Somogyi Néplap, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-23 / 146. szám
1984. június 23., szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Barangolások az NSZK-ban POLGÁRHÁZ TÖLGYFÁVAL A tájékozatlan vendég azt gondolhatná: Lübeck egyetlen karcolás nélkül úszta meg a második világháborút. A gótikus és román elemeket elegyítő szépséges tanácsháza, a Trave folyc partján sorakozó úgynevezett sóházak, a belváros barokkos fensége és nyugalma ma is középkorias Hanza- hangulatba ringat, a kedves piactérről, a cégtáblákon látható cirkalmas betűkről a Luther-kor varázslatos céhvilága jut eszünkbe. Mintha múzeumvárosban járnánk. Feledjük a séta közben, hogy a 270 ezres Lübeck az NSZK ipari városainak ranglistáján is előkelő helyet foglal el, s a házakon nem leljük nyomát annak az éjszakának, melyet a város régi lakói ma is rémülettel emlegetnek. 1942. március 28-át jelzett a naptár. A gyanútlan polgárok alig tértek nyugovóra, felvisított a sziréna, majd iszonyú dübörgés ráz- kódtatta a Balti-tenger partjának talán legszebb kincsesdobozát. 234 amerikai repülőgép bombái rombolták földig, égették ki a csúcsíves kereskedőházakat a Buxtehude földi maradványait rejtő Mária-templo- mot, a kikötőt, a közeli Tra- vemündében. Vajon mit érezhetett a hír hallatán az a fiatalember, aki itt a külvárosban, egy munkásasz- szony „törvénytelen” gyermekeként látta meg a napvilágot, s aki akkor éppen külföldön írta vitriolos cikkeit a fasizmus ellen: Willy Brandt? S mit élhetett át az a Nobel-díjas öregember, aki a nácizmus miatt kényszerült a Los Angeles melletti Bewerljs. Hillsbe? Buddenbrook-becsület A ház, melyben gyermekkorát és ifjúságának egy részét töltötte, ma zarándok- hely. Már az utca látványa igazolja az ifjúkori Thomas Mann-regény egyik legfontosabb tartalmát: a gátlástalan hiénák, a Hagenströ- mök győzelmét a becsületes kereskedőcsalád fölött: a Buddenbrook-ház mellett jobbra is, balra is fokozatosan magasodnak az épületek. A paloták legyőzték a polgárházat. Az egyik kolosszus földszintjén, a Dresdner Bank kirakatában öles betűk hirdetik a szabadverseny nélkülözhetetlenségét, a Buddenbrook- házat bérlő, s errefelé akis- emberek mentsváraként számon tartott Volksbank vezetői azonban, úgy tetszik, még mindig a Hanza-er- kölcsre esküsznek. „Köss nappal minél több üzletet!” — olvashatjuk az előcsarnokban a regényből vett idézetet. — „De csak olyan üzleteket, melyeitől éjszaka valamennyien lelkiismeret- furdalás nélkül alhatunk!”. Bűvölöm a lépcsőfokokat, remélve, hogy elém, toppan a tisztességben megőszült Johann, az örökkön álmatlanságtól szenvedő Thomas, a házasságaival szerencsétlenül járt Antónia, a fogfájós kis Hanno, ám csak szelíd eleganciával öltözött hivatalnokok biccentenek felém lépten-nyomon. Mintha eltűnt volna az a közvetlenség, személyesség, mely a múlt század humánus Han- za-kereskedőit jellemezte — megmaradt azonban, nemes örökségként Mannék—Bud- denbrookék egy másik vonása: a hajlam a művészetek pártolására. A tágas polgárház galériájában hazai színekre bukkanok s hazai tájakra: a nagykún róna- ságra, észak-balatoni lankákra. Hajós Éva budapesti festőművész kiállításának megnyitására készülődnek éppen. Vajon mit szólna e festményekhez Thomas Mann ifjú novallahőse, To- nio Kröger. Jó kchajításnyira a Má- ria-templom. Az orgona, melyen oly sokszor játszott Buxtehüde, s amelyet 1705- ben a hozzá nevelő tanácsokért jött Johann Sebastian Bach is próbára tett, az enyészeté lett negyvenkettőben, amint a sóházak zöme is innen szinte csak néhány lépésnyire, a Trave partján, ahol Tonio Kroger álmodozott annak idején a kamasz Ingeborg szépségéről, szerelméről. Német házigazdám a gázpedálra tapos, s máris Travemündé- ben vagyunk, a gyönyörűséges kisvárosban — majd a kikötőben. A tölgyfa ellenállt Halott kagylók a tengerpart homokján — odébb pedig hatalmas tölgy. Törzsét egy küklopsz sem volna képes átölelni, ágainak-bogai- nak meg sem kottyanna egy átlagos termetű ember súlya. A fövenyre szúrt tábláról megtudom: több mint hatszáz esztendős. Látta dán hódítók örömmámorát, vörösbe öltözött franciák diadalünnepét, angol—amerikai bombázók feketeségét, néma sírással búcsúztatta pusztuló fatársait, a madarakat, akik oly sokszor pihentek meg ágain, az árterületre vetett fenolszagu halak tömegét. Ha szólni tudna ... Mert halnak az erdők mindenfelé, s mert sárgászöldes a Trave vize, piszkoszöld alig félszáz kilométerre innen, Hamburgnál az Elba, a Bille, az Alster. A Hamburger Nachrichten első oldalán terjedelmes cikk- a tartományi kormányzatot bírálja, mert engedélyezi egy, a környezetet borzalmasan szennyező kis vegyiüzem működését. Csakhogy a honatyák is kutyaszorítóban vannak. Az üzem felszámolásával háromszáz dolgozó kerülne az utcára... Gyanítom: a Kunst- halléban megnyitott, Leonardo da Vinci növény- és állatgrafikái bemutató gyönyörű kiállítást sem egyszerűen esztétikai szempontból vizsgálják a hamburgiak, bizonyság rá a helyi Abendblatt kritikájának címe: „A víz a föld vére!”. Nincs lap. melyben ne találnánk legalább egy cikket a környezetpusztításról, nincs egyetlen párt és társadalmi szervezet sem, mely programjában ne hangoztatná - a környezetvédelem szükségességét. Tesznek is érte, nem keveset. Mindez azonban — így vélekedik a hamburgi tartományi kormányzó sajtószóvivője — csupán tüneti kezelés. „Fia leállítjuk a beruházásokat, marad vagy növekszik a munkanélküliség, ha folytatjuk őket, a környezetet romboljuk” — tárja szét karjait dr. Thomas Mirow. A társadalom nem nyugszik bele az állam intézkedéseibe. Példa rá az utóbbi évek talán legnépszerűbb nyugatnémet hanglemeze. „Dalok a környezetről” címmel rettenetes víziók szmog- riadóról, rákkeltő ételekről, anyjuk méheben elpusztult csecsemőkről, költői értékű szöveggel, igényes dallammal. A borító hátlapján vastag betűk figyelmeztetnek: a tizenöt márkás árból négy márka a társadalmi környezetvédelmi alap javára! Kis zöldségesstand Lübeck piacán. A felirat szerint „a terményeket semmiféle vegyszerrel sem kezelték”. Az árak ugyan összehasonlíthatatlanul borsosabbak, mint a szomszédos árusoknál, a stand előtt mégis hosszú sor áll. Lengyel András Somogyi kastélyok CSOMBARD Megyénk kastélyainak „sztárja”, tévéműsorok, újsághírek sokszoros szereplője a csombárdi Pong- rácz-kúria. Élete egy paraszthajszálon függött, 3 erős volt az a hajszái. Egyik legszebb későbarokk épületünk megmenekült Aki most megnézné, ne riadjon vissza a képtől; az első pillantásra szörnyűséges állapotok már nem a romlást, hanem a megújulást jelzik. A kis kastély új gazdája, a Somogy megyei Állami Építőipari Vállalat, sokmillió forintot és nagy-nagy emberi lelkesedést áldozva óvja, menti a több mint 250 éves épületet és csodálatos ősparkját. De kezdjük a történetet az elején. Hóra Ferenc levelezése Somogyi-könyvtári műhely címmel jelenik meg negyedévenként a szegedi 100 éves Somogyi Könyvtár helyismereti és városfejlesztési szemléje. Az új szám főként Móra Ferenc munkásságával és ‘Bálint Sándorral, a néprajzkutatás jeles alakjával foglalkozik. Nekünk, somogyiaknak a a legfigyelemreméltóbb dolgozat Wallinger Endréé, aki A „másik" Móra címmel publikált értékes tanulmányt: az író bőséges levelezését kutatva a művek születési körülményeit is érzékelteti. A témát megyénkben kezdte vizsgálni 1966- ban, hogyan lett az író levelezőpartnere a kaposvári dr. Goitein Gábor ügyvédnek 1926-tól. Ezt tette közzé a Somogyi Szemle 1966/1-es számában a szerző. Most — s éppen e somogyi publikációjának köszönhető a felfedezés —, Mórának Diósszilágyi Sámuelné- hoz (1889—1970) fűződő kapcsolatát eleveníti föl levelek segítségével. Az író nem ismert arcát tárja fel az olvasó előtt; azt, aki fellobbanó vágyairól, élete talán legszebb szerelméről fegyelmezett férfiszeméremmel hallgatott. S bár több — feltehetően éteri tisztaságú kapcsolata is volt — szinte ez az egyetlen, amely inspiráló erővel hatott rá, s több évtizedig hatott. A szerző 169 levél ismeretében mutatja föl a szeretett asszony portréját is. Több mint kétszáz gépelt oldalnyi levél birtokában .gazdagítja, pontosítja Móra-képünket. Néhány fontos adat a szakirodalomban éppen e levelezés által lett ismertté, s felhasználttá. Luthár Péter Fotó: Makai Károly L. Szabó Tünde, a So- mogyterv mérnöke szerint — föíjegyzések. és közvetett bizonyítékok alapján — 1730 körül építette a kastélyt a Csák család egyik tagja. A birtokos família 1834-ben változott; attól kezdve a Pongráczoké volt a terület. Az időközben többször átalakított, megtoldott kastély utolsó tulajdonosa báré Bornemissza Jánosné még a hatvanas években is itt lakott, többekkel megosztva valahavolt egyeduralmát. A szomszédos tiszttartóházban élő idős hölgy — a neve közlését megtiltotta, de szavaiét nem — jól emlékszik á bárónéra: — Sokszor mesélt a régi időkről nekem. Igen éles eszű asszony volt. És nem haragudott, hogy így megváltozott a világ. Azután elköltözött, mert egyedül már nem bírt itt lenni, de évenként visszajárt, megnézte, hogy mi van itt. Ö is csak azt láthatta: a nagy romlás akkor kezdődött, amikor mindenki elhagyta a kastélyt. Lukács István, Hetes tanácselnöke az ötvenes években szintén lakott az épületben. — Akkor még közösen fönn tudtuk tartani. Én 59- ben mentem el, később már senki sem törődött vele. Vállalatnál dolgoztam, aztán visszahívtak 11 éve. Addigra elkerült a kastélyból a tanács, a bolt... És meghalt a ház. Ajánlgattam fű- nek-fának, mert mégiscsak szégyen, hogy egy ilyen szép épület összedűljön, de hát a tanácsnak arra pénze nincsen. Végül a Sáév kapott rajta. Odaadtuk bagóért, és örülünk, hogy ilyen „rossz vásárt” csináltunk. Csom- bárd, Hetes, Juta, fejlődik, a kastély is megmarad! Kell nagyobb öröm egy tanácselnöknek ? A véletlenek különös ösz- szejátszása: a történet folytatója megint csak Lukács — ezúttal László —, a Sáév főmérnöke. — Megvettük, pontosabban használatba vettük a kúriát azzal, hogy ott családos üdülőt létesítünk a dolgozóknak. Azután kiderült, hogy a dolgunk korántsem olyan egyszerű, mint gondoltuk. A kastély már készen lenne, ha nem hívja föl figyelmünket Blaskovics Elemér, a Pongrácz család leszármazottja, hogy ott freskóknak kell lenniük. A kápolnában van freskó, ezt tudtuk, de hogy a szobákban is, arról fogalmunk sem volt. így teljes áttervezésre volt szükség, és a funkció is megváltozik, valamint több éves lett a felújítási program. Ha ezt tudtuk volna ... — Törököt fogtak, de nem ereszti önöket? — Bizony jobban jártunk volna egy „freskómentes” kastéllyal. Eredeti céljainknak az felelt volna meg. De ha már így esett, átgondoltuk a dolgot, és nem igyekszünk megszabadulni ettől a gyönyörű épülettől. Mi vagyunk a gazdák, kötelességünk újjávarázsolni a kastélyt. Munkásaink így is használhatják majd, de nem családos üdülőként, hanem csoportos utakra, afféle turistaszállóként azokat a szobákat, amelyekben nincsenek falfestmények. A vállalat anyagi ereje és technológiai fölkészültsége azonban így nem lett volna elegendő a fölújításhoz. Viszont újra akadt egy szalmaszál, amiben megkapaszkodhattak. Egy kaposvári gazdasági munkaközösség, a Generál föltalált valamit, mégpedig egy módszert, amely alkalmas régi épületek tetőszerkezetének rombolás nélküli megerősítéséhez, felújításához. Hodics István, a géémká egyik vezetője beszélt róla: — Szabadalmunk fafödémek megerősítéséhez jó, sem- ‘mit sem kell kicserélni és nem alulról, hanem felülről kapcsolódunk a régi szerkezethez. A megoldás kíméletes, a végükön korhadt gerendákhoz is alkalmazkodik, a régebbi eljárásoknál a miénk 30—40 százalékkal olcsóbb. Ezzel dolgozunk Csombárdon is. Ez a jelen. Több éves, több ütemű munka következik. Minden érintett azt akarja, hogy a kastély megújuljon, és tesz is ezért.
