emészt­hető, viszonylag könnyen feldolgozható, de ugyanak­kor színvonalas szórakozást Kill biztosítania. A színvo­nalas szórakozás nagyén sok mindent jelent. Jelentheti a labdarúgó-mérkőzésektől kezdve egészen az úgyneve­zett könnyűzenéig a teljes skálát, mely ha valóban szó­rakoztat. ha valóban fordu­latos, akkor adott esetben közelebb hozhatja az embe­rekhez a valóságos kultúrát. A tömegkommunikációs eszközöknek meg kell talál­niuk. azokat a funkciókat, melyek a tömegeket a kul­túra felé fordítják. Egy-egy színházi előadás bizonyos értelemben „avantgarde”. Lehet avantgarde, hiszen esetleg egy-egy házi előadás valamiféle áttörést hajthat végre, bár előbb kevesek­nél, mert azt a bizonyos színházi előadást legfeljebb ötvenezer ember nézi meg. Viszont a tömegkommuni­káció ilyen kísérletre leg­többször alkalmatlan. Vagy ha alkalmas, akkor kivétel képpen fordulhat elő az ilyenfajta próbálkozás. El­lenben ezek a tömegkom­munikációs eszközök alkal­masak arra. hogy az embe­reket orientálják. Például, hogy bemutassák a legfon­tosabb részleteket egy-egy operából, képernyőre vagy mikrofon elé hozzák a leg­érdekesebb verseket, és így vágyat keltsenek az embe­rekben: látogassák a színhá­zakat, az előadóesteket, kép­tárakat, illetve a koncert­termeket. Ez a művészet propagandája, de olyan pro­paganda, amely éppen a legfontosabb és a legvon­zóbb mozzanatokat emeli ki a művészetből. Hasonló a helyzet az egész művészetiparral. vagy­is a szórakoztatóiparral. Vi­lágos, hogy a művészetipar más jellegű, mint a teljesen egyedi művészet. Hiszen egy festményt a kiállítóterem- ben néhány ezer ember lát csupán, a művészetipar ter­mékeit viszont sokmillióan iátják, hallják vagy éppen használják. A művészetipar­nak ezért van fokozott fe­lelőssége, amelynek lényege abban áll, hogy eléggé de­mokratikus tud-e lenni, vonzza-e a közönség érdek­lődését a művészethez vagy ellenkezőleg: eltávolítja tő­le. Mert például Johan Stra­uss vagy Offenbach még a művészethez vonzották az embereket, a West Side Sto­ry szintén de a giccs csu­pán távoltarthatja az em­bereket tőle. S ebből a szempontból kell megítélni a tömegkom­munikációs eszközök viszo­nyát például a tudományhoz is. A tudományos ismeret­terjesztés igen elterjedt a rádióban és a televízióban. De a rádió vagy a televízió nem adhatnak oiyan érte­lemben igazi tudományt ahogyan például az egyete­mek. Viszont felkelthetik i széles tömegek érdeklődése t, egyes tudományos kérdések iránt. De csak akkor, h > nem valamiféle külsődleges- szenzációval szolgálnak, ha­nem a valódi tudomány ta­nulságai alapján terjesztik az ismereteket. Látjuk tehát, hogy a kul­túra természetes módon ké­pes demokratikussá válni, és a kulturális intézmények feladata az, hogy minden formáját közvetítsék a nép­tömegeknek, vagyis érvénye­sítsék a kultúrában benne rejlő demokratizmust. Hermann István Négy kötet a Négy évtizedből Hazánk felszabadulásá­nak negyvenedik évfordu­lójára készülve több, az ün­nephez méltó kiadványt je­lentetett meg a fennállásá­nak ugyancsak negyvenedik évfordulóját ünneplő Kos­suth Könyvkiadó. A hajdan Szikra néven indult kiadó huszonnégy új kötet gondo­zását vállalta az ezekben a napokban folyó politikai könyvnapokra, köztük a Négy évtized-sorozat első négy kötetét. A neves tör­ténészek — Balogh Sándor, Gergely Jenő, Réti R. Lász­ló — által szerkesztett köny vekben az a közös, hogy a negyven év olyan történel­mi csomópontjait veszik gór­cső alá, amelyek meghatáro­zók lettek a későbbiek so rán. Szabó Bálint Űj szakasz az MDP politikájában című műve nyitja a sort, amely az 1953—54 közötti szakaszt tárgyalja. Balogh Sándor az 1945-ös magyarországi vá­lasztásokról közöl tanul­mányt, míg Simon Péter a Magyar parasztság sorsf or - dulója címmel az 1946— J949 között eltelt időt elem­zi Politikus a szerzője a negyedik kötetnek. Korom Mihály a népi bizottságok és a közigazgatás magyar- országi viszonyainak ala­kulását vizsgálta 1944—1945 között. Mind a négy munka éré nye, hogy nyelvezetével, szakmai mélységével nem­csak a szűkeb b szakma, kép­viselői számára nyújt élve- aetet, hanem minden, törté­nelmünk közelmúltja után érdeklődő olvasónak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom