Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-03 / 259. szám
1984. november 3-, szombat Somogyi Néplap 7 SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK A sejtelmesség, a nyugalom mellett még egy élménye volt. Badacsony felől hirtelen szürkeség jelent meg, s hiába adott apja parancsot a fordulásra, a nagyobb hullámok utolérték őket. Mire a partközeibe értek, már tombolt a vihar. Ennek a képe is megmaradt benne: Mint fájó szív küzdelme, Mint jövő vész-sejtelme, Mint egy lázphantásia : Olyan fájó, oly gyötrelmes, Olyan kínos, oly sejtelmes A Balaton hulláma Mint az őrült őrjöngése, Mint a haldokló nyögése, Mint a fájdalom jaja: Oly panaszló, oly dühöngő, Olyan rémes, oly öldöklő A Balaton vihara. gével. Nemcsak érezte, tudta, hogy a Balatonnak lelke van, s mindenáron közelébe alkart férkőzni. A titkok nyitját kereste. Ezt a pillanatot idézte fel, amikor verset írt a tóról: Mint egy kép a túlvilágból, Mint egy fény a mennyországból, Mint egy régi szép tündérrege: Olyan titoktelt, oly ábrándos, Olyan égi, oly bűbájos A Balaton kék ege. 1848 tavaszának és nyarának szépségeit csak a délvidékről érkező aggasztó hírek árnyékolták be. Aztán egy szeptemberi napon azzal futott be az udvari cseléd, hogy a falutól nem messze vörös köpenyes seregek vonulnak, s várható, hogy egyik csapatuk Kötcsére is betér. Az apa mindjárt fegyverek után nézett, de amikor meglátta a kapun belovagolni a katonát, már tudta, őket baj nem érheti, régi dargonyoscimborá- ja volt... A lelkesedés tüze a fiatal lány lelkét is megmozgatta, örömmel hallgatta tizenhetedik születésnapja körül a győzelmek híreit. De igazából őt a tavasz foglalkoztatta; az újraéledés, a kikelet, a természet csodája. Soha nem tudott betelni a kívánt látnivalókkal. Harminc évvel később (1879-ben) így beszélt erről: — Mikor a fecske visszatér, akkor az én gondolataim is hazafelé szállnak. Nem tudom elhinni, hogy valóban kitavaszodik, ha én ott nem vagyok, hogy nélkülem is megtörténik a fa bimbózása, gyöngyvirág nyílása, s azt gondolom, hogy a hazatérő fecske a kikeletben kételkedve, újra visszafelé venné útját, ha jötténél az én dalom nem üdvözölné. Oh, te soha nem feledett, örökké szeretett, örökké siratott édes, kedves otthon. Ugye, igazam van, te sem feledtél el engem, s mielőtt újra tavaszra virulnál, bevárod hozzád siető gondolatomat, s mikor ligeteid zöldellni, erdőd árnyasodni, fáid fakadni, virágaid ébredezni kezdenek, mikor szunnyadó meződet a visszatérő fecske örömdala kelti fel álmából, akkor neked is eszedbe jut a régi tavasz, a régi ibolyanyílás, a régi boldogság, a régi szerelem; az a régi dal, melyet egykor én és a fecske együtt daloltunk. Az emlékezés fájdalmassága a romantika, pontosabban Victor Hugo hatása. De mögötte valós tartalom volt, mert 1852 után már csak ritkán láthatta a szülői házat. Nem sokkal huszadik születésnapja után férjhez ment Szalay Károly kaposvári ügyvédhez. Ezután Kaposvár és Pest között telt el idejének nagyobb része. Nem szívesen szerepelt, kezdetben csak az Atala nevet írta oda versei, beszédei alá. 1863-ban Szabó Richárddal mégis vállalkozott arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen. Lapot indítottak, Gyermekbarát címmel, aminek irodalmi anyagát főleg Kisfaludy Atala írta. Ennek és a Hölgyfutárban, a Divatcsarnokban, a Családi Kör ben és másutt megjelenő költeményeinek elismeréseként választotta rendes tagjául 1878-ban a Petőfi Társaság. Ezután adta ki a Franklin Társulat Rajzok című (1879) elbeszéléskötetét. Ennek legjelentősebb vonása a névtelen, testetlen búbánat: „Egy régi temetőben, egy régi síron, egy régi szomorúfűz alatt ültem A temető elhagyott, a sír koszorútlan, a szomorúAz első kaposvári költőnő A múlt század második felében — a körülmények szerencsés alakulása nyomán — az első kaposvári költőnőt üdvözölhették az irodalom kedvelői. Méltán, mert olyan írók fogadták be társaságukba, mint Eötvös József, Jókai Mór, Toldy Ferenc, Vas Gereben. De addig, hogy Balatonfüreden egy asztalhoz ülhetett velük, hosszú út vezetett... 1832. április 6-án Kisfaludy Mihály dra- gonyos kapitány kötcsei házában nagy volt a sürgésforgás. Cselédek és a kastély belső emberei szaladtak bábaasszonyért, tiszta ruháért. Aki nem mozgott, arra mindjárt rá- dörrent az úr hangja. A futkosás és hangoskodás oka nem kevesebb volt, mint a nagyasszony vajúdása. Hannovszky Amália tudta, mire vállalkozott, amikor igent mondott a dragonyos tisztnek: a Kisfaludy família mindig híres volt a bő gyermekáldásról, meg arról, hogy sok katonát adott a ha- • zának. A szorító fájdalmak szüneteiben kettős imát mondott: hogy az újszülött legyen fiú (ne mondhassák rá férjének rokonai, még arra sem volt képes), de mégis inkább lány, mert akkor nem kell majd félnie a hadi hírektől... Már jó délután volt, amikor a dragonyos kapitány az asszonyházból meghallotta a gyereksírást. Kisleány — jött mosolygó arccal az egyik fráj. Lány — komorodott el a tiszt a másodperc tört részére, de aztán nagyobb örömmel és hanggoi kiáltotta: Vi- vát! Évekkel később maga mesélte el Atalá- nak, megtoldva azzal, hogy a vivát után mindjárt a boroskupát kérte, s le sem tette a keresztelő napjáig. Olyan vigasság volt akkor Kölesén, hogy még tíz év múlva is émlegették. Jól eszébe véste a serdülő fruska. S persze azt is, hogy a Kisfaludy név mire kötelezi. A házitanító sokszor idézte Himfy (azaz Sándor bátyja) Kesergő szerelmét, s hozzá mesélte a történetet, hogy mennyit kellett szenvednie a francia hadifogságban. Atala tudta, a bácsi ezért mégsem panaszkodott soha, mert megtanulta az idegen nyelvet, s eredetiben olvashatta Rousseau, Diderot, Racine műveit. Ezek hallatán a kisleány már maga is akarta a franciát tanulni, s lelkében testet öltött a vágy: látni, tapintani a távoli földet, találkozni ott élő emberekkel, írókkal. Tizenkét évesen már tökéletesen ki tudta fejezni magát franciául, s születésnapjára egy verseskönyvet kapott attól a költőtől, akit Európa-iszerte ünnepeltek akkor. Victor Hugo — mondogatta a nevet, miközben lapozgatta a könyvet. Sorok ragadtak meg benne: „Mais le vent n’aura point mon livre, ô deux profonds!’’ A ritmus lüktetését érezte meg benne, s azt, hogy ez mégsem annyira kötött, mint a Vergiliusnál, Hora- tiusnál megismert formák. Egy pillanatra az is átfutott rajta, rrti lenne, ha megkísérelné utánozni a versírást... Hiszen Victor Hugo azt mondta ki, amit ő is érzett, hogy mennyire szép a természet. Húsz évvel később, amikor Pesten Atala költeményei címmel elhagyta a nyomdát első könyve, sokan kérdezték tőle: dalait honnan meríti. Válasza mindig ez volt: — Ki tud feleletet adni arra, hogy amikor a tavasz jön, miért nyílnak ki a virágok, miért alakul át minden, s lesz szépséges a natura? Semmit nem teszek, csak figyelem a változásokat, a sok-sok apró rezzenést, a madárdalt, a rózsát, a napsu- gárt, az esti szelet, mindegyik súg, üzen valamit. Csak hallgatni kell, mert minden dal ott van egy nagy könyvben; a természetben. A költőnő számára legemlékezetesebb tizenhatodik születésnapje voit. Nemcsak azért, mert ígéretet kapott arra, hogy a legközelebbi megyebálon már táncrendet is csinálhat; ekkor futott be a hírrel a szomszéd birtokos, hogy kinevezték az első felelős magyar minisztériumot, s a kormánynak tagja Eötvös József meg Kossuth Lajos és Széchenyi István is. Az öröm újabb ígéretet csiholt ki az apából, szavaiból any- nyit jegyzett meg Atala, hogy másnap csónakkirándulást tesznek a Balatonon. A verőfényes nap csillogóvá tette a víztükröt, nem volt szükség a prémes takaróra. A szülők természetesen az európai tavaszról beszéltek. Atala nem a szavakra figyelt, hanem a tóra. Nem tudott betelni a víz, a nádasok, a környező hegyek szépséfűz elaggott volt. — Itt künn őszre járt, alkonyodéit, az eget felhők borították, s benn az én szívemben együtt voltak mind: ősz, alkonya és felhőborulat. — Milyen szomorú még a temető is, ha elhagyott, s még a sír is, ha koszorútlan ...” A szomorúság, az élettől való elfordulás megmagyarázatához tartozik egy Kaposváron szerzett különös betegség. Hiába hívták ki a fizikust, nem tudta megállapítani a baj okát, csak azt konstatálta, hogy a hölgy láza nagyon magas volt. Hosszú hetekre ágynak dőlt, és semmi mást nem tudott csinálni, csak olvasott. Sorban a világirodalom nagyjait. Egyszer, mikor éppen Ariosto Orlando furioso című elbeszélő költeményénél tartott, hogy mázas látomásokkal küszködött. Kiabált. így: Az idő megy. — Kérlelhetetlen kézzel Tó vizére jéglepelt borít. És az ifjú szív kihűlve régen, Elfeledte tündér álmait... Maga lepődött meg a legjobban, hogy lázas gondolatai rímes formát kaptak. Attól kezdve lejegyezgette azokat, s mikor már több összegyűlt, elküldte a Hölgyfutár szer- ' kesztőségébe. Szívesen fogadták. Első kötetét nem kisebb egyéniség, mint Szász Károly méltatta Arany János Figyelő című lapjában. A betegség elmúlt, de nyomait hosszú ideig viselte. Ez is arra szorította, hogy az álmok világát kutassa. — Azt szeretem, amikor alszik a táj — mondta egyszer. — Akkor tudom, hogy ott lebeg az álom édes délibábja. Abban van fény, tündér, nincs gátja a nagy érzéseknek, kívül marad a földi bánat. Igaz, jön az ébredés, de a ritmus hozza az újabb estét és az álmokat. Kisfaludy Atalánál a hallgatás, a belső meditáció csendjét a Somogy szerkesztőjének, Raboz Istvánnak sikerült megtörnie. Hetilapjának olvasóit örömmel értesítette árról, hogy a Somogynak jutott a szerencse, hogy a kaposvári poetrinát „visszavi- hette a múzsák oltárához”. 1870 májusától kezdődően versei, beszélyei rendre megjelentek itt. Például a Migraine című elbeszélés, amivel oly sikert ért el, hogy a Fővárosi Lapok külön cikkben méltatta jelentőségét. Kandalló tüzénél című versében önmaga és mások számára fontos dologra jött rá; a külső és a belső világ különbözősége mellett a fizikai és a lelki idő ellentétére. Az életút felére jutva meglegyintette a múlandóság, s ezt ma is figyelemre méltó meditativ sorokban fejtette ki: „Mi az ember? Tenger cseppje, — Mit a szélvész felkapott, — Harmat, ha virág kelyhébe — Sár, ha porba hullott. — S hogy mi volt e percnyi létben, — Perc múltával egy senki: — Szél viharja, tenger árja — Elsodorja, elnyeli.” Az utóbbi sorok már a századforduló körül születtek, jelezve azt is, hogy a költőnő megértette az idők és stílusok változását. Mint a Petőfi Társaság tagja természetesen kapott meghívót 1904. április 18-ra a városháza dísztermébe. Tagja volt annak az ötven tagú tanácsnak, amelyik körvonalazott és elindított útjára egy kaposvári irodalmi egyesülést. A közgyűlésre harminc nappal később került sor ugyanott. Roboz István bejelentette; megalakult a Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaság, tiszteletbeli tagja Rákosi Jenő, Kisfaludy Atala, Pékár Gyula, Gárdonyi Géza. Az idős poetrina megnyugvással vette tudomásul, hogy az egyesülés alelnö- ke Szalay Fruzsina lett. A lánya, kire költői hagyatékát bízta s aki mindig osztozott vele a siker örömében ... Laczkó András
