Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-27 / 253. szám
8 Somogyi Néplap 1984. október 27., szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Kiállítás a Nemzeti Múzeumban Patyolat ing, zöld selyemdamaszltal Micsoda történelmi nyomozásra adhat okot egyetlen ruha! Ki hordta, mikor viselte, milyen anyagból van, hogyan maradt meg? Csak ezekre a kérdésekre adott válaszokból is regény kerekedhetne. Mint ahogyan a budapesti Nemzeti Múzeum látogatói gazdag ‘történeti anyag kíséretében tekinthetik meg Habsburg Máriának, II. Lajos magyar király feleségének — talán menyegzői — ruháját. A terem közepén magas üveges tárlóban áll a világoszöld da- maszt ruha, arany övvel, nyaklánccal, alatta ezüsthím- zéses fehér lenből szőtt, „patyolat” inggel. Körben a teremben pedig felsorakozik a korszak: Mária életéről, II. Lajos tragédiájáról tudósítanak a képek és írások (Mária 1505-ben született, 1522- ben ment férjhez, és 1526- ban a mohácsi csata idején vesztette el I. Lajost, aki a Csele patak vízébe fulladt.) Helyét kapott itt a ruha kapcsán a kor divatja, az ékszerviselettől a damaszt előállításának módszeréig, láthatjuk az öltözék szabásmintáját, s a textilrestaurálás folyamatát bemutató fotókat. Mária 17 éves korában ment férjhez, 21 éves korában maradt özvegyen. PortMária királyné ruhája réja szép, szomorú fiatal nőt mutat be. Bár még hosszú ideig élt — 25 évig volt Németalföld kormányzónője — soha nem feledte „vidám, kedves urát”. Végrendeletében azt a kis arany szívet, amelyet férje viselt, majd ő hordott, „beolvasztani és a szegények közt elosztaná” rendelte. Aczél Gábor Két szén rajz A próba Együtt tolják a fémhulladékkal megrakott kocsit. Ne- héz munka ez: négy ember kell hozzá. A kezek minden negyedórában megmarkolják a kocsi peremét, a kinyújtott karok megfeszülnek, egymáshoz érnek a válilak. Előfordul, hogy a négy ember közül kicserélődik va- láki. Az új embert kipróbálják. Egyszerű és kegyetlen a próba: felütik a kezét. Az új ember, ha valóban tolja a kocsit, ilyenkor megsérül. A fémhulladék közé csúszik a keze, s az éles fémdarabok véresre sebzik. Az új ember ilyenkor sötél haragot érez. Ám ha az új ember nem tolja a kocsit, ha csak imitálja az erőfeszítést — felütött keze a levegőben marad. És az új ember ilyenkor szégyenkezik. Van valamü rettenetesen igazságtalan ebben a próbában. De az élet is igazságtalan: mindig az sérül meg, aki cselekszik. Imitálni a cselekvést veszélytelenebb. És vannak helyzetek, amelyekben az igazságtalanság az igazság feltárására szolgál. A megméretés igazságtalansága miatt érzett harag pedig kevésbé tartós a próbát kiálló emberekben, mint a fölfedett imitátorok szégyene. De ezt csak azok tudják, akik nap nap után együtt tolják a fémhulladékkal megrakott kocsit. Baleset történt Adatai szerint fiatalember volt. Az adatai szerint. Az adataik általában túlélik az embereket. Igyekezett valahová, ezt tudjuk, az útiránya is ismeretes, az úti célját azonban már nem sikerült megállapítani. Persze, senki nem is firtatta, hogy hova akart eljutni, az többé nem volt fontos. A fiatalember meghalt, hirtelen halt meg. Nem tudható, hogy hova indult, hogy tervezett útját milyen rövidebb vagy hosszabb szakaszokra osztotta, hogy óvatos volt-e vagy vakmerő. Lehet, hogy volt benne félelem, amikor előzni akart, lehet, hogy nem. Bizonyára bízott abban, hogy mások is betartják a szabályokat, de lehet, hogy nem bízott benne, csak éppen az ellenkezőjét sem feltételezte, amikor gyorsított. A vizsgálat folyik, a fiatalember, állítólag, szabályosan akart előzni. Milyen kevés tudható róla! Valahová el akart jutni; valami dolga, tennivalója volt valahol, akárcsak nekünk, akik most visszaülünk a volán mögé, s megkerüljük a kocsija roncsát. Valóban ismeretlen volt számunkra, mint ahogy mi az ő számára voltunk ismeretlenek. Talán nem is érdekelte azoknak a szándéka, célja, véleménye, akiket megelőzött. De lehet, hogy igen. Ezt sem tudjuk róla biztosan. Mint ahogy a többiekről sem tudunk semmi ilyesmit, akiket mi előztünk meg. De azokról sem, akiknek nálunk is sürgősebb volt a dolguk és bennünket hagytak el. Az előbbieket csak megmosolyogtuk, az utóbbiakat pedig vakmerő bolondoknak tartottuk. Nem gondoltunk rá, hogy ezen az úton egyaránt sietős mindannyiunknak, de a biztonságos, optimális tempó szinte valamennyiünknek más sebességet jelent. Baleset történt. Ostoba véletlen is lehetett persze. Most mindenesetre óvatosabbak vagyunk a szükségesnél, tempónkat nem pusztán a saját képességeinkhez igazítjuk, s rövid időre azt is elfelejtjük, hogy főútvonalon haladunk, hogy tehát ezen az úton nekünk van elsőbbségünk. Merre tart a magyar próza? cialista rendben véghezvitt törvénytelenségek adalékait, olyan koncepciós per ábrázolásával, amelyhez a pöröK bármily ördögi konstruktőrei egyszerűen nem voltak eléggé intelligensek. Az abszurditásban meglátni a rendet — ez persze minden történetszemlélet indokolt törekvése, és az írói alkotás saját belső rendje a képtelen rendetlenségét is képes renddé szervezni. A szerkesztéssel párosult írói szuggesztivitás a törvénytelenségekről írt legjobb művek közé sorolja Sándor Iván könyvét, csak Lengyel József és Hernádi Gyula egy-két írása vetekszik vele. Fanyar öngúnya teszi igazán megnyerővé, mi több: hitelessé Nemes György ízig-vérig realista dokumen- tumregényét, azaz önéletrajzát (Bal-jobb, bal-jobb). Ugyanarról az időszakról ír, amiről Sándor Iván,, a mondhatni kiváltságos és kirekesztett pártember szemszögéből. Ám épp a valóság- hűség az, ami a Sándor-féie megemelő, szuggesztív el- rajzolással szemben alulmarad és hatás dolgában gyengébbnek bizonyul. Valódi dokumentumkönyv Csörsz Istvánné a Sírig tartsd a pofád, ez a sok kilométernyi magnófelvételből összeállított kötet a kallódó lumpen-ifjúságról, egy galeriről. Már első kiadása figyelemre méltó volt, mert korántsem kedvcsináló módon, mégis hitelesen ábrázolta jobb sorsra érdemes fiataljainak tévelygését. A velük való jópár évvel későbbi, újbóli szembenézés aztán párját ritkító távlatba helyezi a különben esetleges egyéni sorsokat — és ez a távlat társadalmi, sőt történelmi távlat; íme, így változik, alakul, sőt fejlődik az (olykor már reménytelennek ítélt) ember, mégpedig (bármilyen banálisnak hat is) a munka és a sikeres párválasztás révén. Épp ezért hovatovább nem is tudunk mit kezdeni a régi típusú, részletező regényekkel, még ha dicséretes módon a ma létkérdéseiről szólnak is, ha tömegek követelik is, s ha megkapják, elolvassák, tetszik nekik, sőt élniük segít. Sok párját kereső nőnek nyújthat lelki segítséget Bihari Klára Elvált asszonya, és ezért jó, hogy megjelent. A művészi megoldásokat is figyelő s méltányló olvasó (köztük a kritikus) azonban szomorúan figyeli a sablonszerű jellemzéseket, a valóságból választott, mégis sematikus figurákat. Ami átlagos, még nem tipikus, és ami tipikus, az nem okvetlenül művészileg helytálló. Mindez persze csak néhány típus — adalék ahhoz, hogy merre tarF prózánk. A Népszabadságban Sőtér Istvánnak (nemcsak a kritikusnak, hanem a máig sem igazán méltányolt regényírónak) kitűnő cikkét olvashattuk nagyjából ugyanezen témáról. Többet is mond, mást is, mégis egyetértünk s egyet mondunk. Ügy fest, hogy a magyar regény csak az utolsó évtizedekben lett igazán korszerűvé, azaz képes sorozatosan és ugyanakkor megcsinálni mindazt, amivel fejlettebb prózairodalmak is próbálkoznak. Mindez azonban csak próbálkozás marad, ha nincs valóság-fedezete, és mögötte olyan írói mesterségbeli tudás, amely alkotói-szerkesz- tői tudatossággal is párosul. Jó lenne még a tehetség megragadhatatlan és ritka csodája, amely az előbbiekkel együtt — még a légjobbaknál is — csak reménység... Kristó Nagy István Részlet a kiállításról A kor szokása volt, hogy jelentős nagyúri rühákat egy-egy búcsújáróhelynek, templomnak adományozták, kegyes célra, hogy templomi ruhát készítsenek belőlük. Valószínűleg így maradt, meg az öltözék Mariazell kincstárában. (Szerencsére nem alakították át egyházi ruhává.) Ez a ruha egyébként a világon a második legrégebben megmaradt darab. (A legrégebbit Uppsala dómjában őrzik.) A ruhának azonban párja is van: egy aranyszállal átszőtt férfiköpeny a hozzátartozó inggel, ez is — még restaurálatlanul — Nemzeti Múzeumunk birtokában. Torday Aliz Matyiké Sebestyén József Kőrózsa-koszorú Kegyetlen és iszonyú ősz. Halottaim a hantok alól: Csepeli, Tóth, Kiss, Pintér, Kőszegi, Ángyán — száz léve ott vonul a téren át — ßgyamba, sejtjeimbe; micsoda mélységek ösztöne szerint e famíliák!? Tüzet védek és szíveiket. Itt, kint a szőlőhegyen: a szervtelen színén tanulom a rendet, s törzsökig otellók magja emel — e dzsungel — sa fagyott lápok, akár egy gyűjtemény, szavamra felel az árok ... Villog a fejfa, s e lét utáni ábra csontomig ragyog; a zöld standokat járom, perzseli térdem néma növény mint hálók szemein porzó-szemaforok. Kelemen Lajos Esti országút Hűvös van, s a szilváskertek záport fölhajtó szellős völgye mára, lám, dúlt csalitos. Ott a gyöpön egy sötét gally a nyár fölségét hirtelen végessé teszi. Nem álmodod: tűnő fényszórók róják házfalakra, kapuk elé kíváncsiságuk; s hány világon kell átügetned, hogy hazaérj; sáros csúszkapályaként kanyarog tovább az út, láncra zárt paraszt-udvarok előtt. Mintha rosszkedve lejtőjén állna mind; piost látod, lefelé tartani is milyen nehéz. Amerre az egész világé: két elkülönülő, egészen ellentétes irányba. Az egyik a mind elvontabb, áttételesebb, játékosabb, stilizáltabb, szinte már öncélúan költői, mély lélektani, egyszerre ősi népi és szürre- alisztikus szövegek sora sokszor a tudat vagy tudattalan tartalmainak, képeinek végtelen áradása, A másik az egy-az-egy- ben valóságot visszatükröző dokumentum- és tényirodalom meg szociográfia, amely hőseit valódi nevükön lépteti föl, eredeti, „talált” szövegekéi, szövegeket iktat be; nem kommentál, csak szűkszavúan megmutat. Az előbbi — nevezzük így — szürrealisztikus kifejezésmód friss és tipikus példája Esterházy Péter Fu- karosok- ja, amely tudat- áram-ábrázolás ugyan, akárcsak Joyce Ulysses-é nek utolsó fejezete (ez az úttörő s immár klasszikus modell), de az egész történetiségbe ágyazódik, akárcsak Goethe ábredése Mann Lot- té-jában. Igen ám, de közben a végletekig stilizált és nyelvi tekintetben szinte költőien formált szöveg ez, amelyből csak nagynehezen lehet kihámozni, hogy korban, történésben Weöres Psyché-jének a hajdani népélet mozgalmas (kereskedelmi? bordély?) világában játszódó párdarabja. Szintén múlt század eleji, történelmi téma ellentétes megközelítésével dolgozik Bor Ambrus a Morion-ban, mikoris a történelmi dokumentáció eszközeivel él, s látszólag önkényesen választott jelzéseivel az eleddig igencsak terjengős történelmi-életrajzi regény műfaját fogja össze kecsesen kis és éppen ezért igen megnyerő, könnyen olvasható füzetkébe. A történelmi regény szinte az egész korunkbeli művészet leginkább megrekedt műfaja, ezért fontos akár az úttörő, archaizáló verses regényt író Weöres, akár Esterházy, akár Bor kísérlete, amely hasonló külföldi törekvésekkel párhuzamos, például Golding alig négyéves — és már magyarul is olvasható — Beavatás-ával. A közelmúlt történelmének máig is fájó világát állítja elénk Sándor Iván a Ködleues-ben. Ez a regény is a dokumentumszerű típusba sorolható. Nem az igazán dokumentum műfajba, mert a szűkszavú, szigorúan szerkesztett regény a valóság által sosem produkálható kiszámítottsággal illeszti össze, s viszi tovább a frissen megvalósult szoDávid oroszlánja. Szalay Lajos grafikája-\ !
