Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-11 / 85. szám
% Ágakból gyökér Berták László új versei „Az összefogás megszállott agitátora” Egy óra Garai Gábor Kossuth-dijas köti öve! Túl az emberélet útjának felén jutott sötét erdőbe. Egy helyben bolyong, egyszerre Danteként és Vergi- liusként. Kalauzodként és kalauzként. Az erdő, melyben ágakból lesz gyökér, nemcsak kívül, hanem belül is burjánzilk, liánokkal béklyózva őt. Berták László negyedik kötete jelent meg a napokban a Magvető kiadó gondozásában. Keresem azt a fiatal költőt, aki Véséről indult „egyszerű versekkel” nagyszülőkről, tájról, piros nadrágba öltözött galagonya-’ ról, szelíd diófáról, és nem lelem. Az évekkel együtt hátramaradtak ezek a versek valahol időben és térben, és már nem az a fontos, ki honnan jött, hanem, hogy mit mond. Irodalompolitikus, szerkesztő járt a minap Kaposváron, megragadt bennem bogáncsként egy mondata: „A költőnek az a dolga, hogy siikoltson, ha úgy érzi, si- koltania kell...” Igen ám, csakhogy a költő egyszer — bölcsességgé érve benne a kim — sztotikus lesz, nyugalommal, józan rá ismeréssel éli meg a képtelenbe fordult világot. S akkor írja meg igazán fontos verseit. Azt hiszem, Bertók ebben a költői korszakában van jelenleg, ezt sugallja nekem az Ágakból gyökér című kötete, mely — végsőkig absztra- hált — folytatása annak, am1 nyomokban már ott volt a Fák felvonulása című kötet „Arcok, betűkkel” részében, és a kiteljesedés felé muta- tóan a Tárgyak ideje címmel kiadott könyvében. Ez az eredendően érzelmes líra megkeményedett, sőt kegyetlenné vált, s az említett sztoic izmustól az sem idegen, hogy az irónia, önirónia hangjait hallassa. Olyan szavak tűntek fel e költészetben, . melyek nyerseségükben azelőtt elképzelhetetlenek voltak Bertók László verseiben: itt azonban hiányérzetünk támadna nélkülük. Azt a kort éljük, amelyben a szavakat ki kell mondani a maguk salak-értelmében, hogy azok is meghallják őket, akik vattát dugnak a fülükbe, és azt erőltetének mindenkiébe. iVatta-dugdo- sók.) Az illúziók kipáráztak Bertókból, s nemcsak attól, hogy — benne fogamzott meg e szó először a magyar irodalomban — „vízszintese dem”. Nem is csak attól, hogy az évek nehéz zsákjai nyomnák magamegadó fekvőhelyzetbe. Tudja, hogy születni, párosodni, utódot állítani nem elég, a magánytól nem vált meg. A magány attól lesz tébolyulttá, ha a környező világ gondtalanul menetel a pusztulás felé, s lesznek, akik józan mérnöki precizitással a szülőszobák padlója alá is kilövőhelyet rejtenek. (Az idegenvezető a Főtérre ér.) Ezt a tébolyultság neutronjaitól terhes világot nemcsak ők, a telepítők építik körénk. Viszonyaink, viszonylataink is elfogadtatni késztetik. A belső fékek, történelmi gátjaink, a halálos verekedést kibic elégedettséggel szemlélő harmadikok. Ezt írja ki magából Bertók László Az idegenvezető ,szövegeiből című kötetrészben, melyben valami gogolian torzító optikával szemléltet egy valódiból absztrakciókba röppentett várost. S közben a vég- leg-magány állapot űrhideg süvöltósén áthaliik a remény halk, csak az igazán ráfigye'őíknek érzékelhető hangja... A „Mindörökké magam vagyok” konstatálása így válik indíttatássá: „És elindulok, mint a vak, / hogy újra meg^láljaiÁk ” S egy- szercsak false jí ik valami, ami fényes és párameleg: „én nem tudom, hogy ki, milieu hibázott, / de bennem földig hajolnak a jók, / fölemelik a betlehemi jászolt, / s ott van alatta minden, ami volt.” Nem lehet nem észrevenni költői képei, metaforái minőségi változását, ezek lírája megsül yosodását is reprezentálják. Azt, hogy Bertók napjainkban az egyik legfontosabbat közlő alkotónk. Hogy költészetének mi- J nősége eimel i — s így volt ez már előző kötetekor is — a magyar lírának abba az élvonalába, melyet megismerni nemcsak e haza határain belül érdemes, lm itt, leghátul, legelöl című versének tétovázó kérdése — van-e joga megállítani vész- féklkel a vonatot, melyen a többiek mint a lovak a zabban, ügy szólván boldogok — nem pusztáin költői kérdés, hanem a vállalt feladat alapkérdése. E versek talán fékezik azt a szakadék félé robogó szerelvényt. S talán segítenek kit-kit a saját létterületén józanul, fontolva dönteni, váltót állítani. Leskó László Garai Gabor volt a vendége a kaposvári Palmiro Togliatti megyei könyvtár költészet napi szerződ estjének. A verseket Tatay Éva előadóművész, illetve a költő maga adta elő. A viharos taps elütése és az autogramosztás után beszélgetésre kértük a költőt. — A komoly, súlyos tartalmakat hordozó versek sorát, melyeket a művésznő összeválogatott, ön minduntalan tréfás, könnyed versekkel szakította meg. Szándékos volt ez az ellenpontozás? — Igen, úgy éreztem, Tatay Éva teljes áttekintést adotit eddigi pályámról, életemről, ehhez nincs mit hozzátenném. De ’ mindig igen sok anyagot viszek magammal az ilyen estekre a legfrissebb kézirataimból, és igyekszem ellensúlyozni a „komoly” versek hangulatát. Ezek a családomról és más személyes témáikról szóló versek egészen újak, még sehol sem jelentek még. — Ügy érzem, költői közérzete az évek során egyre komorabb. Mégis, legfrissebb írásai jókedvről, nyugalomból tanúskodnak... — Eléggé naiv dolog a kettőt így szétválasztani. Meg akarom mutatni szeretett közönségemnek, hogy nemcsak az a Garai Gábor létezik, aki a Tűz-táncot írta, hanem a magán és másokon ironizáló is. Örökös nőbolond vagyok, sokszor el- érzékenyülök. Mindenki ilyen, így kerek a világ. Ha hű akarok lenni magamhoz — márpedig ez a költőd és emberi ars poeticám —, akkor lényem egyik felét sem titkolhatom el. Egyébként más verseim se pesszimisták. Az itt elhangzott Té- kozol a föld című is inkább felrázó: a figyelmet szeretném vele felkelteni az emberiséget fenyegető veszélyekre. — Ügy tetszik, sokat foglalkoztatja a fiatalok élete. — Nagy az eltérés az én nemzedékem és a mai húszasok, harmincasok között. Nekünk annyiból könnyebb volt a helyzetünk, hogy a mi fiatalkorunkban nem voltaik ilyen nagy anyagi különbségek egyik és másik család között. Mindenkinek egyformán rossz volt, de így legalább nem hergelt minket a sors egymás ellen. Ítéljem el őket? Soha nem volt több rossz arcú fiatal az aluljárókban, mint ma, enLörincz L. László * i r Jég hátán 60. Szerencsére a Paprikacsárda elé érkeztünk, mielőtt még alaposabban kitárgyalhattuk volna Lujzát. Jó tucatnyian ácso- roghattak a bejárat mellett, többségükben lányok. Zsóka megtorpant, körülnézett, aztán belémkarolt. — Nincs itt a man úszom. Lehet, hogy ma megúszom? A csoportba verődött ’á- nyok mellett néhány zavart képű fiú toporgott, sejtettem, hogy ők azok, akiket a lányok tánc közben szedtek föl. Egymást sem ismerték, a partnerüket sem. így aztán látszólag semmivel sem törődve hallgatagon bámulták az út forgalmát. Zsóka megállt előttük, szé'.íerpesztette a lábát, aztán rájuk ripakodott: — Na, hogy ityeg a f - tyeg? Megyünk valahova, vagy itt szobrozunk holnap reggelig? A magas, hullámos hajú fiú. aki Zsókát a karjaimba telepítette, megvakarta a feje tetejét. — Hova gondoltad, Zsóka? Zsóka mérgesen toppantott. — Hát énnekem legyen gondom mindenre? A fiú zavarton rugdosott valamit a földön. — Akár mehetnénk a Kéményseprőbe is ... Zsóka nagyot fújt. — Akkor meg miért vagyonik még mindig itt? Valaki elindult, s mi utánuk ballagtunk. Zsóka közben elszakadt tőlem, odament a hullámos hajú mellé, és valamit a fülébe sugdosott. Én meg csak lötyögtem velük, és fogalmam sem volt, hogy miért. Már-már azon gondolkodtam, hogy' a következő utca sarkán csendesen lelépek, amikor a hátul ballagó fiúk közül valaki mellém furaikodött. — Ide figyelj — súgta a fülembe —, te hozzájuk tartozol ? Váltamig érő, fekete hajú, nagy kezű fiú volt, kockás zakóban. — Nem — mondtam. — Hát te? — Én se. Itt szedtek föl a téren. Vagy én őket. A rosseb se tudja . .. Azt hit term ismered őket. — Nem ismerem. — És, szerinted, kinéz valami ? Az egyik keresztutca sarkán éppen alkalom kínálkozott volna a szökésre, de a kockás zakós csak nem hagyott békén. < — En potyára nem fizetek — mondta határozottan. — Ismerem az ilyen cigány dajnákat. Fizettetnek veled, aztán vagy megvárják, amíg egészen berúgsz, vagy az utolsó kör előtt lelépnek. Fizetheted az egészet, azok meg röhögnek rajtad, míg a ma- nuszaik tömik őket... De engem nem vernek át, arra mérget vehetsz. . . Ide figyelj. Én ismerem őket cefetül. Figyelj csak engem. Ha intek, felá'.lsz és elhúzzuk a csíkot. Én addigra kitudom, hogy lehet-e velük valamit kezdeni? Ekkora nagyjából a Kéményseprő elé értünk. — Jól van — mondtam. ) — Majd figyellek, és köszönöm ... Ekkor Zsóka penderült oda hozzám. — Figyelj. Lehet, hogy itt a manuszoan. Ha mégse lenne, mellém ülhetsz. Nagy nehezen találtunk egy szabad asztalt, de néhány széket még keríteni kellett, hogy valamennyien elférjünk mellette. Akkor néztem meg jól először Klárát, amikor egy fonott hátú székkel éppen az asztalunk felé igyekezett. Most, ahogy Utólag visz- szagondolok, meg sem tudnám mondani, hogy milyen hatással volt rám az a pillanat. Azt hiszem kívülről nemigen lehetett látni rajtam semmit. Hoztam a marha nagy, csővázas széket, és Kláráéval találkozott a tekintetem. Tglán ennyi volt csak az egész. Klára nagyjából velem szemben ült, s egy hallga- (tag, lefelé konyuló baju- szú, legalább harminc év körüli legény kucorgott mellette. Fekete körmei arról tanúskodtak, hogy alighanem olajos gépek mellett keresi a kenyerét. Borzasztó zavarban lehetett szegény, mert többnyire a kezeire bámult, ane- lyett, hogy Klárával beszélgetett volna. (Fo lyiatjuk.) nek. nem tudom, mi az oka. De az is igaz, hogy érték es ember is egyre több van közöttük. Bízom ebben a fiatalságban. —A Látóhatár főszerkesztőjeként milyennek ttéli napjaink kulturális életét? — Két éve végzem ezt a munkát, s így ,az érdeklődés mellett kötelességem is, hogy minden hazai irodalmi, művészeti, tudományos folyóiratot, minden újságot elolvassak. Azt tapasztalom, hogy körülbelül ez óv ele- ■ jétől (kezdve valami szellemi pezsgés indult meg ebben az országban. Színvonalasabb, gondolatébresztőbb írások jelennek meg. Nemcsak az írók körében, hanem a szociológia, a politika, a közgazdaság és más tudományok területén is tartalmasabb munkák születnek. Visszatérve a fiatalság kérdésére: bízom benne, hogy ez a szellemi kezdeményezőkészség, lelkesedés e’.őbb-utóbb magával fogja rántani az ifjúság színe- javát, s idővel már ők maguk fogják kiközösíteni a huligán elemeket. T. K, Hétfőn este -a Zeneiskola újjávarázsolt nagytermében adott koncertet a világhírű Bartók vonósnégyes. Műsorukban az ismert Beethoven- és Mozart-müvcken kívül egy kevésbé ismert Borodin-müvet játszottak. A Mozart-műbcn közreműködött Prohle Henrik fuvolaművész Védencem, Faustus Abban a szerencsés — szerencsétlen? — helyzetben vagyok, hogy miután áprilisünnep miatt egyheti jegyzet elmaradt, ismerem a Faustus doktor boldogságos pokoljárása című Gyuricó László mű tévéfilm-változa- tának fogadtatását. A kritikák egy részét olvastam: út- széli hangú jegyzetet, ejnye- ejnyéző írást, kemény megrovást, langyos „ide egyet, oda is egyet” állásfoglalást stb. Azt gondolom, hogy a reakció hevességét két tényező magyarázza. Az egyik az, hogy a rendező, Jancsó Miklós eddig ismeretlen nar- íátori stílust alkalmazott, mely számomra is idegen, visszatetsző volt az első egykét rész láttán, hallatán. A másik ok maga a rendező mint alkotó. Már az is sokkolja a kritikát, ha kiderül, hogy forgat... Szenvedélyes ellentábora, ugyanakkor szenvedélyes szurkolóserege is van, ha ez utóbbi nem is olyan nagy tábor. Mi tagadás, néhány stílusgyakorlatával, kusza ideológiáid filmjével rá is szolgált az ellenszenvre. Ám a magyar filmnek rangot — díjakban is mérhetőt — először mégis csak ő adott, s ahogy ő tanult Antonionitól, tőle sem volt rest asszimilálni mondjuk egy Bertolucci, s egy sereg magyar alkotó. Az első néhány rész után az idegenségérzet kipárol- gott belőlem, és maradéktalan figyelemmel követtem e rendhagyó alkotást, melyben Jancsó új utat próbált ki, s ez kamatozni fog pályájának következő szakaszában. Nemcsak az elektronikára gondolok. S nem is csak az jár az eszemben, hogy soha ilyen szép Jancsó alkotást — ennyi megkapó enteriőrt, megejtő tükörtrükköt — nem láttam. (Operatőr: Márk Iván.) Ügy vélem, nagy nyeresége a művészetnek, hogy Jancsó — mint első nagy filmjeivel, az Igv jöttémmel és a Szegénvlegénvek- kel — ismét lineáris cselek- ményvezetésű, higgadtan korszerű alkotást produkált, s ez a visszatérés egyben a megújulás záloga is lehet! Én nem elemzem most végig ifjabb Szabados György boldogságban fogant, pokolian szép életútját, végső elbizonytalanodását, posztot TV-NÉZŐ vállalva félreáliását... Nem értelmezve hősünk kettőzését, mellyel úgy gondolom, a karakter törését akarta Jancsó érzékeltetni. Azt is tudom, a tévés mű nem versenyezhet az egyébként remek Kórház a város szélén nézői sikerével, mégis fontos, televíziózásunk történetében egyszer majd sokat, emlegetett széria lesA úgy gondolom. De lépjünk tovább! Nem lehet szó nélkül elmenni egy körülbelül tízórás élő adás mellett, melyet április negyedikén láttunk. Több mint Ötszáz televíziós munkája épült be ebbe a monstre műsorba, melynek szellemi izgalmat elsősorban nem Vitray Tamás és Baló György szópárbaja adott — nem volt ez jóízű! —, hanem felkészült minisztere- Wk, miniszterhelyetteseink stb. helytállása, hely- és pmberismerele. Pedig nem derűit fény másra végül is, mint a településrendszer ezerszer elismételt — igaA ismétlés a tudás anyja — ellentmondásaira. Azért egyszer valahol valaki az előnyeit is számba vehetné a teleptiléskörzet-rendszernek! S hogy e műsornál maradjunk még egy mondatig: örömet szerzett az esti gála is, melyben neves basszistáink — Gregor, Polgár, Ütő — új oldalukról mutatkoztak. s táncdalénelkeseink is alig maradtak el a fiaikat is „bevető” Kern Andrástól és Verebes Istvántól. Sheridan kicsit avítt A rágalom iskolája című darabjának tévéváltozatát is láttuk; Gábor Miklós sokat javított rajta alakításával, örömmel tapasztaltuk, hogy a Hitchcock-sorozatban egyre izgalmasabb filmek jönnek (Madarak, Gyilkosság telefonhívásra). Azt hiszem, azok jók igazán, melyeknek alapanyagát igazi író jegyzi, mint a legutóbbiét Frederick Knott. . U L, /
