Somogyi Néplap, 1984. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. november 17., szombat 5 À szűkebb pátria vonzásában Figyelemmel kísérik a fejlődést, a gondokat A magyar népdal hete A budapesti Somogyiak Baráti Köre e héten tartotta évi közgyűlését az Állatorvos-tudományi Egyetem aulájában. A szervezetet három évvel ezelőtt hozták létre azok a fővárosiak, akik valamikor Somogybán éltek, dolgoztak vagy valami más oknál fogva kötődtek me- gyénkhez. A tagok figyelemmel kísérik Somogy fejlődését és gondjait, s lehetőségeikhez mérten igyekeznek segítséget nyújtani. Tevékenységüket három szekcióban, gazdaságpolitikai, irodalmi-művészeti és tudományos területen végzik. Mindkét fél számára hasznos az együttműködés. Az elszármazottak részéről ablaknyitás Somogyra a szűkebb pátriához fűződő kapcsolatok ápolása, a hazaiaknak viszont alkalmat nyújt arra. hogy a megye gazdasági és kulturális életét szélesebb körben is megismertessék. A közgyűlésen a kör tagjain kívül részt vett Kleno- vics Imre, a megyei pártbiMo gens Andersen festményei Mogiens Andersen a jelenkori dán művészet klasszikusai közé tartozik. Nagy, fekete arabeszkjei mindenki által ismertek. Dán kortár- sai közül tálán ő az, akire legerősebben hatott a francia szellem és formavilág. Az 1948-ban a modern francia művészetről írott könyvében így magyarázza a francia kultúrához való kötődését: „Más itt a szellem, mint bárhol másutt a világon: vonzó, játékos köny- nyedség ötvöződik kibontakozó szellemi tevékenységgel. A művészek szerencsés munkakörülményeinek megteremtéséihez ezek szükséges kellékek.” Vigasságok pompás világa zottság első titkára és Sugár Imre, a megyei tanács elnöke. Az est érdekessége, hogy a vendéglátó intézmény rektora, dr. Kovács Ferenc is somogyi születésű. Dr. Szirmai Jenőnek, a baráti kör elnökének üdvözlő szavai után Sugár Imre tájékoztatta az elszármazottakat a megye közelmúltjának eredményeiről és nehézségeiről. Beszámolójában többek között foglalkozott a népesség alakulásával, az egyes termelési ágazatok helyzetével és a tanácsi hatáskörbe tartozó kérdésekkel, a lakáshelyzet gondjaival. Kérte a jelen levőket. segítsenek olyan szemlélet kialakításában, amely a fiatal értelmiség számára vonzóvá teszi a vidéki munkát. Örömmel számolt be arról, hogy a balatoni vízvédelem eredményei lassan bár, de mutatkoznak, hogy 1990-re várhatóan minden település egészséges ivóvízhez jut vagy hogy az utóbbi években nagyobb gondot fordítottunk a műemlékvédelemre. A lelkes hozzászólások sora bizonyította, hogy pesti „földijeink” ugyancsak jól tájékozottak ügyeinkben Olyan kényes kérdések merültek föl, mint a táskái termálvíz hasznosítása, ' a színészház építése és a színház rekonstrukciója. A kérdések megválaszolása után dr. Szirmai Jenő beszámolót tartott a tavalyi rendezvényekről, amelyek, közül talán a legsikeresebb a Somogyból elszármazott költők és művészek Fészek klubbeli bemutatkozása volt Ismertette a jövő évi programjavaslatot, melyben többek között szerepel Nagy Ferenc tabi faragóművész fővárosi bemutatója, valamint országos népi iparművészeti kiállítás és pályázat Siófokon. A tervek szerint a kör tudományos szekciója részt vesz a balatoni hét rendezvényein, iaz agrár szakemberek pedig augusztusban tesznek kétnapos Iá togatást megyénkben. Dr. Takács István vezetőségi tag a baráti kör működési szabályzatának tervezetét bocsátotta vitára. A hozzászólók között a kaposvári származású Hanák Péter, a történettudományok doktora fölvetette: jó lenne, ha Somogybán is lenne valami rendszeres nyári program, szabadegyetem, amelynek szervezéséhez készséggel felajánlotta segítségét. A résztvevők a javaslatok alapján módosított programot és működési szabályzatot elfogadták. Befejezésül Bíró Gyula, az MS2BT főtitkára, a vezetőség tagja bejelentette : dr. Gyenesei Istvánt, a kör eddigi titkárát a megyei pártbizottság titkárává választása miatt felmentik tisztsége alól. A tagság a somogyiak baráti körének új titkárává Vas Imrét, az MSZMP Központi Bizottságának politikai munkatársát választotta meg. A nagyszerű adássorozatnak csak az első feléről számolhat be a szemleíró, hiszen a magyar népdal hete vasárnap fejeződik be, ám talán így sem elhamarkodott a megállapítás: ennyi tiszta szépséget, ennyi megtisztító élményt régen kaptunk az éterből ilyen rövid idő alatt. Ami pedig a műsorszéria szerkesztését illeti — nos, az legalább annyi tudatosságra és gondosságra vallott, mint legjobb népdalaink szerkesztésmódja. Hol egyetlen melódia változásait kísérhettük figyelemmel Moser Zoltán igényes sorozatának jóvoltából — külön öröm, hogy ez éppen a Somogybán néhány évszázada felröppent páva- dallam volt —, hol a „területi elv” érvényesült, mint Tari Lujzának a Zene és néphagyomány a Dunántúlon és környékén címmel sugárzott három összeállításában vagy Végvári Rezsőnek a Némespátrói lakodalmas című hangulatos hangfreskójában. A tradíciók továbbélését Kodály Zoltán, Bádos Lajos, Lajtha László szerzeményeinek műsorra tűzésével illusztrálták a szerkesztők. Különösen tetszett, hogy a népzene csodafájának nemcsak a sűrű lombját és nemcsak a törzsét csodálhattuk meg, hanem a gyökereit is. A Találkozásom a népzenével című sorozat csütörtöki adásában Bede Anna költő és műfordító mutatta meg azokat a hajszálgyökereket, amelyek a mi szépséges köszöntőink. siratóénekeink, szerelmi dalaink, balladáink világát az Ob mentén maradt vagy a Skandináviába költözött rokonok hagyományaival összekötik. Az európai'módin nevelkedett magyar fülnek kissé furcsának tetszhettek a chahti és manysi vadászok, halászok, a zűrjén földművesek olykor a munkadalok motorikus kiszámítottságára emlékeztető dallamai, de egyértelműnek a közös múltunkban gyökerező pentatónia s az érzelemvilág gazdagságában sem kételkedhetett senki Bede Anna gyönyörű műfordításai- nák hallatán. Hasonló élvezettel figyeltük a sarkkörön túl a kegyetlen természettel viaskodó lapp hozzátartozóink dalaira, s ízlelgettük azt a finn melódiavilágot, amely lakerekítettségével leginkább emlékeztet a magyar folklórra. Teljességre a személyes hangú, vallomásos műsora szerzője természetesen nem törekedhetett, nyilván ezért maradtak ki észt és mordviin rokonaink néphagyományai. Remélhető, hogy később ezeknek a bemutatására is sor kerül. Ugyancsak az itt kizárólagosain hiteles etnikai elv alapján került a magyar népdal hetének programjába Végvári Rezső csütörtöki zenés beszélgetése Tusnádi Sára mezőségi népművésszel. A széki aratások, kézfogók, keresztelők, fonóbéli vigasságok pompás világa tárult elénk a remek nótafa pergő szavú elbeszéléseiből, kedélyes daloilásáfoól — szellemes szókimondással, vérpezsdítő pajzánsággal. Igaz, némi szomorúságot okozott, mikor hallottam, hogy a széki falvakban is kevesen járnak már a táncházba, hogy az urbanizáció során keletkezett szokásrendszerbe egyre kevésbé illik bele — legalább látszatra — a népzene, a néptánc világa, akár az Alföldön vagy a Dunántúlon. Ezért is kár, hogy az adás akkor hangzott el, amikor az egyszerű szépségekre leginkább fogékony hallgatók — a gyermekek — már az igazak álmát aludták. Ám egy jól időzített ismétléssel talán helyre lehet ütni ezt a csorbát is. Lengyel András udvari Badacsonyi borbogár Szeretem a déli vart szőlősdombjait, pincéit, de ilyenkor ősszel a túlsó hegyek üzenetét is szívesen hallom. Vajon Antal Imre rokonom évszázados pincéjében van-e már jóféle mur- ci, elkezdhetjük-e a lélek- vidámító kortyolgatást? — Már hogyne kezdhetnénk el — mondja a sógor, és máris leveszi a szögről a lopót. E rangos pillanat- nák sok kedves előzménye vol,t, kezdve a bonyodalmaktól mentes autózással az északi part színes táján, a két perce befejezett szalon- názásig a szólősbirtok legnagyobb diófája alatt a „hagyományos” tőkék pirossárga sugárzásában. A nagyság szerint sorakozó hordók nyugalma csak. látszólagos: belsejükben mint a visszafojtott indulat, forr a hegy leve. — A murci itatja magát — ismétlem a sokszor hangoztatott igazságot (figyelmeztetésül magamnak) de vigyázni kell vele ... Azért persze nem vigyázok olyan nagyon, mert azt is tudom, hogy ez a féktelen kedvű ital nemcsak mámort adhat, de jó álmot is, idegnyugtatót, s a murcis poharazgatások után soha nincs hervasztó másnaposság, munkára ásítozó bágyadt szemű reggel. Tegnap bejártam a partközeli kedves helyeket, kigyönyörködtem magam az őszi Balaton színeiben, legendáiban, s most jól esik az iddogálás az Antal-ősök pincéjében. — Fojtásnak jó lesz egy kupica törköly — mondja Imre. Mostanában — talán mert egyre ritkább — magam is becsülöm a törkölyt. Tiszta és erős, mint a hegyi levegő vagy mint Antal Imre kézszorítása. Nemrég egy kiliti pincében a gazda felsorakoztatta különféle pálinkáit, s amikor a törkölyhöz ért, hangsúlyt teremtő- en fölemelte a mutatóujját. Ez azt jelentette: ő mindegyikből szívesen tölt, de ha van eszem, a törkölyt választom. Tegnap Aszófőn Gerencsér Miklósnál tihanyi mer- lót kortyolgattunk a durw- zsoló cserépkályha melleit. Miközben Bözsike, a ház asszonya borkorcsolyát készített, irodalomról beszélgettünk, s a többi között c házigazda Ady-drámájáról, amelyet a Somogy közölt folytatásokban. Miklós nyomdakész, ám megfölleb- bezhetetlen mondatai rávai- lottak, akárcsak a háza, az udvara, de maga -a hely is, ahol ezt a lélegzetelállítóan gyönyörű íróportát létrehozta. Kidőlt-bedőlt, gaztengerbe fulladt öreg parasztházat vásárolt itt évekkel ezelőtt, majd felújította, helyesebben újrateremtette. Nincs olyan szöglete, zuga a háznak, az udvarnak, amely ne harmonizálna a művészien megalkotott porta egészével. Ez esetben a tervezői, a kivitelező, a parképítő-kertész azonos: Gerencsér Miklós, az író, aki építőmesterként valószínű, megsokszorozhatná jövedelmét az úgynevezett második gazdaságban. Ha szükséges, kaszál vagy megmetszi a gyümölcsfáit. imponáló gyakorlati érzékkel, kézügyességgel végzi ház körüli tennivalóit — két cikk vagy regényrészlet között —, akárcsak Badacsonyban a szőlőművelő, a Rodostó turistaház egykori gondnok-vendéglőse: Tatay Sándor. Róla, a kitűnő novellák, regények szerzőjéről úgy beszélnek itt a hegybeliek, mint maguk közül valóról, akiben nem az az ér dekes, hogy író létére van olyan jó bortermelő, mint akármelyik tősgyökeres helybéli, hanem hogy elismert gazda létére könyveket ír. Most is hallok vele kapcsolatban egy kis anekdotaszerű történetet. Egy szőlőmunkás, akit az író többször segítségül hívott a nagyobb munkák idején, így szólt hozzá: „Tatay úr, én már olyan sokszor segítettem magának, igazán megérdemelném, hogy írjon rólam egy könyvet.” „És mi legyen a címe?” — kérdezte az író. „Badacsonyi borbogár”, felelte példás önismerettel az atyafi, aki föltehetően nem igen röstelli, hogy az átlagnál nagyobb szeszkazánnak tartják a környéken. Berzsenyi is jó gazda volt, Kisfaludy Sándor is. Az utóbbi, miután elnyerte a jómódú Szegedy Róza irigyelt kacsáját, adhatott bizonyságot igazán valóságérzékéről, praktikus észjárásáról. Persze, egy ideig Ró- zácska méltán élt a gyanúperrel, s föltehetően inkább a csélcsap hozományvadászt látta a jóvágású, szépszavú testőrtisztben, mint a későbbi megállapodott táblabírót. Most Felsőörs táján jutott eszembe Himfy szerelme. ugyanis itt lakott egy ideig nagybátyjánál, Szegedy János prépost úrnál, aki a szép és okos lány révén a család „emelkedését” remélte, következésképpen préposti tekintélyét latba vetette Kisfaludy házassági szándéka ellen. Csakhogy Róza „költői alany" létére nem tartozott korának epe- kedő, ernyedt akaratú Fan- nijai közé, s miután Kisfaludy mellett döntött, félretolta az útból a prépost nagybácsit s a fülébe káráló rokon nénikéket, akik mindig „napra készen” tájékoztatták őt leendő férjeura nőügyeiről. Nem csoda, hogy Kisfaludy ellenszenve a vénasszonyok iránt később sem enyhült, s második feleségét sem az akkor már hozzá illő élemedettebb korosztályból, hanem a tizenévesek közül választotta. Szegedy Róza egyébként Sümegen halt meg, s gyászjelentését költő férje fogalmazta. Eképpen: „Nagy tekintélyű Mező-Szegedi Szegedy Róza sok évek ólta nyomorgató betegségeinek keletkezésében, végre forró ínhideglelésben az ő drága életét menteni törekvő kívánatos és a szorgalmak ellenére is ...” E sorok hangulatát a ba- latonudvari temetőben idéztem föl (bár a badacsonyi múzeumban olvastam egykor a gyászjelentést), ahol a megdöbbentő kőszívek alatt a Szegedy Róza és a Kisfaludy Sándor kortársainál régebbi halottak fekszenek. A hagyomány szerint, ezeket a sírköveket egy idevalósi ember faragta — az utolsót saját magának. — Kemény ember lehetett — mondja Antal Imre és megtölti a poharakat. — Akárcsak a kenyér helyett követ termő Balatonudvar- diban a szegény emberek élete lehetett — teszi hozzá csendesen, majd a földre loccsant néhány kortyra való hamisítatlan badacsonyit. Szapudi András Csendélet fekete asztallal Festmény