Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-25 / 277. szám

1984. november 25., vasárnap Somogyi Néplap 5 Iehak Fimci HuszárLk Zoltán Csontváry című filmjében Major Tamás és Bács Ferenc jelenete Rail ványi Géza: Cir eus Maximus című filmjében STÚDIÓSZÍNHÁZ BÁNK BÁN KRIMI Bemutatjuk az Objektív Stúdiót — Az Objektív Stúdióinak tisztes múltja és ígéretes je­lene van a filmgyár alkotó- tevékenységében. Milyen szándékkal, célkitűzéssel kezdték meg annak idején a munkát? — kérdeztük Marx Józseftől, a stúdió vezetőjé­től. — Eltérően a többi stúdió­tól, a miénk semmiféle szer­vezeti előzményre nem te­kinthet vissza — mondta Marx József. — A munkát 1976-ban kezdtük el, s több tényező szállt amellett, hogy ezt a műhelyt létrehozzuk. Régóta érlelődött már a fel­ismerés, mely szerint a jó hagyományok (amelyek ko­rábban a Balázs Béla Stúdió körül kristályosodtak ki) va­lóban alkalmasak arra, hogy a jövőben professzionista körülmények között, az al­kotói feltételek gazdag biz­tosításával, kellő felelősség- vállalással értékteremtő sze­rephez jussanak. Annak a filmes nemzedéknek a ta­pasztalatairól van szó, amely tágaibb értelemben Sára Sán­dorral, Kosa Ferenccel, Ró­zsa Jánossal, Szabó István­nal kezdődött, s tartott Gaz­dag Gyuláig és másokig, s amely nemzedék az értékal­kotásnak ezt a fogalmát ko­rosztálytól függetlenül kiter­jeszti másokra is a magyar filmkultúra egészén belül. — Kik előtt nyíltak meg a stúdió kapui? — Azt mondhatnám, hogy stúdiónk nyitott is, és zárt is .. . Nyitottnak tekinthető, mert például az elmúlt há­rom esztendőben tizenhat rendező tizenhét filmjét forgatta le nálunk, de egy­úttal zárt is. mivel általá­ban arra törekszünk, hogy filmeseink felismerjék a tár­sadalmi értékeket. Az indu­lástól kezdve ötven filmet készítettünk el eddig. S ha elfogadjuk azt az állítást, hogy egy hegységet a csú­csai jellemeznek, akkor ta­lán az Objektív Stúdió arcu­latát az olyan filmek hatá­rozzák meg, s alakítják ki profilját, mint a Pókfoci, a 80 huszár, a Ménesgazda, az Angi Vera, a BUÉK!, a Bi­zalom, a Vasárnapi szülők, a Mephisto, vagy az olyan elsőfilmes indulás, mint a Cha-cha-cha. És nem utolsó sorban az olyan dokumen­tum filmjeink is, mint volt a Küldetés, a Néptanítók, A bankett, vagy az Együttélés. — Mindez egyúttal prog­ramot is jelent? — Az ilyesfajta felsorolás persze mindig töredékes ma­rad. Nem tartalmazza pél­dául azokat a nehéz fajsúlyú műfaji tapogatózásokat sem, mint amilyen volt az Ékezet, vagy a Szívzűr. Nem fér be a keretek közé Nádasy Lász­ló utolsó munkája sem, ame­lyet nagy igényességgel ké­szített el: a Történetek a magyar filmről című soroza­tának rendezői portréi, amelyből csak három ké­szült el, így Ranódy Lász­lóé is, akit már csak a film­szalag őriz meg számunkra „élőben”. S nem férnek be­le a programba azok a fil­mek sem, amelyeket váltako­zó sikerrel, a szélesebb kö­zönségigények kielégítésére indítottunk útjára. Stúdiónk­nak sohasem volt — az egy évre szóló, kevés számú filmforgatás lehetősége miatt — írásos programja. Ennek ellenére programot adnak, mindazok, akik az Objektív Stúdió Művészeti Tanácsá­nak munkájában részt vet­tek. így voit ez Huszárik Zoltánnal is, aki a stúdió alapítása óta egészen halá­láig hozzánk tartozott. S programot adtak azok, akik nálunk készítették el film­jeiket, mint Gábor Pál, Kar­dos Ferenc, Kézdy Kovács Zsolt, Elek Judit, Böszörmé­nyi Géza vagy Gyarmathy Lívia. Sőt közéjük sorolnám Radványi Géza rövid jelen­létét is, hiszen nálunk for­gatta a Circus Maximus cí­mű filmjét. — Stúdiójukhoz írók és dramaturgok is tartoznak. — Valóban. Már 1976 óta arra törekszünk, hogy a rangját veszített dramatur­giai munkakört — amit rop­pant fájlalok, hiszen annak idején Nemeskürty István éppen engem is dramaturg­nak csábított be a filmgyár­ba — lehetőleg helyreállít­suk. Jó kísérletnek tartottuk, hogy ezt a pizíciót olyan írók segítségével töltsük be, mint Kardos István, Vámos Miklós és Balázs József, akiknek a film iránti elkö­telezettségét ismertük. Vál­lalkozásunk azonban csak fe- lében-harmadában sikerült, továbbra is hiányzik az ér­tő, szervező és kitaláló típu­sú dramaturg. — Hogy látja a magyar film jövőbeni helyzetét? — Úgy vélem, már közeli a felismerés, hogy a magyar filmélet egészséges fejlődésé­nek jelenlegi akadálya a részérdekeltségek erősítése. A gyártás és a gyártáson be­lül is a szolgáltatás, vala­mint a magyar film forgal­mazása. A terjesztés és az irányítás különböző centru­mai szétforgácsolódnak, fő­leg a gazdasági oldalát te­kintve. Alapos reformra van szükségünk, nem sza­bad konzerválnunk a jelenle­gi helyzetet. — Végezetül hallhatnánk valamit stúdiójuk utóbbi forgatásáról ? — Nemrég fejezte be Sza­bó István a Redl ezredes cí­mű filmjét, amely széles kö­rű nemzetközi,, osztrák, NSZK közreműködéssel ké­szült, de többségében ma­gyar művészi és gazdásági irányítás mellett. Talán mon­danom sem kell, most, ami­kor a kooprodukciós filmek körül kiéleződött a vita, bi­zonyos többlet-felelősséget veszünk magunkra, hadd te­gyem hozzá, szívesen ... Én­nek minősítéséről ma még felelőtlenség lenne nyilat­kozni, később viszont már illetlenség. Céljáról azonban beszélhetünk. Olyan filmet szeretnénk ismét a közönség­nek bemutatni, amely bizo­nyíthatná, hogy az érték és a széles közönségigény meg- alfcuvásimentesen találkozhat egy filmallkotásban. A Csiky Gergely Színház stúdiójának új produkciója rendhagyó, önképzőkört kö­rülmények között született : az úgynevezett csoportos szí­nészek önkéntes társulása hozta létre a maga gyönyö­rűségére, épülésére. Miután azonban a társulat vezetősé­ge megtekintette a színpad- kész művet — igenelve az eredményt — a hivatalos be­mutatók rangjára emelte, és nem méltatlan alkotást ju­talmazott a lehetőséggel. Ön­törvényű, erős intellektust mutató Bánk bán variánssal gazdagította az átdolgozó­rendező, Mohácsi János e drámaképünket. Valahogy úgy láttatja velünk az is­mert történetet, ahogy egy ma élő Katona József láttat­ná; ebből a korból vissza­pillantva a középkori törté­nésre, XX. századi életér­zésektől eltelve, öngúnnyal, mégis kamaszos szertelen­séggel. Friss, mozgósító ere­jű — s ezt szürkeállomá­nyunkra értem — drámavál- tozat és előadás született. Láttam szemöldököt rán­colni valakit, amikor meg­hallotta, hogy Shakespeare, sőt Theokritosz soraival dú­sította az átdolgozó Katona szövegét. Nem avval védem a „merénylőt”, hogy igen csekély a betoldás mértéke. A józan ítélőképességre apellálok, amikor felemlege­tem, hogy Katona maga is követte a shakespeare-i min­tát (Hamlet), Tiborc mono­lógját pedig németből fordí­totta, olyan zseniálisan, hogy elhomályosította vele az ere­detit. Mindazonáltal nyelve­zete ma archaikusnak hat, s valljuk be: eléggé eljárt fö­lötte az idő. A Kis magyar irodalomtörténetben olva­som róla: „.. • még a nyelv­újítás előtti darabos, a klasz- szikus ideálhoz még hozzá nem idomított magyar nyelv.” A kaposvári változat nyelvezete mai, néha szemte­lenül frieskás, olykor irritá­ló, viszont a drámai súly- pontjelenetekben valódi drá- maisággal zeng egy digaret- tafüsittől mart torokbál... Mohácsi korunk tapaszta­latainak birtokában „igazít­ja ki” Katonát. Voltaképpen az bk-okazati viszony logi­kájának megfelelően változ­tat. S e logikának felel meg az, hogy Endre király nem bocsáthat meg felesége gyil­kosának, s nem mondhat puha szavakat annak teteme fölött. Bánknak halnia kell. A király gúnyos szavaira ereszkedik le a függöny: „Magyarok! igen jól esmé- rem — szeretnek. Enyimek!” Mert ez a változat nemzeti karakterünket igyekszik ki­rajzolni — ebből a szem­szögből sikerrel —, Petőfi ama találó megállapításával egyezően, hogy vasárnapi nép vagyunk. Könnyen lob­bannak, könnyű fuvalomtól is kihunynak itt a békétle- nek indulatai. Mindez azon­ban nem súlyos didakticiz- mussai van itt jelen, hanem az eredeti szituációkat és szövegrészeket mintegy gu ­miasztalul használva köny- nyedén, szarkasztikus hu­morral. Ügy hogy néha po­kolian mulatságos a játék, mely azért érezteti a gogoll ujjmutatást is: „Magatokon röhögtök!” Ennek a másféle, pszichológiai ismereteikkel is átitatott logikának megfele­lően kacérkodik Melinda Ot­tóval; a viktimológia olda­láról, a sértett felelősségének aspektusából is megvizsgál­hatjuk a csábítás trükkjeit és következményeit. És so­rolhatnám a változott alap- helyzeteket ... Helyette a kifogásaimat ösz- szegzem röviden. A salétro- mos. áthatolhatatlan falak között — Mohácsi nagyszerű díszlete — örökös félho­mályban játszódó dráma túl hangos, ha a szobaszóinházi méreteket veszem figyelem­be; ezek az araányok a fino­mabb, seokszínűbb játékra, a nüanszök érzékeltetésére alkalmasak. Túl so:k a para­dicsomlé, az első nézői sort is veszélyeztető dulakodás, verekedés, noha érzem, hogy a színpadi művet tudatosan vitték el a grand guignol, a rémdráma változatos ször­nyűségei felié. Kicsit csapda is ez: XX. századi gondolko­dás és Shakespeare-korabeli rémdráma... Talán még kereshették volna a harmó­niát, úgy ahogy Ê. Kiss Pi­roska megtalálta azt mát é* ó-it egyszerre hozó jelmezlei- vel. (Bánk például bokáig érő ballonfélében érkezik.) Ez a tehetség Úgy megyünk el fiilmre- mekek mellett, mintha nem is léteznénék; egyik orszá­gos lapunk kritikusa azon kesergett a minap lapja ha­sábjain, hogy a Tanúk nél­kül című Milhallkov-mű kö­zönybe fulladt a pesti mo­zikban. Jómagam is csak azért hagytam szó nélkül a film kaposvári kudarcát, mert nem akartam ünnep­rontó lenni a szovjet film ünnepi eseménysorozatán. Az ünnepet nem a külsősé­gek, hanem a művek jelent­hették volna... Ok-okozati összefüggéseket természete­sen lehet találni az üres, vagy majdnem üres házak­ra: annyi középszerű és gyenge film között miért is ezekre az alkotásokra fi­gyelne fel a néző? Voltak olyan évtizedek, amikor a gyenge munkákra agyon- szervezték a közönséget, ez is most bosszulja meg ma­gát. Ilyen és hasonló okok miatt ment üres nézőterek­kel a megyeszékhelyen Nyi- kita Mihalkov másik csoda- filmje, a Pereputty. Csoda- film? Az valóban. Ha én rendező lennék, csak ilyen csodabogár-filmeket készí­tenék, illetve próbálnék ké­Hevesi András „őrjítő” ze­néje is ilyen szervesen funk­cionáló része az előadásnak. Amiben a Bánk bán be­mutató legnagyobb, legfon­tosabb erényét látom, az, hogy egy olyan színészi ré­tegről ad új képet, mely ed­dig jószerével csak epizódok­ban jeleskedhetett. (Kivétel néhány már korábban is oroszlánkörmöket mutató művész) Gyuricza István Bánkja súlyos, nagyívű, őszinte nagyrabecsülést ki­vívó alakítás. Különösen re­mek annak eljátszásában, hogyan válik hideg észlény­ből ösztöneinek szolgájává, sőt kiszolgáltatottjává, ma­gánéleti tragédiájában értve meg egy nép kiszolgáltatott­ságát az idegeneknek, s nem véletlen, hogy nem a handa- bandázó békétlenek fordítják ki medréből. Ugyanilyen pil­lére ennek a változatnak a Bibenachot játszó Dunai Ká­roly: ez a ritter egy fölé­nyes intellekitusú, minden­kin átlátó férfi, akit a kény­szer tesz a más kiszolgálójá­vá. Nagyon fontos alakítás ez, és II. Endre is Dunai pá­lyáján. Kristóf Kati Gertru- disa szintén, a színésznő sok­színű játéka a nőt adja ki a királynőben; okos, de kirá­lya gyakori távollétei miatt állandó kielégítetlenségben izzik, és az idegen környe­zetben elveszti a mértéket, bajt hoz egész környezetére hibás döntéseivel. Nagy Mari a már említett Melindát játssza jelentékenyen, újabb babérokat gyűjtve Cseresz- nyéskertbeli sikeréhez. Cser- na Csaba Mikhálként és Ti­borcként bizonyítja, hogy csak státuszilag csoportos színész, valójában fontos, nélkülözhetetlen művésze lett •rövid idő alatt a társulatnak. Ottó hálátlan szerepében Lu­gosi György, Peturéban Ka­rácsony Tamás jeleskedik, Lukács Csilla és Gangl Edit „cserepartnert” jelenléte is funkcionál, akárcsak a bé- kétlenéket alakító Tóth Gé­za, Guttin András, Patkó Imre, Nagy Sándor. szítenii... Olyanokat, ame­lyekbe hétköznapjaink zsú­folódnak bele, de valahogy — jó értelemben — nem „normálisan”, mihalkovi módon eredeti látásmóddal. Hogyan veszi észre minden apró életmozzanatban a nem szabályszerűt, ez megfejt­hetetlen titok: ez a tehet­ség. Eilnd.ul egy nagy darab asszony a városba, és be­avatkozik. A lánya, a volt veje, a volt férje, annak új házasságából való gyerekei stb. életébe. Ez az alapter­mészete; javítani akarja az elrontottak És nem érti a városiakat, hogyan hagyhat­ták elromlani az életüket. A népmesék muzsik-anyói- nak leszármazottja ez az életasszony, akit Nonna Morgyukova játszik felejt­hetetlenül, zseniálisan. Jó­zan paraszti ész és „bonyo­lult” városi — túlcivilizált — gondolkodásmód ütközik olyan mulatságosan, hogy hol kacagunk, hol sírni tá­mad kedvünk. Közben meg­ismerkedünk az élet olyan árnyoldalaival, melyekről Mihalikov filmjén kívül ed­dig nem beszélt senki. Ügy tetszik, Marija asszony mér­kőzése vesztésre áll, az in­dividualizmus győz. Mihal­kov filmje ezért akar idő­ben jelezni. S ezért az ő Pereputtya „a mi pereputy- tyunk is. L. L. Szémann Béla Barokk kamaramuzsika Négynapos hangversenykörúton szerepeltek a $ Filhanmomäa szólistái Somogybám; a barokk kor kamaramuzsikájából ad­tak ízelítőt Kaposváron, Barcson, Nagyatádon Leskó László FILMJEGYZET Kinek a pereputtya?

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom