Somogyi Néplap, 1984. május (40. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

1984. május 5-, szombat Somogyi Néplap 7 KÖZELKÉPEK Barangolások az NSZK-ban Vörösök és feketék Két tűzvész pusztította másfél évszázad alatt a leg­hatalmasabb Hanza-várost, s az angol—amerikai' légierő is hibátlanul teljesítette fel­adatát a második világhábo­rú idején iitt, az Elba, a Rille és az Alster folyó szabdalta területen. Kevés hát a művelődéstörténeti ér­ték. Lessing, Mendelssohn, Brahms szülőházát hiába keresnénk; a piactéren már csak a monumentális ta- nácSháza őrzi az egykori ke­reskedőváros hangulatát. A hatalmas kikötő — ahol nyolcvanezren dolgoznak — csupán meghökkent, de nem gyönyörköditek amint a ban­kok, konzulátusok, nagy­üzem-igazgatóságok végte­len sora, a Szénit Mihály- székesegyhóz, továbbá a Reeperbáhn és a Herbert­strasse kirakataiban ücsörgő lányok vitatható üdesége sem. Kolosszus ez a város. Sen­ki sem szereti, de mindenki tiszteli. És mindenki -fél tő­le. Nevének hallatán, állító­lag, Hitlernek is borsódzott a háta — erős szociálde­mokrata és kommunista rnunkástömegek élitek itt és baloldali értelmiség. Ma is megremeg az NSZK, ha a gé|p- és vegyipar vagy a ki­kötő dolgozói sztrájkba kez­denek. Lám, most iS plakátokkal vannak tele a hamburgi ut­cák! ,,A 35 órás munkahé­tért, a tömeges munlkanél- küíliség ellen, a környezet- szennyezés ellen tüntetünk április 4-én 16.30-kor” — szállít föl demonstrációra a szociáldemokrata párt. A fegyelmezetten vonuló, végeláthatatlan tömeg látvá­nya arra késztet: a legille- tékesebbtől kérjék informá­ciókat. Klaus von Bohnányi- tól, a tartományi jogú vá­ros kormányzójától, a szociál­demokrata párt egyik leg­tekintélyesebb politikusá­tól. Az interjú különösen iz­galmasnak ígérkezik, hiszen a sokat reklámozott állam­férfi ma sem titkolja ma­gyar származását, amint fi­vére, Christoph von Dohná- nyi, a hamburgi opera főin­tendánsa sem. Hivatalában azonban megtudom: szabad­ságon van, külföldön. Kész­ségesen fogad viszont fiatal sajtószóvivője, dr. Thomas Mirovo. Korábban Willy Brandt irodájának a vezető­je volt, élvezettel beszél hát magyarországi - tartózko­dásáról, elismeréssel, szinte szeretettel Kádár • Jánosról, akiivel többször is találko­zott, s lelkesedéssel a Ma­gyar Tudományos Akadé­mia intézményeiről. Ám azonnal elkomorul, amint a munkanélküliségről kérde­zem. — A hivatalosan jegyzett munkahelyek száma 730 ezer a városiban. Nyolcvanezren munka nélkül maradták a racionalizálások következ­tében. Ez tehát több mint tizenegy százalék. Valami­vel alacsonyabb a nagyvá­rosok átlagánál, de maga­sabb k szövetségi köztársa­sági középarányosnál. A munkanélküliség növekedé­sét elsősorban az okozta, hogy sok nagyvállalat — ol­csóbb munkaerő reményében — a déli tartományokba, mindenekelőtt Bajorország­ba, Baden-Würtenbergbe és Rajina-Pfalzba telepítette át üzemeit az utóbbi években.’ Hasonló átrendeződés ment végbe az ugyancsak nem je­lentéktelen szolgáltatási ága­zatban. Sajnos, az alagút végét egyelőre nem látjuk. Megközelítőleg sem vagyunk annyira derűlátók a recesz- szió megszűnésével, a világ- gazdaság föllendülésével kapcsolatban, mint például az amerikai gazdasági szak­emberek egy része. A Ham­burgban élő 73 ezer külföldi — elsősorban török — ven­dégmunkással kapcsolatban ugyancsak nehéz egyeztet­nünk a gazdasági szükség­szerűség, a verseny, illetve az emberiesség követelmé­nyeit. Amint Mirow úrtól meg­tudom, a szociálpolitikai jut­tatásokat sem sikerült állan­dósítani. Igaz, a tartományi kormányzat évente 800 mil­lió márkát költ ilyen célra. Évenként háromezer szociál­politikai lakást építenék. A lakbér négyzetméterenként hét márka harminc pfennig, de a sajtószóvivő a homlo­kát ráncolja: hamarosan ezt az összeget is növelni kell Hatvanezran kapnák rend­szeresen szociális segélyeket, de legalább ennyien várnak a támogatásra csaknem re­mény vesztette. Fejlett az úgynevezett öregotthonok és a betegek, elesették segíté­sére, a takarításra, bevásár­lásra, ápolásra hivatott szo­ciális állomások hálózata. A városban ingyenes az óvo­dai ellátás, az iskoláztatás, ingyen adják a tankönyve­ket, tanszereket is, de — s Mirow úr itt ismét gondter­heltté válik — mindezt a tartományi pénzalapokból lehet csupán finanszírozni, hiszen a szövetségi támoga­tást a kereszténydemokrata- szabaddemokrata kormány­zat egy esztendeje megszün­tette. É gondok nyomán — foly­tatja Mirow úr — egyre in­kább radikal i záródik Ham­burg közvéleménye. Tavaly a tartományi választásokon 64 szociáldemokrata szenátor mellett mindössze 48- keresz­ténydemokrata jutott be a parlamentbe, az itt íépten- nyomon zöldeknek titulált környezetvédők pedig nyolc helyhez jutottak. A győze­lem aránya az optimista szociáldemokratákat is meg­lepte. Az már kevésbé, hogy. a szabad demokraták — a szooiál,liberális koalíció áru­lói — kibuktak a Landstag- ból. A folyamat — véld Mi­row úr. — lassacskán a ha­gyományosan „fekete” tarto­mányokra is átterjed majd. Bizonyítékot nem nehéz ta­lálni. A két bajor nagyvá­ros, Augsburg és Würzburg után a tartomány központ­ját, Münchent is elhódítot­ták újra az errefelé csak „vörösök”-nek nevezett szo­ciáldemokraták, éppen a be­szélgetésünket megelőző na­pon. 1 A Hamburger Nach­richten óriási cikkben kö­szönti az e.lső oldalon Georg Kronawittert, a bajor fővá­ros új polgármesterét, a nagy baloldali hetilapok, a Die Zeit, a Stern, a Der Spiegel szintén. Az ugyancsak Ham­burgban megjelenő Die Welt — a konzervatív Springer- konszern vezető napilapja — azonban máris a vészha­rangot kongatja. Másféle erők is működnek tehát a német szociáldemok­rácia fellegvárában. Ernst Thälmann és Helmut Schmidt szülővárosában, az Arnold Zweig regényéből is ismert Wandsbeker strasse könyvesboltjának kirakatá­ban óriási feliratot pil­lantok meg: „Ez a mi ha­zánk!” Alatta útikönyvek, testes albumok Sziléziáról. Kelet-Poroszoirszágról, . Po- meraniáról, továbbá Bres- lauról, Stettinről, Danzig- ról, Könlgsbergről — azaz W.rcolawrál, Szczecinről, Gdanskról, Kalinyi-ngrád- ról — valamint Drezdáról, Medklenburgról... Nem tudhatom — nem volt kurá­zsim megkérdezni — nyílt revansizmus vagy egyszerű nosztalgia késztette-e az üz­let tulajdonosát az ilyenfaj­ta csoportosításra. Valószínű azonban, hogy nem tenné, ha nem volna rá igény. Lengyel András Fejlődő városrész, sorvadó falu Látogatóban Somogytarnócán Találóan adta egyik kollé­gám egykor Somogytarnócá- val foglalkozó írásának azt a címet, hogy Barcs tornáca Tarnóca. A városi rangra emelkedett Barcs elővárosa Somogytarnóca. A település­ről kedvező képünk alakul ki már a külvárosban. Mennyire érzi magáénak Barcs e városrészt? Persze fordítottan is izgalmas a kérdés: vajon a közigazgatá­silag Barcshoz csatolt telepü­lés egyenrangú része-e a fia­tal városnak? Erről kérdez­tem dr. Balázs Pált, a városi tanács gazdasági osztályveze­tőjét. — A népesség száma 1970 óta 306-tal csokiként, jelenleg 683-an laknak Somogytarnó­cán. A munkaképes korú né­pesség csökkenése leginkább a fiatal korosztályt érintette. A városrész elöregedését vár­hatóan mérsékelni fogja a telekalakítás, az állami gaz­dasági lakások megépülése és a kisebb jövedelmű réteg kiáramlása Barcsról. A mun­kavállalók száma nőtt az iparban, különösen az építő­iparban. A Dél-somogyi. Ál­lami Gazdaság két kerületé­ben is sok a munkaalkalom: csaknem négyszáz embert foglalkoztatnak. — Tornácára érve szembe­ötlő az új lakótelep csinos házsora... — 1981-től jelentős lakás­építésbe kezdett az állami gazdaság: 48 lakás épül dol­gozói számára, eddig nyolcat adtak át. A esaládiház-épüés is fénykorát éli, az elmúlt három évben tizenegy lakás­ba költöztek be, most újabb nyolc telket alakítottunk ki. A telekár reális: 40 forint négyzetmétere. — Milyen' gondjaik vannak a tornácainknak? — Gond a városrész bel­vízelvezetése, különösen a Szabadság utca nyílt árok- rendszere. Somogytarnóca ré­gi középületeket örökölt. Ezek közül az "óvoda és az iskola helyzete jó, az utóbbit 1982-ben csaknem egymillió forintért felújítottuk. A la­kosság és az állami gazdaság összefogásával tornaszoba is készült. Tarnóíán Horváth József tanácstag a kalauzunk. Nyug­díjas, azelőtt a gazdaság sze­relőműhelyének a vezetője volt. A tarnócaiak úgy mond­ják. a falu szépülésének, kul­turális és sportéletének min­dig ő volt a lelke. — Én barcsiként is meg­maradtam örök tarnócainak Ma is van még mit tenni e városrész-községért. Építjük az új postát, az orvosi ren­delőt, a húsboltot, a bekötő­utakat, a járdát. Vegyesbol­tunk környéke eléggé elha­nyagolt de a boltban meg­kapunk mindent, ami ne­künk kell. — Józsi bácsi azt tartja, hogy a tarnócaiaknak. sok­szor tizenhat forinttal többe kerül a kenyér. — Bizony, ha elfogy, me­hetünk busszal Barcsra. Nyolc oda, nyolc vissza, ezért is kérjük régóta a helyi já­ratot. — Milyen a kulturális élet a városrészben? — Kiváló ifjúsági klubunk van a kastély épületében. A TIT-előadások, a közművelő­dési rendezvények (főként a vetélkedők), az asszonykórus, a diszkóprogramok gyakran megtöltik érdeklődőkkel a klubot. Labdarúgó-csapatunk mindig jó volt, igaz, barcsi­akkal van tűzdelve. Az új lakótelepen Katona Pálékhoz kopogtattunk be. ízlésesen berendezett laká­sukban a két kislányát ne­velő édesanya fogadott. — Férjem gépkocsivezető a gazdaságban, én pedig fel­vásárló vagyok. Évekig lak­tunk cselédházban; nagy volt a boldogság beköltözéskor. Ahogy hallom, élénk az ér­deklődés a lakótelep iránt, még a városból is sokan jön­nének ... — Gondoltak-e arra, hogy Barcsra költöznek, mielőtt megkapták ,ezt a lakást? — Nem, pedig kezdetben sokan igyekeztek a városba. Divat volt Barcsinak lenni. Sókat köszönhetünk a gazda­ságnak. Az a vágyunk, hogy kulturált körülmények között éljünk Tamócán, valóra yált. Most a melléképületek ké­szülnek, mert Tarnóca azért egy kicsit ma is falu, ahol baromfit, hízót tarthat az ember. Békés József Somogyi kastélyok ELÖLJÁRÓBAN Kastélynak mond a falusi ember majd’ minden régi épületet, amely lakásnak szol­gál és nagyobb egy paraszt- háznál. így aztán kastély a Festetichek fényűző palotája Keszthelyen, de kastély egy névtelen kisnemes udvarhá­za — kúriája — is bárhol az országban. Majdnem min­den falura jut egy-egy ilyen ház, a legtöbbje nfem külö­nösebben érdékes-értékes épület, mégis figyelemre méltó. Egyszerűen azért, mert van, mert itt van, része az országnak, sokat látott, év­százados érték. Érték? Mi­ért? Azért, mert ember épí­tette, s nem az enyészetnek; ember használta, használja — vagy használhatná, ha ... Ha .. . Ez a kastélykérdés kulcsszava manapság. Ha volna pénz a fölújításra. Ha el tudnánk dönteni, hogy mi­re is használjuk. Ha nem horgadnának még föl régi gyűlölködések, ódzkodások, melyek az egykori „népnyú­zót” látják kastélyában meg­testesülni, holott az épület magában semmiről sem te­het. Ha valóban akarnánk a kastélyokat használni. Ha teret hagynánk a kezdemé­nyezéseknek, a közösségi és a magánerőnek. Ezernyi ha. És ha sokáig így kezdjük mondatainkat, akkor a hely­zet rosszabb lesz, a romlás még nagyobb. Kastélyaink sokaságát a romba dőlés fenyegeti. Köz­tük kirívóan nagy értékűeket is. Kár volna az enyészetnek hagyni őket csak azért, hogy j később keserűen jajdulhássa- nák föl utódaink: „Hej de kár! De nagy kár! Kevés a" falusi üdülő! Nincs új fölfe­dezni való! Nincs vállalati hétvégi pihenőház! Nincs öregék otthona! Nincs író­inknak, tudósainknak alkotó- házuk! Hej, de nagy kár! Ha volnának kastélyaink... De nincsenek.” Számos célra fölhasználha­tók volnának ezek a közepes vagy nagy falusi épületek. Nem dönthető el, hogy mire jók leginkább; van, aki mindből szanatóriumot csi­nálna, van, aki még a meg­lévő kastély-gyógyintézeteket is lerombolná. A vija kisebb- nagy«>b körben, kisébb-na-' gyobb hevességgel folyik. De abban minden vitázó egyet­ért, hogy megóvni s használ­ni kell ezeket az épületeket. Mert minden háznak az a halála, ha elmegy belőle az ember. Somogybán különösen sok a régi kúria, udvarház, kas­tély. (És mennyi összeomlott már!) A sok közül is sok az életveszélyben levő, a hal­dokló. És sokszor elhangzik az ok: hiába, nincs rá pén­zünk. Nincs sok, valóban. Aligha vághatnánk bele most ész nélkül egy hatalmas kastély- fölújítási programba. De ész­szel igen! Válogatva, okosan sorakoztatva, erőket fölkutat­va ... Bizonyára vannak olyan kastélyok, amilyenek kevesebb költséggel, köny- nyebben megmenthetők. Lesznek azután olyanok is, amilyeneket legalább a to­vábbi romlástól kell megóv- nL Lehet, hogy egyik-másik üzemnek, kis gyárnak volna berendezhető — a lehető legrosszabb megoldás —, de ha! így használjuk, hát le­gyen .. . Használjuk, s amit használunk: megmarad. S majd a gazdagabb időkben jut rá pénz, hogy az épületet méltóbban megújítsuk. . Csak egy valamit kellene elkerülni: a legeslegrosszab- bat, további pusztulásukat. Ennyi elöljáróban. S ezután ha néha jelentkezünk az ál­landó címmel, hogy Somogyi kastélyok, nem mást kérünk, mint ötleteket, figyelmet, megértést, jóakaratot. LuLi ár Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom