Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-13 / 241. szám
1984. október 13., szombat 5 Ha elfogadjuk Marx nevezetes megállapítását — egy társadalom színvonalát az is jellemzi, milyen mértékben képes gondoskodni a gyermekekről, az idősekről, a betegekről, a csökkent mun- kaképességűekről — úgy kétségtelenül a közepesen fejlett országok közé kell sorolnunk magunkat. A rádió Segíthetünk? — című sorozata, vagy az ugyancsak rendszeresen jelentkező Idősebbek hullámhosszán című műsora jogosan számíthat e csoportok tagjainak érdeklődésére, amint a Hogy tetszik lenni? — című széria is, amelynek legutóbbi adását hétfőn hallottuk. Mint rendesen, ezúttal is nyugdíjasokhoz vezetett el bennünket László György műsorvezető és Tóth Gabriella szerkesztő-riporter, ráadásul különleges helyszínre: a Gál György Sándorról elnevezett napköziotthonba, melyet tavaly alapítottak olyan magányos öregek számára, akiknek hozzátartozói, rokonai a gázkamrákban vagy az önmaguk által ásott sírgödrök pusztultak el negyven esztendeje. A csaknem száz idős ember magányérzetét a társasági együttlét csillapítja itt, a közös olvasás, tévénézés, rádióhallgatás, olykor az Állami Operaház és a Fővárosi Operettszínház művészeinek egy-egy előadása, no meg a lehetőség, hogy „kibeszélhetik” szomorúságukat. Amint a feszesen szerkesztett, szófukarsága ellenére — vagy éppen ezért — megdöbbentő riportból kitetszett, nincs bennük harag, kezük nem szorul ökölbe, nem keresnek vétkeseket ot, ahol nincsenek, a sebek sajgását enyhíti a társadalom együttérzése és a szociális gondoskodás. Inkább rezignáltan, mint indulattal beszélnék családtagjaik elhurcolásáról, a halálmenetekről és arról, hogyan gyilkolták le az SS-ek a mun- kaszalgáiatosök százait. A megfontolt és tapintatos riporternek sikerült elkerülnie a sebek kiújulását: inkább a lelki gyógyítás, a vígasztalás volt a célja, mint a szenvedések felidéztetése. Inkább a „riportalanyok” megóvását választotta, mint a hallgatók sokkolását. Nemcsak szakmai ismeretekből vizsgázott hát jelesre: újságírói etikából is. Hasonló óvatossággal faggatta életsorsukról a beteg gyermekeket a Látogatóban Című sorozat keddi adásának két szerkesztő-műsorvezetője, Kereszty Sári és Tarnay Márta a Szabadsághegyi Állami Szanatóriumban. Nem- estek az érzelgősség csapdájába, nem törekedtek kenny- fakasztásra akkor sem, amikor egy apróság a tizenhárom tüdőgyulladása által okozott szenvedésekről beszélt, nem sajnálkoztak nyilvánosan, ha a súlyos allergia vagy az asztma okán ál- liTÄlt íS5*o*ötattség volt a téma, tudván jo pedagógus és humánus ember módjára: a kicsinyek kéréseinek teljesítése, azaz egy szép vers, egy mondóka, egy dalocska bejátszása jóval hatásosabban járul hozzá a gyógyuláshoz, mint a publi- kus szánakozás, a kincstári derűlátás. S persze a gyereknek már az is fél felépülés, ha baját, szenvedését megoszthatja valakivel ... S ki ne volna hajlandó e gondok megosztására? Hiszen nálunk gyermekkultusz van! Lengyel András Á dunántúli művészet Borsos Miklós a dunántúli tárlatok fődíjasának A dunántúli művészetért feliratú érmet szánta, három évvel ezelőtt ezt vette át — és így értelmezte — Giczy János soproni festőművész. Valkó László, pécsi festőművész, az idei — sorban az ötödik kiállítás — legsikeresebb szereplője már Pro- Arte Dunántúl elnevezéssel kapta meg a díjat alapító Somogy megyei Tanácstól a latinos szellemben fogant érmet. A pro arte — ma divatos kifejezés — mellé a Pannónia megfelelő alakja, a régió római megnevezése illenne — jegyezték meg sokan a díjátadó ünnepségen Kaposváron, a Kilián György Ifjúsági és Üttörő-művelődé- si Központban. Miért kapaszkodom bele az érem újabb elnevezésébe? Inkább félreértelmezésébe? Mert sem a pro arte, sem a Pannónia nem hiányzik, sőt zavar. Épp a mostani, az ötödik tárlat bizonyítja: a Kaposvár székhelyű — fél országrésznyi területen élő képzőművészek triennáléja — dunántúli tárlat nem sajátít ki semmilyen művészeti irányzatot, nem sugall Pannon szellemet. Dunántúl képzőművészetét rangban, feladatban országos bemutatóként tárja a nézők elé. A meghívott művészek a dunántúliak, műveikre aligha süthetünk ilyen bélyeget. Nem szeretnék adós maradni a gondolatsor befejezésével: a dunántúli művészet értékeit még sokan mások, nem- csax a Magyar Képzőművészek Szövetsége dunántúli területi szervezeteinek tagjai gazdagíthatják. Máris egy, az eddiginél kitárulkozóbb kiállítás tanúi lehetünk Kaposváron. A három évvel ezelőtti résztvevők száma nyolcvanhétről százhétre nőtt, s e számban bennefoglaltati’k a megnőtt érdeklődés mellett az eddiginél színesebb, gazdagabb kép Dunántúl művészetéről is. Jól látta a rendező, hogy a kétszáznál több alkotás, amiket három helyszínen mutatnak be a somogyi megyeszékhelyen, nem engedheti meg a beskatulyázást, még a rokontörekvések is nagyban különböznek egymástól. Ahány alkotó, szinte annyi művészi elképzelést, kifejezési módot, eszközt fedezhetünk föl, ha szemünk és ízlésünk bírja a próbát. A sokszínű dunántúli képzőművészetből fakadt a rendező Pogány Gábor játékossága, aki merev tablók helyett kaleidoszkóp látványával vetekedő falakat, tereket varázsolt elénk. Ebben a környezetben a műfajok kánona szól, talán csak az iparművészeti alkotásók némelyike érezheti azt, hogy csupán a dekoráció miatt kellenek. Az előző tárlat rendezője, Rideg Gábor arra törekedett, hogy kiemeljen, hangsúlyozzon műveket, irányzatokat, keresve Dunántúl képzőművészetében az általános érvényű értékeket; az V. dunántúli tárlat ezzel szemben a különbözőség egyensúlyát teremtette meg. Kétségkívül, a Somogyi Képtárban sikerült a legjobb válogatást a nézők elé tárni. Talán a megváltozott épületbelső is hozzájárul ahhoz, hogy kellemes hangulatban fogan meg bennünk egy-egy műalkotás élménye. Az egykori Vármegyeháza reprezentatív termeit ez alkalommal vette birtokba a Somogy megyei Múzeumok igazgatósága. Állandó kiállítás nyílt itt Martyn Ferenc Somogynak ajándékozott festményeiből, a nagyteremben pedig a dunántúli tárlat anyagának másik válogatása látható. Ide kerültek a nagyobb méretű képek, néhány szobor és több iparművészeti alkotás. E helyen egységesebb képet kapunk az avantgárd festészetről, ezt az irányzatot bontja ki a Kilián György Ifjúsági és Üttörő-művelődési Központ kevésbé hangulatos és látványos kiállítása. Dunántúl képzőművészetében sajátos, hogy — mivel iskolát itt nem teremtettek — az egyéni műhelyek nem vonzanak híveket, a kölcsönhatásnak sincs nyoma. Mint egy gyűjtőlencse, foglalja magába Dunántúl a magyar képzőművészet sokszínűségét. Ha van sajátos vonása e tájon élő művészek álkotásainak, akkor azt egy fogalommal jelölhetjük: lírai szemlélet. (Nem tévesztendő össze az úgynevezett pannon derűvel.) A könnyedségnek könnyedén rabjává válhat a néző. Az értékeket kinek-kinek magának kell megtalálnia az V. dunántúli tárlat sokirányú alkotásai között. Horányi Barna A benyomások természetesen csak érinltőlagefsek, vázlatosak lehetnék azon a betű- és fotópalettán, amit az olvasó elé tartok. Annál is inkább, mert lehetetlenség teljes «részlétességgel szólni a római kori Scar.ban- tija, aztán a X. századi Sup- runról amély első ispánjáról kapta nevét, és ahol az idegenforgalmi főszezonon kívül is minden második városlakóra egy-egy turista jut, akit elszállásolhatna naponta. Sopron nehezen hasonlítható a somogyi megyeszékhelyhez, de amit igencsak irigyelhetünk a poncichterek kései leszárma- zottailtól, az a hosszú évtizedeik óta megnyilvánuló városszeretet, a múlthoz való ragaszkodás. De e tekintetben nem is voltam pontos, hiszen egy 1525-ből való okirtaít is bizonyítja, hogy II. Lajosnak köszönhetően nem bontották le a főtéren lévő Patika-házat, amély ma is látványossága, mint működő patikamúzeum a városnak. Már a középár1?:!!'’.. védtek Snrvpjïî mŰ- emlékeit : A minap víssza- idéződtek bennem a rádió kara reggeli adásában elhangzó riport hallatán soproni benyomásaim. Most értettem meg igazán, amin néhány héttél’ ezelőtt csodálkoztam. Hogyan tisztelheti ennyire városát az ott élő ember. A városi tanács általános elnökhelyettese arról beszél, hogy félmilliárd forintot fordítanak e terv- ciklusban műemlékvédelemre, a lakóházak felújítására. Szólt arról, hogy a Tűztorony tövében levő Stornó- ház felújítása hamarosan Jellegzetes soproni udvarbeflsó A Taródi rár A Fabricius, a Laekner vagy Tábornok ház és a késő reneszánsz stílusban épült Storno ház Belvárosi részlet. Előtérben a volt Bencés templom, a korai gótika kiváló alkotása befejeződik és az Ausztriában élő leszármazottaktól tízmillió forintért megvásárolt, reilíSzáftsz stílusban épült müemlet ismét megnyithatja kapuját a páratlan gyűjtemény megtekintésére. A szomszédos Lackner- ház kapuján nem kellett kopogtatnom. Sopron jeles polgármestere 1631-ben hagyta házát a városra, melynek nyitott erkélye alatt az őszi verőfényben megfáradt turistáik üldögélnék a napernyők alatt. Mélytüzű kékfrankost rendelek, miközben felötlik bennem: egykor lengyel és sziléziai borkereskedők vitték hírét a soproni bornak. A valamikori Laokner-ház új gazdája, a Hungarholtels jóvoltából, a barnáméilényes pincér előzékenyen ecseteli, hogy a szomszédos Stomó-ház földszintjén hamarosan sörözőt cyitÜSS?, rnikózben kivái,""i- ságomát kielégítve bemutatja a „Tábornok-ház" földszinti boltívei alatt kialakított smack-bárt. A kanyargós belvárosi utcákon sétálva nem kerülhetik el a figyelmet az ódón, barokk díszes, gazdagon faragott vasikopogtatós kapuk, a loggiás és árkádos udvarok. A város fölött húzódó Lövérek, az egymást váltogató fenyvesek és tölgyesek irányából az osztrák Alpok lehelete érződik. A csend és a jó levegő miatt is évről évre ezrek keresik föl a Lő- vérék szanatóriumait, üdülőit reménykedve szívpanaszaik enyhülésében, vérnyomásuk javulásában. Sopron természetesen, nem csupán a gyógyulni vágyókialt várja. Idegenforgalma — az ideérkezőik jelentős része nyugati turislta — a szüret idején sem csökken jelentősen. Ma is átlagosan huszonötezer vendég járja naponta a belváros ódon utcáit, tér be a Lővérekben szinte egymást érő hangulatos borozókba, egy-egy pohár kékfrankossal való koccintásra ... Kép és szöveg: Salamon Gyula Néplap AZ MSZMP SOMOGY MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA RÁDIÓSZEMLE Magányos öregek, beteg gyerekek Soproni anziksz
