Somogyi Néplap, 1984. augusztus (40. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-04 / 182. szám

Somogyi Néplap 1984. augusztus 4.. szombat IRODALOM, MŰVÉSZET, KÖZMŰVELŐDÉS Balogh Péter szobrai Balogh Péter Bukarestből hozta műveit Budapestre, amelyeket az „egység szob­rainak” nevez. Több okból teheti ezt. Világnézeti meg­fontolásból és a formák egyeztetéséből, vagy azért, mert Budapesten tanult az iparművészeti iskolán, Bu­karestben él; életműve né­peink barátságának építését szolgálja. Fogalmazása mesz- szemenően európai és XX. századi egyben: magyar, ro­mán forrásokat egyarálnt számlbavasz, nevezzék ae elő­képet Medigyessy Ferencnek, Bnamcusinak vagy akár Hen­ry Moore-nak, mindig új mű és Balogh Péter-alkotás lesz belőle. Az egység szobraival ars poeticáját hangoztatja. Ez az egység többrétű. A realizmust bővíti új elkép­zeléseikkel, az eszme, a for­ma friss és új hajszálgyöke- röivel, s ez a sokszoros egy­ségre törekvés barátságot, nyugalmat, békét, kibonta­kozást szervez emberek és népek között, ö így európai, így szolbráísz. 1920-ban született Bihar megyében, 1934-ben inas és munkás Nagyváradon, ahol Maczalik Alfréd festőmű­vésznél folytatja rajztanul- mányaiit. Főiskolai szinten ezt Budapesten és Bukarestben fejezi be, 1968-ban kitüntetik à*” Kulturális Érdemrenddel. Műveit számtalan külföldi országban mutatta be, egyéni kiállítása volt Nagybányán, Nagyváradon, Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Aradon, Milánóban, Párizsban, Upp- salában, hat alkalommal Bu­karestben, s most főváro­sunkban, a Magyar Nemzeti Galériáiban. Érzéke van a különleges mozdulatok szobrászi jelölé­séhez, melyek a formán túl eszmét is értelmeznek alak- zatrandszenükkel. Erre jó példa az 1967-ben mintázott Kíváncsi, továbbá az akroba­tika tárgyköréből kölcsönző Alázat. Balogh Péter művé­szetére jellemző a mesterség hiánytalan tudása, s az ehhez társuló képzelétgazdagság, a fogalmazás választékos ele­ganciája, a kivitelezés töké­lye. Van ereje ahhoz is, hogy a csoportábrázolásban fel­mutasson újdonságokat. Ez az összetartozás köti agyba az 1959-ben mintázott Győz­tesék realisztikus tömbjét, a frontálisan beállított két fi­gurával, és az elvonatkozta­tás' tömörségét birtokló Kö­vetek tisztázott szobrászi képletét, melynek végleges alakját 1981-ben lelte meg ötleteikben és új formák­ban kifogyhatatlan, minden új ideáljához megtalálja a szobrászi külalakot. Ezért tű­nik egyszerűen izgalmasnak és természetesnek 1977-es Kúttenve és Űj Kőmíves Ke­lemenje, mert a forma reális és szimbolikus értelmű: alak­zat és jel egyszerre. Az 1967- ban mintázott Ovidtushoz cí­mű plasztikájának sajátos törvénye: a szí vszorítóan szép magány kifejezése. A Te­remtés simára göngyölt ör­vénylése is telitalálat, akár az 1980-as keltezésű Béke, mely a maga körkörös rend­jével a világ egyensúlyát és önmagába záródását, egysé­gét fejezi ki. Az áttört for­máik Henry Moore-i ösvé­nyén fogalmazta meg a Biz­tonság és a Bizalom csoport­ját. Jellemző szellemi mozgé­konyságára, műveltségére, tág érdeklődésére, egyetemes elkötelezettségére és fárad­hatatlan szobrászi invenció­jára, hogy szoborrá álmodta Móricz Zsigimondot, egyszerű hegyi emberéket, betyárokat, holdtöltét, az építészetet, a Genezist. Balogh Pétert na­gyon komoly rokonság fűzi a tiszta architektúrához, fninden szobra: építmény. Losonci Miklós MESTER ATTILA Akár a vének Csönd tűzfala csak ez marad s az éghető sza vak csontjai feketéi lnek füst leng elrongyolt zászló hamuhodnak az évek szabadon és jövőtlenül élek akár a vének szél mozdít halott madarat — pirosán szivárog az ének T. ÁGOSTON LÁSZLÓ tiap eleje van. A posta­hivatal pénzfelvétel feliratú ablaka előtt hosszú sor kí­gyózik. Mindenki ideges, sietne valahová, csak a csekkszabdaló automata mö­gött ülő hölgy nyugodt. Két­szer, háromszor átszámolja, összeadja, kivonja az üveg­ablakon át becsúsztatott pénzt. Aztán összeragasztott papírcsíkot vesz elő, beleb új­tatja a papírpénzt. Külön a húszasokat, százasokat, öt­százasokat, ezreseket. Újra átszámolja valamennyit, az­tán szignálja, ráüti a stemp­ln, megsimogatja, beteszi a fiókba. Végül gondol egyet, kiveszi az egészet, és átrakos­gatja az első fiókba. Egy idő­sebb férfi már-már rászólna, de meggondolja magát. Nem húz ujjat a hivatallal. A sor-közepén idegesen to­Déry Tibor Bernáth Aurélhoz A BALATON MELLŐL A hatvanas évék elejé­től Déry Tibor minden fontos ügyről levelet, értesítésit küldött Bernáth Aurélnak. Ilyen volt az is, amelyik a Balaton melletti üdülőházuk, villájuk meg­szerzéséről számolt be Bemá- théknak. Az 1966. májusban keltezett levél érdekessége az. hdgy a költözködés gondjai­ról, nehézségeiről, az új ház elfoglalásáról adott képet az író. Azt jegyezte le, hogy há­nyán dolgoztak a házán, mi­lyen rumli fogadta a nézelő­désekor, és hogy miért nem lehet pihenni, illetve dolgoz­ni. Olyan fordulatok szere­peltek a lapon, hogy az ágy alatt jobban lehetne aludni, mint benne, s legjobban a fürdőkádban, mert az egyál­talán nincs. Az iparosok özönlése és a számlák lobog- tatása változatlanul tartott, s ez nyilván stresszállapotba hozta az írót. Olykor már az a gondolat is megfordult a fejében, hogy az embernek egyáltalán ne legyen magán­tulajdona, mert ha van, Ok­kor nem használhatja, vagy ha használja, akkor annak baljós következményei lesz­nek. Ez persze nem vette vég legesen el a kedvét attól, hogy mindjobban odakötőd­jön Füredhez. 1966-tól kez­dődően mind gyakrabban küldött értesítéseket, meghí­vókat Bernáthéknak. Ilyen értelemben írt Déry 1968. áp­rilis 28-án Bernáth Aurél­nak. A levél érdekessége, hogy rajz is van a papíron, méghozzá ugyanazzal a tol­lal, amivel a szöveg készült, s az néhány jellegzetes vo­nással a házigazdákat ábrá­zolta. A sorokból egyébként az derült ki, hogy a tavasz elejét Déry már Balatonfüre- den töltötte. Természetesen hívta a festőt: „A ház előtti eklektikus gesztenye (egy diófa) máris döntő virágzás­ba kezdett, ugyanígy a csa­logány néven is ismert füle­mülék a zenei háttérről gon­doskodnak- A vendégek szó­rakoztatásáról tehát éjjel- nappal gondoskodva lesz. Mint ahogy hallom, hogy a közeli napokban, úgyis Áb­rahám kebelébe készül ki­szállásra, felhívom, hogy há­zunkat el ne kerülje, hanem ellenkezőleg, felkeresse, az érzelmi egyéb leltár szemre­vételezése céljából, víz persze meginlt nincs, de villany még van.” Ugyanennek az évnek a tavaszán érte kisebb bal­eset Bernáth Aurélt. Erről természetesen értesítést ka­pott az író. Együttérzéséről, megértéséről és tanácsairól szólt a következő levélben. Emlékeztette airna a sorok kézhezvevőjét, hogy már Fü­redien is érte baleset, amit gyengébb bokájának tulajdo­nított, ezért tanácsolta a fes­tőnek, hogy magas fűzős ci­pőben járjon. A tamáshegyi nyaraló, ahová a gyakori meghívások invitálták a Ber­náth-családot, kissé távolabb esett a várostól. Kiderült a küldeményből az is. hogy a hideg és erős szelek követ­keztében mindössze tíz perc­nyi sétát tudott Dérv tenni, de a szobában jó meleg van. s nincs íróasztal”. Ugyanakkor azt is taná­csolta Bernáthnak, hogy fog­lalkozzék többet írással, mert olyan tehetséget látott ben­ne, amit feltétlenül kihasz­nálni javasolt. Barátságuk ezen oldalának megvilágítá­sára a későbbiekben még visszatérek. Az író a Ber- náthék minden hírére, csa­ládi eseményére élénken rea­gált. Ugyanilyen örömmel reagált arra, amikor Bernáth Aurél értesítette, hogy máso­dik unokája is megszületett. A következőket írta: „Hát ez igen, mondanám dupla nagy­apai minősítés felér szerin­tem egy fél Kossuth-díjjal, persze azzal a különbséggel, hogy ezt kapná, amaat költe­ni fogjia. Pláne, ha az ivadék 54 ceniti és négy és fél kiló. Hangja erős, átható. Panasz­kodás közben az arca ráncos és vörös. Mi lesz belőle, fes­tő vagy író? Ha a kritikusi pályát választaná, kérem ajánljon be szíves jóindula­tába.” Szó volt már arról, hogy összetartozásukban volt va­lami egymást heccelő melegr ség, összekacsintó komikum. Ez derült ki a Balatonfüred- ről 1969. június 20-án kelte­zett levélből. Ugyanis a nagy­apai örömökről ott várta asz értesítés Déryéket, s éppen akkor, amikor Ausztriából érkeztek haza. Csak a kelet nlapján szedett össze annyi erőt Déry, hogy meghatott és baráti köszöntését elküldje. Egyébként akkor nem a leg­jobb egészségi állapotban volt, fejfájással, náthával, gyomor-,, reumabántalmak- kal, lábfájással, étvágytalan­sággal küszködött, füle, sze­me is fájt, de — minit meg­jegyezte — más baja már nem volt, így töretlen opti­mizmussal dolgozhatott to­vább. Vigaszként emle^ajle annak esélyét, hogy Bernáth Aurél ellátogat hozzájuk, A ház úrnője: Böbe Bent bőg ő Ha Benő Bőgeti De férje nem Benő Ám ő Oly előkelő Hagy a szerző Hazárd Benővel Élteti mert akkor közösen elmond­hatják véleményüket a Vi­lágról, élményeikről, benyo­másaikról. Végezetül idézzük azt a részt, amelyikben a nagyapai örömökhöz újólag gratulált: „az ivadékot az­alatt majd valaki más pó- lyázza. Apropó! Elfelejtette megírni a nevét. Lehetne Achill, Taksony, Koppány vagy Zakariás, hamarjában más nem jut eszembe. De talán már Manili gondosko­dott.” 1969 augusztusában újabb invitálást küldött Dé­ry a festőnek, azzaL a mon­dattal: nagyon hiányzott „a savanyú arca” és mindenkép­pen várná, hogy legalább egy napra megérkezzék. Igaz, 1969 augusztusának végén az idő már rosszra fordult, de ahogy a tavaszi idényben, ugyanúgy megígérte itt is a fűtést meg egyéb gondosko­dást, hogy a találkozás nyél­be üthető legyen. Erre a meg­hívásra Bernáth nyilván po­zitív választ küldött, bele­egyezett abba, hogy elutazik haztzáljuk, mert az egy héttel később Balatonfüreden kelt sorok már a következőket tartalmazzák: „persze okvet­lenül jöjjön, ámbár különbö­ző dolgök közbejöttek. Szom­baton jön anyósom és sógo­rom is, igy nem aludhat ná­lunk, mert nincs szabad ágy, de szabad hely keblünkön azért van. Továbbá Vajda Imre barátunk váratlanul meghalt, szombaton lesz a temetése. Pestre megyünk, de még aznap este, vagy legké­sőbb vasárnap délelőtt visz- szajövünk és várjuk. Remé­lem a jó idő tartja magát”. A festő válaszlevelében nyilván nem maradt adós a válasszal. Hogy milyen stí­lusban írhatott, annak illuszt­rálására idézem Bernáth Au­rél egyik emlékkönyvi bök- versét : A férj Tibor író. Bort Ti igen Ö viszont Nem isz’ De ki hisz A nem1 ivó írónak? Biz­tos hogy titokban isz’ Bili- komból E vers szerzője Festő. Melan­kolikus író is egyben. Ki ró Betűket, ha Festeni kéne, S a béke Kedvéért fest Ha Pes­ten írói ihlet Szállja meg. Sírva dicsekvők pörög egy ötven év körüli, jól öltözött nő. Egy ideig a nyakát nyújtogatja, végül megszólal. Az előtte álló, ha­sonló korú, de jóval szeré­nyebb öltözetű asszonyhoz címzi a szavait. — Látom, maga nem csek­kel áll itt. Pont most jut eszébe takarékkönyvvel fel­tartani a sort?l — Pont most — felel a másik kissé sértődötten, — mert most jött össze a pénz. — En nem is értem — rep- likázik tovább a jólöltözött —, miből telik egyeseknek —... Legalább tízezer forin­tot szorongat a markában. — Tizenötöt — igazítja ki a másik. — Tizenötezer ... Hallják? Hát ennyi pénz másodikén nincs a kezemben, nemhogy ennyit tegyek a takarékba! Pedig a férjem megkeresi a magáét, én is, hónap végén még sincs egy megveszekedett vasunk sem. — Spórolni kell, hölgyem, spórolni! —.veti közbe egy tagbaszakadt, szemüveges férfi. — Spórolni? Ugyan, ne nevettessen már, uram! Meg­mutatná hogyan? Ezt a ron­gyot ezernyolcszázért adták az S-modellben. A cipőm ezerkétszáz volt. Spórolni... Az unokámnak vettem teg­nap fél kiló epret. Százhúsz forintot kért érte az a pofát­lan kofa. Tudják, mennyiéit ásták föl a balatoni telkemet? Kétezerötszázért. Aztán itt a rezsi, meg a benzin... Őrület mennyi pénzt kell kifizetni... — Nyugodjon meg, asz­szonyság, én se a fizetésem­ből spóroltam össze ennyit. — Így az előtte álló. — Meg­halt szegény anyám, tőle örö­költem. Ez a házrész ára. — Mi is eladtuk tavaly az anyósom házát. Áron alul, másfél millióért. Mi az a másfél millió? Jött a fiam: anyu, szeretnék egy új ko­csit! Jó, vegyél fiam. De új lakás is kellene, mert a régi már kicsi. Jó, vegyél lakást is. Aztán a nyáron a férjem­mel elmentünk másfél hónap­ra Ausztráliába, meg ki- tapétáztattuk a villát, és egyetlen fillérünk se ma­radt az örökségből... A tagbaszakadt férfi na­gyot nyel, megigazítja a szemüvegét, és két idegrán- gás között megkérdezi: — Mondja, hölgyem: ma­ga most sír vagy dicsekszik? ! Az évek előrehaladásával egyre növekedtek, sokasod­tak azok a jelek, amelyek — mindennapi kifejezéssel — az öregedéssel függtek össze. A két művészietek azonban igyekezett ezen minél erőtel­jesebben túltenni magát, és megőrizni valahol belőlük azt a fiatalos gondolkodást, ami jellemezte addigi kap­csolatukat a világgal. A het­venes évék fordulópontot je­lentették életükben, hiszen akkor oly kanba léptek, ame­lyik már egyre inkább előho­zott bajokat, illetve azok le­hetőségét, s egyre többször kellett ilyenekkel szembe­nézniük. Erről tudósított Dé­ry, amikor egészségi állapo­táról számolt be. De ezen túlmenően olyan dolgokra is kitért, amelyek összefüggtek a test erejével. Azt írta pél­dául 1970. szeptember 4-én a festőnek, hogy ne bánkódjon egy olyan cím miatt, amit egyik látogatása után vélet­lenül elvitt, majd visszakül­dött. Arról biztosította, hogy a bánkódás a lehető legrosz- szabb megoldás, mert vele is nagyon gyakran előfordul az. hagy megfeledkezett bizonyos dolgokról. Példának említi azt, hogy olykor elfelejti az alsó trikóját fölvenni. Bele­bújik a felsőbe, már teljesen felöltözött,1’majd megpillant ja szegény trikót, amint ott lóg a széktámlán, kezdheti elölről. Ilyen és hasonló for­dulatokkal igyekezett megvi­gasztalni barátját. Bernáth az 1970-es években többször küldhetett panaszkodó soro­kat vagy olyan' esetek leírá­sát, amelyek az öregedéssel összefüggő bajokról szóltak. Ilyesmi történt 1975. júliusa előtt is, mert az akkor kül­dött levélben Déry arra invi­tálta (ami egyébként állandó téma), látogassa meg, hogy együtt lehessenek. A további mondatok már külön érdeke­sek; „Vágyom arra, hogy megint együtt legyünk egy darabig, hisz maga az utolsó még élő régi barátom. Ko­paszsága fokát is meg aka­rom állapítani, s a magamé­val és Illyésével összemérni. Fontos!” Ezzel függött össze, hogy Déry olykor teljes öröm­mel, már-már eksztázissal adott számot olyan idősza­kokról, amikor minden ér­zékszerve kiválóan műkö­dött, amikor egészsége tel­jesen rendben levőnék tűnt. Mindketten arra töreked­tek, hagy amit leírtak, abból a másik fél számára az de­rüljön ki, mennyire képesek a munkára. Vagyis az egész­ségi állapot feletti sajnálko­zás, a bajök leírása azért történt, hogy milyen a mun­kabírásuk. Az 1975 nyarán a Tamáshegyről küldött meg­hívólevélben már szó esett arról, hogy miért akart min­denáron találkozni az író a festővel. Pár héttel később már teljesen bizonyos, hogy mindéit helyzetbeszámoló mö­gött a munkakép>esség fölötti meditáció állt. Az 1975. au­gusztus 26-án kelt levélből idézek: „ezúttal csak annyit, hogy jó volt isimét együtt lenni, s még aránylag jó idő­ben. Bár fázékony anatómiá­ja így is megkívánt egy ta­karót a térdére. Most már zordabbra fordult az idő, be is szereztem már egy helyes kis náthát, amely már negye­dik napja szobafogságra ítél. De hát ami a fogságokat il­leti, én már különbeket is túléltem, most is igyekezni fogok. De még mindig nem dolgozom! Jaj! A munkával, a vállalt feadáttal sokat fog­lakoztak. Ez látszik abból a valószínűleg utolsó külde­ményből, amit Déryéktől még kézhez vett a Bernáth-család. 1976. június 21-én kelt Ta- másihegy—Bálatonfüredről a következő levél, ami ezt tar­talmazza: „Hát megérkez­tünk volna a tanyára, az első napok költözési zűrjei után most már békésen napozunk, nézegetjük a Balatont fent- ről, a Tamáshegyet lentről, és boldogok vagyunk arány­lóig. Választ csak annyit ke­rék e Révéire, hogy megkap­ta-e, s el-e, hogy hogyan azt nem kérdem.” Laczkó András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom