Somogyi Néplap, 1984. szeptember (40. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

8

Somogyi Né>lap

1984. szeptember 1:, szombat

IRODALOM, MŰVÉSZÉT, KÖZMUVELODES

Orbán Dezső tárlata

A ma 100 éves és még mindig aktívan tevékenykedő, Ausztráliában élő Orbán Dezső gyűjteményes kiállítása nyílt meg a Magyar- Nemzeti Galériában.

Orbán nem készült festőnek, talán sose lett volna az, ha kamaszkori osztálytársa, Gulácsy Lajos nem adja kezébe az ecsetet 1905-ös, első bemutatkozása a Nemzeti Szalon tavaszi tárlatán olyan sikeres volt. hogy elhatározta: egyetemi tanulmányai után festő lesz Párizsba ment, ahol az otl élő Berény Róbert sietett segítségére, s megismertette Cézanne. Matisse, Van Gogh festményeivel, és az új festészeti iránnyal.

Amikor hazatért Párizsból, csatlakozott az új festői nyelvet beszélő művészi csoportosuláshoz, a Nyolcakhoz. Orbán ekkor t készült csendéletein Cézanne hatása érezhető, de megfigyelhetjük ■ Matisse és a Fauve-ok inspirációját is.

A Nyolcak társaságának felbomlása után 1917-ben mutatkozott be önálló kiállításon az Ernst Múzeumban. 1920-ban hosszú európai körútra indult, a megújulást kereső festő az európai művészet új mozgalmaival ismerkedett: a

dadaizmussal. az orosz konstruktivizmussal, a szürrealizmussal. Orbán új festői stílusa feszes felületű, fanyar színfoltokból komponált városképekben öl* testet. *

Hazatérve Magyarországra 1931-ben megnyitja iskoláját. ahol grafikát, kerámiát, lakásművészetet, textil- és divattervezést és fotózást oktatnak barátaival.

Nagy tanári és művészi tapasztalatok birtokában kényszerül elhagyni 1939- ben Magyarországot, Ausztráliában telepszik le, ahol csoportos kiállításokon vesz részt. 1943-ban már első önálló tárlatát is megrendezi. Sydneyben ismét iskolát nyit. Az 50-es években alakul ki jellegzetes absztrakt stílusa, amelyben minden absztrakción áttetszik ter- mészet^álménve. 96 éves korában mondta a művész- „Lassanként kezdem felfedezni magamat”... A magyar közönség az elmúlt hat évtizedben csak esetlegesen találkozhatott Orbán Dezső művészetével. A most bemutatott életmű-kiállítás Orbán Dezső régi és új mtízeit tárja » közönség elé

“gu> JÉGSZIKRÁK

A falu 96 százaléka horvát származású és anyanyelvű, de csak egyharmada viseli eredeti horvát nevét — említi a tanácselnök. — Az én szüleim is magyarosítottak Akkoriban nem volt dicsőség horvátnak lenni. Bár a mi népünk között is az a szólás járta: vastagnyakú magyar kálvinistával ne kössél házasságot.

— Van még ereje a szólásnak?

— A fiatalok már nem ismerik. Az anyanyelvűket is most tanulják újra. akik itthon maradtak. Akik meg elköltöztek, elvesztek a horvát nemzetiség számára. Dg £z|mem erőszakos asszimiláció, az világos.

— Beszéltem egy középkorú asszonnyal, a fia most költözött £l Barcsra. Mi lesz a faluval, kérdeztem. Legyintett: valahogy mindig volt, most is lesz valahogy De a község vezetői ennyivel nem érhetik be.

A tanácselnök szeme el- révedez, talán Petőfi Sándor képét nézi szemben a falon, talán arra gondol, hogy most, akár százötven éve. aki valamire akar menni, el kell hogy hagyja ősei nevét és nyelvét.

— Nekem mint horvátnak és úgy is mint tanácselnöknek az a célom, hogy éljen ez a négy horvát ajkú község. Most, sajnos. 1710 lakója van. a századfordulókor csaknem kétszer ennyi volt. De akkor se a nyelv szeretete kötötte ide őket, hanem a kenyér. Nekünk is ezen a pályán kell lépnünk.

Ezek után friss harmatként üdít a gyermekzsivaj az általános iskolában. Szép, nem is régi épület, de ahogy a folyosón hancurozó gyereket tömött rajait nézem, kicsi ennek a községnek meg az ide tartozó három falunak.

, — Egyelőre. De ha ig.v „haladunk” a születésekkel, lesz üres tantermünk is — húzódik kesernyés mosolyra az iskolaigazgató ajka. — Régebben ezzel a néppel így játszották, mint én ezzel a kaviccsal. Lökhettem jobbra, rúghattam balra. Egyszer aztán megelégelték, azt mondták, legyen kevesebb. De amelyik a világra jön, boldoguljon. Magyarán: alkalmazkodjon. És aztán tanultak. Fiaink, lányaink vannak az ország szinte valamennyi nagyvárosában, Pesten, sőt külföldön. Neves emberek kerültek ki innen. Az egyiknek a szobra itt áll előttünk.

(Részlet)

Ä; 3GS7* FELGYORSULT TOLLAK

„Az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk” — kötötte lelkére Kosztolányi az írástudóknak. S lehet-e csakugyan ennél főbb követelményünk? Különösen a híradásban, ahol valóban nem a stílus szépsége,-nem az esztétikai szempont a döntő, hanem a tények pontos, hű, félreérthetetlen közlése.

De mit szóljunk ehhez az újsághírhez: „Égy bécsi

ámokfutó két személyt agyonlőtt, négy rendőrt ugyancsak lelőtt, s ezek, közül — a kedd esti jelentés szerint — kettő állapota továbbra is életveszélyes” Fölér egy találós kérdéssel, amelyet gyermekkorunkban hallottunk: „Négyen elmentek vadászni, ki-ki meglőtte a magáét, s mégis csak egy vadkacsát vittek haza. Hogy lehet az?” (Kiki volt a vadász neve) — állt ott a megfejtés tótágast álló be- űkkel az ábécéskönyv allán. De a fenti újsághír alól hiányzik a megfejtés. „Két személyt agyonlőtt, négyet ugyancsak lelőtt" — ez tehát hat halottat jelent; a keddi jelentés szerint azonban két elhunyt állapota „továbbra is életveszélyes". Talán arról van szó, hogy az ámokfutó nem lelőtt, csupán meglőtt (megsebesített) négy rendőrt, akik közül kettő élétveszélyesen megsérült. Bizonyára a német erschiessen-t fordították tévesen-. Zeíő-vel meglőhetett. Pedig a két ige nem ugyanazt jelenti! Itt a pontatlan fordítás volt a ludas a dologban, máskor a pontatlan nyelvtani egyeztetés. S, hogy a lövöldözésnél maradjunk: arra is volt már példa a krimik történetében, hogy — a hatóságok félrevezetésére — egy halottba lőttek bele: ilyesmit gyaníthatnánk a következő rá- dióhírből: „az bizonyos,

hogy ablakból lőttek a rendőrnőre, aki meghalt", vagyis

halott volt már a lövés időpontjában. Pedig nem ez történt! Mennyivel világosabb és magyarosabb lett volna így a mondat: „az bizonyos, hogy ablakból lőttek a rendőrnőre, s gz a lövésbe (lövésekbe) belehalt” — vagy: „a lövésektől meghalt”. Mert hát ami jól van angolul, még nem biztos, hogy jó magyarul is — mert ebbe a szövegbe bizonyárán gyors, hevenyészett fordítás „segített bele".

S. hogy bűnügyi hírek után valami derűsebb példát idézhessünk, lapozzuk fel népszerű moziújságunk egyik régebbi számát. A Szerelmes biciklisták című filmről jelent meg annak idején a következő híradás: „A rendező ebben a filmjében is új szereplőket mutat be a nézőknek, akiknek többsége főiskolai hallgató.” Ügy látszik, valami ifjúsági találkozón mutatták be a filmet, ahol a nézők többsége főiskolás diák volt. Csak később derül ki, hogy dehogyis a nézők voltak főiskolai hallgatók — ahogy a pontatlan fogalmazású szöveg közli —, hanem a szereplők többsége volt főiskolai növendék.

Máskor a pontatlan szórend okoz több másodpercnyi bizonytalanságot. A jeles olasz író, Italo Calvino groteszk kisregényének, a Kettészelt őrgrófnak fordítása „a nagy dajka utáni vágyódásat említi, holott az eredetiben a nagy nem a dajka jelzője, hanem a vágyódásé: a „dajka utáni nagy vágyódás” volna hát a félreérthetetlen, pontos fordítás. Nagy dolgok? Kosztolányi annak idején egy másodpercet említett. Napjaink felgyorsult idejében a századmásodpercek tört részei is számítanak! Komoly intés a még pontosabb, igényesebb fogalmazásra.

Szilágyi Ferenc

— Ö több mint «száz éve született.

Az igazgató oldalvást rám- pislant.

— A törvény rajta is beteljesedett. Magyarrá lett, különben soha nem avatták volna a cambridge-i egyetem díszdoktorává. Nos. úgy ismeretes, hogy a fel- szabadulás után már nem kellett ilyen árat fizetni.

— Nehezen tudom hinni, hogy harmincéves konszolidáció után a regi gátlások még dolgoznának az emberekben — vetem közbe.

— Én közéjük tartozom. Ha maga jobban tudja .. Hát... Kenyérrel él az ember. De akik megtanulták az anyanyelvűket, akár itthon, akár iskolában, sőt magánúton, most már igazán élhetnek vele.

— Tagja a délszláv szövetség nyelvi bizottságának. Hol tart most a hazai hor- vátnyeív-oktatás? *

— Nem növekszik a nyelvet tanulók száma. Bácskában mennyiségi visszaesés van. De magasabb színvonalú a nyelvtanítás. Az utóbbinak örülünk. Meg annak, hogy újabban magyarok is elsajátítják a nyelvünket.

A szövőnő a hosszú főutca egyik öreg házában lakik. Csak a ház formájáról sejtem, hogy régi, egyébként világos, vidám az vakolata, nagy ablakai ragyognak a tisztságtól, az udvaron rózsák, szegfűk illata verseng. Az üvegezett oldalú előszobában barna, érett fajú szövőszék előtt ül K Sztipánné H. Borbála.

— Debar dán!

Megelőzött a köszöntéssel.

S mikor látja arcomon a tanácstalanságot, magyarra vált.

— Azt hittem, a szövetségtől jött. Ök sok szőttest vettek már tőlem.

— Hogyan jutott ehhez a szövőszékhez?

— Apósom csinálta anyi- kámnak (anyósomnak). s mikor idejöttem feleségnek, nekem adták. Hogy tudjak dolgozni, mert szegények voltunk, a férjem katonáskodott. Az anyósom meg a szomszédok napokon, heteken keresztül álltak mögöttem, tanítottak. De alig értettünk szót, inkább csak mutogattunk.

Idős, fekete kendős «asszony jön be az udvarrol. ugyancsak horvátul köszön

— Mondtam a fiamnak, mindegy, kit veszel el, csak magyar lányt ne. Én . nem akarok magyarul beszélni.

— Hogy volt ez? Régen, amikor nem szerették, ha horvátul beszélnek, tudták a nyelvüket ma, amikor szabadon gyakorolhatják, már alig ismerik.

Az asszony félrehúzza a száját:

— Gyünnek-mennek az emberek. Érdekli is őket, kik ők, mik ők, csak pénz legyen ...

H. Borbála a szőttest nézi, a kékkel díszített fekete és piros figurákat. Megigazítja a vásznat, rendezi a szálakat, számol magában, aztán hátat fordít a szövőszéknek és az anyósára villantja a szemét.

— Nekem is*nehéz volt a kezdet. Összejöttek a rokonok, anyósom, apósom testvérei, mind horvátul beszéltek. Majdhogynem némaságra voltam kárhoztatva Sokat sírtam a szobában, míg rájöttem, meg kell tanulni a nyelvet.

Az öregasszony megsimogatja a »atalabb arcát.

— Sajnáltam én őt. Egymást tanítottuk. Ö engem magyarra, én őt horvátra.

— A házasságkötés után el akartunk innen költözni — folytatja a fiatalabb. — Akkoriban kapott lábra az a szokás, hogy külön lakjanak a fiatalok. Láttam, hogy apósom meg az anyósom szótlanul járnak-kelnek a házban. Már kialkudtuk a másik ház árát, de ők anyaira sírtak, hogy visszaléptünk.

— Nehezen álltak rá — az idős asszony hangja elfullad. — Csúnya volt a ház. Ablaktisztításkor a menyem fogta a rámát, nehogy kiessen. Aztán? összeadtuk a pénzünket, szigetelték a falakat, új szobákat építettünk, új ablakokat tettek a régi helyére, most már nem sötét a szoba.

Hideg—meleg víz, központi fűtés, összkomfort. Ha ilyen az életük is?

— Csak akkor érzek szomorúságot, amikor hazamegyek a falúmba — mondja a fiatalabb asszony. — Az ismerősök azzal fogadnak. na, te is fölvgheted a bik- lát, mert a nyelvüket már megtanultad.

Hol rám, hol az anyósára néz, mintha töprengene, kimondja-e, ami feszíti belülről.

— Vagy mondjam nekik azt, hogy az anyósom, apósom nem éppen örültek nekem? Mama, ne haragudjon! — Ridegek voltak hozzám. De a férjem írta a kérlelő leveleket, s akkor elhatároztam, az ő kedvéért, míg hazajön, kibírom. Most meg vallom, hogy szeretetre méltó emberek. Talán nincs is jobb nép náluk. De ha megbántja őket valaki, tudnak komiszak is lenni.

Az anyós lehajtja a fejét, beszél magában vagy imát mormol? A fiatalasszony behív a sáobába. A falon kerek arcú, fekete hajú lány képe.

— A kislányom. Magyar fiú a férje, de a pesti szerb- horvát gimnáziumba járt, és most horvát—magyar szakos tanárnő. Régi magyar faluban, ahová újabban horvát családok települtek.

— A fiatalok családjában mi a szokás? Megfér-e egymással a magyar és a horvát nyelv?

— Inkább magyarul beszélnek. De a négyéves unokám megtanult horvátul is.

Az idős asszony talán hallotta a szavainkat, bekiált az előszobából:

— Énvelem csak úgy beszél. A mi nyelvünkön.

A forgószél, amelyet a háború és a következő évek kavartak, időnként ma i? zúg. Fölkapja az embereket, messze röpíti. S van aki a talpára esik/ a másik fejjel hullik lefelé. Az egyik tanítóval beszélgetek, amikor a sovány arcú férfi at iskolaudvarra ér. Jól szabott öltönyében őt is pedagógusnak nézem.

— Dehogy! Attól megóvott a sors — szabadkozik. — Mostanában méhészke- dem. Nem idevalósi vagyok, én a sógornőmtől jövök. Hozzá meg csak beszaladtam — néz a tanítóra —, hogy a jövő héten kedden kezdem a pörgetést... Akkor hát találkozunk — nyújtja a kezét a tanítónak, majd nekem is, mert a buszmegállóból dübörgés hallatszik. — Ha nem röstelli. jöjjön át hozzánk egy alkalommal!

Az idős pedagógus a fe-, jét ingatja.

— Nem való tanítani az ilyfen ember. Méhészkedjen, az nyugtatja. De ... hallja' meg tőle a sorsát. Én csak annyit mondok, hogy a partizánok idején jászolhoz kötve várta a sorát. Ha a plébános meg a párttitkár nem áll ki mellette, golyót kap a fejébe.