Somogyi Néplap, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-20 / 247. szám

1984. október 2Ö., szombdt Somogyi Néplap 9 IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS HONFOGLALÁS O lcsó. Nagyon olcsó, kedves. Ilyen ol­csó albérletet rit­kán kapni — mo­solyogta a jó hetvenes (esz­tendős és kilós) hölgy —, és a közlekedés is kitűnő. Tíz lépésre a buszmegálló ... — És másfél órányira a város, négy átszállással — szögezte le Vébé. — Tízpercenként járnak a buszok. Kitűnő az összeköt­tetés — ragaszkodott a nő az álláspontjához —, és csak ötszáz havonta ... — Rendben van. Megnéz­hetném? — Erre tessék, kedves ... Vébé a nagyvirágos, há­tul felkapó pongyola nyo­mában cipelte két táskáját. Megkerülték a házat, s a kert végében, paticsfalú kis házikónál álltak meg. — Ez volna a kiadó szo­ba? — álmélkodott gono­szul Vébé. — Nagyon tiszta, kedves kis szoba; négyszer három­hatvanas, újszerű ággyal, asztallal, székkel, van egy kis kályha is ... — Kályha nem kell. Nyár van. Háromszáz. — Hogy képzeli, kedves? Még az ötszáz is hallatlanul olcsó, és a közlekedés ... De tessék, fáradjon beljebb, nézze meg maga is. — És az a deszkabudi.., Maguk is oda járnak? — Nem, kedves... De hát megértheti. — Megértem. Háromszáz. — Maga aztán tud alkud­ni, fiatalember. Vágjuk ket­té a különbséget, legyen négyszáz! Jó? És még vala­mi. Itt lakik Gizus. férje­nek össze ... — Hoppá, álljunk csak meg ! Erről nem volt szó. Hány éves a Giziké? — Haha! Gizus macska... — Haha. De miért kell vele laknom? — Gizus mindig is ott lakott. Máshol már nem is tudna megszokni. És nem szabad kiengedni, mert ha elkódorog, nem találna visz- sza. Jaj, én meg is halnék,.. — Jó, majd elviseljük egymást őnagyságával. — Gizus kandúr... Va- gyishát : csak volt, mert.. kiheréltettük. Ugye ... — Akkor miért Gizus? — Amikor a nevét kapta, még nem tudtuk, hogy fiú. Tehát megfelel? Vébé körülnézett a sötét, alacsony szobácskábán. Vál­lat vont. — Egyáltalán nem felel meg, de kiveszem. Végül is csak egy hónapról van szó. Tessék, egy, kettő... négy­száz. — Itt a kulcs, kedves. Vi­szontlátásra. És, el ne fe­lejtsem, Gizus csak borjú húst eszik. Talál két kon- zervet az ablakpárkányon nyissa ki, és adja oda ne­ki, reggel és este szokott kapni... — a házinéni to­varingatta pongyoláját. Vé­bé utánanézett, és nem kel­lett csintalan gondolatokat kivernie fejéből. — Rusnya vagy. Hájas vagy. Eunuch vagy — mond­ta Vébé a macskának — fogd be a szád. Töltöttzok­ni! A macsak tovább nyávo­gott. Félreérthetetlenül Vé- bének nyávogott, előtte ült, rá nézett. — Aha... a kajád. Mind járt, mindjárt... Tüstént, azonnal, üstöllést, ne türel­metlenkedj már. Kinyitotta az egyik kon- zervet, a .macska tányérjá­ba rázta tartalmát, és el­nézte, amint a lakótársa táplálkozik. A macska ha­talmas állat volt,, és valóban gusztustalanul kövér ; két hátsó lába közt olyasféle redő lógott, mint amilyen a hízott libáé. Vébé elol­totta a villanyt. A rra ébredt, hogy Gi­zus az ő hasán fek­szik. Lesodorta, és a másik oldalára fordult, de elaludni nem tu­dott többé, pedig alig pir- kadt még. Felöltözött, s amint a forgalom megin­dult, a munkahelyére ment, a kelleténél jóval hama­rabb, hogy odabent megmo­sakodjon, megborotválkoz­zék. A macskáról sem fe­ledkezett meg. a másik ada­got a tányérján hagyta. Késő este került haza, a délutánt moziban és presz- szókban töltötte; a sötét kis lyuk, amelyet otthonának kellett neveznie, nem von­zotta. A macska az ajtóban fogadta, panaszosan nyá­vogva. — Várj, nagybélű — in­tette Vébé —, mindjárt eszünk, mindjárt! Gizus a lába körül sétált, hozzádörgölődzött. emelt farokkal mórikált; szinte el­viselhetetlen látvány volt ez Vébé számára. — Rózsaszín masnis ru­hába öltözött matróna, az vagy. Még annál is rosszabb vagy — mondta —, ne tedd, ne tedd ezt, amúgy is kapsz enni. Visszataszító állat, megosztom vacsorámat, megosztom én veled — sza­valta,. a paprikás kolbász­ból lekanyarított egy bak­arasznyi darabot, és a macs­ka elé dobta. Gizus megsza­golta, Vébére nézett, majd sértődötten elvonult. „Ép­pen úgy riszál, mint a gaz­dája” — gondolta Vébé. — „No, nem baj. majd meg­eszed, ha megéhezel”. Tévedett. A macska haj­nalban felnyávogta álmából; a tányérja előtt ült, de a kolbászdarab még mindig érintetlen volt. „Borjúhús — dühöngött Vébé —, bor­júhús, fityiszt! Magamnak sem jutna rá. Te rohadt dög, kézrebbentő hülye el­nyomó... gondoskodjon ró­lad a gazdád, ha már így szoktatott!” Sokáig csengetett az elül­ső ház ajtaján, de senki nem nyitott ajtót. Végre a szomszédasszony' előjött, és átszólt a kerítés fölött; — Elutazott mindenki vi­dékre, a rokonokhoz. Nem tudta? — Nem. Nem tudtam.. Este a kolbász még min­dig érintetlenül hevert Gi­zus tányérján. „A te bajod” — morogta Vébé és lefe­küdt. Amint elaludt, a macska rögtön felnyávogta. Vébé hozzávágta a cipőjét, erre csend lett. Fél óra múl­va Vébé ismét éktelen nyer- vákolásra ébredt. Elkapta a macskát, nem törődött a karmolások okozta fájda­lommal, fel tépte az ajtót, és kidobta Gizust. De megfe­ledkezett a nyitott ablakról. Gizus beugrott, megint fel­ébresztette Vébét, és többé nem hagyta magát megfog­ni. Vébé másnap délelőtt gyűrötten, kialvatlanul, áhí­tozva utazott be munkahe­lyére. elkérezkedett néhány órára, és nekivágott a vá­rosnak. Albérletet keresett. — Kétezer, olcsóbban nem lehet. Gondolja meg, főző­fülke is van, fürdőszoba­használat . .. — Három hónapra előre kérném a bért, uram ... — Három hónap ... Kö­szönöm, akkor tárgytalan ... Nem ment vissza a mun­kahelyére. A város parkjá­ban kóborolt, bement az ál­latkertbe is. Az egyik ket­rec előtt megtorpant: az ál­lítólagos VADMACSKA kí­sértetiesen hasonlított lakó­társára. Színben, nagyság­ban, kövérségben; és mint­ha gúnyosan sandított vol­na Vébére. Kétkedve és szégyenkezve hazarohant, és megkönnyebbülten vette tu­domásul, hogy kínzója ott­hon tartózkodik. Némi lelkitusa után vett három borjúhús konzervet. Alighogy kilépett az üzlet­ből, a dobozokat restelked­ve és dühösen bevágta egy szemétkosárba. A váróterem padján pró­bált szundikálni, de egy rendőr felrázta. — Menjen haza! Itt nem lehet aludni. Érti? — Kezdem már érteni — vihogott Vébé van egy macskám, úgy hiszem, meg­szelídített engem..-mr ébé elzarándokolt a \ E szemétkosárhoz, 'E amelybe a konzer- veket dobta. Azóta kiürítették. Éjfél után fél három volt. Hazafelé indult, összepakolt. Az ajtóból a macska felé köpött. A kul­csot bedobta a postaládába. „De borjúhúst mégsem ad­tam neki” — gondolta, és két táskájával nekivágott a diadalmas hajnalnak. Eifert János Hódmezővá­sárhelyen született 1943-ban. Iskolai tanulmányai mel­lett hangszeres zenét is ta­nult. 1960—1977 között a Néphadsereg Művészegyüt­tese táncművészeként a vi­lág 18 országában turnézott, vizuális élményeit ekkor kezdte fényképeken is meg­örökíteni. . 1978 óta hivatásos fotóri­porter, de az alkalmazott fotográfia területén is ered­ményesen dolgozik. Érdek­lődő, kísérletező .alkat, elő­adásokon, szakírói tevé­kenységén keresztül szíve­sen foglalkozik a fiatalok nevelésével. Mostani, „SZERELMEM. TÁNC” című fotókiállításá­nak anyagát tizenöt év mun­kájából válogatták. A tánc­történeti szempontból, is ér­tékes képek világhírű tánc­művészek, neves koreográ­fusok alkotásainak mara­dandó pillanatait mutatják. Fotói nemcsak reprodu­kálnak egy másik művésze­tet. hanem újrateremtve azokat, önálló világot hoz­nak létre. Bencze József LAPPANGÓ FÁJÁSOK Nem éget a forró pipacsok pokla, nem hull szemembe angyal kalászok kontya, nem szeret engem a fű szaga, a fáradt föld illata. Lányosok forrósítja tüzesre a fáradt estét. Nincs földem, éneket mégis onnan veszek, testem az otthoni mező húsából való. Én a csillagot fűre serointő kaszatokmányból szoptam a nyers erőt, a lelkemig csengő aoélfényű álmot. Parasztok zsákjából kiestem, Búzamag, Te Jó Vitézem, Kórházban csontfehér szék. Búzák ina föltekeredett apám földalatti szívére. Túl sok halált evett, hozzászokott lassan. Közüliük való vagyok, felemel az érzés, verseim imakönyv-zsoltárjelzők nagyanyáim litániáin. Érettük akarok több lenni. Mestergerendás ház nevelt. A sülő tészta fénye, mint anyám arca beragyogja az életem, az érésig biztat a fáradt földet félteni. Csibebecéző hangja már rekedtes, szerszámai ótvairosan elszéledtek erősebb gazdát keresni. Apám hiányát eső érzi, kaszája jászlakat vértez... A seriff, aki nem ismeri a tréfát Filmszínházaink nemrég mutatták be „A seriff, aki nem ismeri a tréfát" című új westernt. A főszerepben hosszú szünet után ismét láttuk Ronald Reagant, és el kell mondanunk, hogy ragyogóan játszott. Az első képeken Ronme seriff magányosan vágtat a végeláthatatlan prérin! A kamera nagytotálban adja már nem fiatal, szélcserzett, férfias arcát. A seriff ma­gabiztosan ül a nyeregben. Noha még nem egészen négy éve viseli a seriffcsil­lagot, nevének puszta em­lítése is félelmet ébreszt mindenkiben. Hiszen Ron- nienak biztos a keze, és az ujja mindig a ravaszon van. A seriff azonban magá­nyos. Csak kevesen értik meg. A magyarázat egysze­rű: Ronnie ugyanis a jó ol­dalán harcol a rossz ellen. Hazáját védelmezi, a Nagy Nyugati Országot. Mindenütt ellenségeit — a „vörösöket” — gyanítja, még a Nagy Nyugati Or­szág lakosai között is. Lát­juk a vásznon, milyen fi­gyelmesen fürkészi a távolt, ahol a préri összeolvad a szemhatárral. Semmi sem maradhat rejtve éber tekin­tete előtt. Ronnie tudja, hogy a gonosz bárhol meg­bújhat, ezért mindig résen áll: nem lehet rászedni. Ronnie elődje, Jimmy se­riff — ahogy mondani szo­kás — együgyű ember volt. Túlságosan hitt abban, hogy az emberek jók, és más ef­féle badarságban. Sőt azt tartotta, hogy a „vörösök­ben” meg lehet bízni. Épp ez lett a veszte! Ronnie seriff egészen más alkat. Szilárd meggyőződé­se, hogy a „vörösök" csak agy nyelven értenek: az erő nyelvén. Annak is. tudatá­ban van, hogy az igazság mindig az ö oldalán áll. Ez jó tulajdonság. Azóta, hogy felváltotta a sikertelen Jimmyt, a seriff tisztségére ismét a kellő tisztelettel néznek. Tartanak tőle, sen­ki sem mond neki ellent. Ronnie nem bízik a „vö­rösökben”. Az a véleménye, hogy minden álnokságra képesek. De a béke minden­nél drágább számára. Időn­ként még azt is kijelenti, hogy ellenségeivel hajlandó elszívni a békepipát. Azon­ban mindig résen van. Ezért soha nem nyújtja elsőként a kezét a „vörösöknek” a kibékülés jeléül. Hisz jól is­meri hitszegésüket. „Nyújtsd a vörösöknek a kisujjadat, és rögtön leharapják a ke­zedet!” ez Ronnie kedvenc szavajárása. Ennek ellenére a seriff még békeszerződést is haj­landó kötni a „vörösökkel”. Ám az a véleménye, hogy előbb állig föl kell fegyver­kezni. És természetesen ki­várja, míg elkészül az álta­la megrendelt új kétcsövű puska, amiből újratöltés nél­kül 36 golyót lehet kilőni. E csodafegyver segítségével készül megadásra bírni a „vörösöket”. S a béke és a nyugalom csak akkor fog újra bekö­szöntem a Nagy Nyugati Országban. Wolfgang Ebert (A hamburgi Zeitből fordította: Zahemszky László) Eifert Dános fotói

Next

/
Oldalképek
Tartalom