Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
MINDEK* "HÉTEN JÖN LEVÉL Kuba lányai Kaposváron Késő ősz volt, amikor megérkeztek: felkészülten, mégis készületlenül. Közép- Amerika verőfényes tájait, ismerősöket, rokonokat hagytak maguk mögött, hogy négy év elteltével Kuba textilgyáriban szakemberként folytathassák a munkát. — Nagyon vártuk őket — mondja Bajer Nándor, a Pa- mutfonó-ipari Vállalat Kaposvári Gyárának igazgatója. — Igyekeztünk fölkészülni, s még így is előre nem látott, apróbb problémák adódtak. 101 új dolgozó még akkor is jelentős változás egy, gyár életében, na nincsenek nyelvi nehézségek, életmódbeli eltérések. — A kubai lányok négy évet töltenek ebben agyárban. Mire szerződtek? — A két szocialista ország között érvényben leva államközi szerződés szerint szakmunkástanulókként dolgoznak a gyárunkban, és végül szakmunkás-bizonyítványt kapnak. Rendben, terv szerint haladunk a képzésükkel. Előbb ismerkedniük kellett a magyar nyelv alapjaival. Már befejeződött az a háromszáz órás kurzus, »melyen ezt elsajátították. — Ezzel párhuzamosan a szakmai képzést is megkezdték? — Igen, sőt március 1-től már három műszakban dolgoznak gyakorlati oktatók irányításával. — Mennyi a fizetésük? — Hat hónapig a teljesítménytől függetlenül havi 2500 forint a fizetésük, de ez még kiegészül a különböző pótlékokkal: naponta 20 forint külőnélési pótlékot kapnak, így az összjövedelmük mintegy 3500 forint. Kétszáz forintot fizetnek a szállásért, ebből a pénzből Váltják meg a buszbérletet is. Fél év után teljesítményük alapján kapják a fizetést, tehát éltnél jóval több is lehet a havi jövedelmük. — A szabadság, a táppénz és az egyéb kedvezmények, rájuk is érvényesek? — Természetesen. A szerződések tártálmázzák mindazon jogokat, amelyek a magyar dolgozókat megilletik. Németh Istvánná a vállalat kaposvári leányotthonának a vezetője. Asztalán nyelvkönyv: Tanuljunk spanyolul. — Úgy gondoltam, ennél jobb alkalom nem is ke'l ahhoz, hogy megtanuljak spanyolul. A gyárban hetenként háromszor tartják az órákat, gyakorlásra pedig itt az otthonban van lehetőség. — Milyen a lányok elhelyezése? — Azt hiszem nincs okuk a panaszra. Huszonkét lakást alakítottunk át számukra, szoba, konyha, fürdőszoba és egy kis előtér, teljesen fölszerelve, berendezve őt személy részére. — A lányokkal hogyan tud szét érteni, hiszen úgy gondolom, ez a fél év még kevés volt ahhoz, hogy megtanulják a nyelvünket? — Józsi bácsi nélkül — aki a feleségével együtt itt lakfk nálunk — bizony nehezen boldogulnék. Ö a tolmácsunk. Nem irigylem, mert hol itt, hol a gyárban, de reggeltől estig mindig van munkája. Somogyvári József tolmács és műszaki szaktanács- adó egy személyben. Jó néhány évet töltött spanyol nyelv-területen, jól ismeri a köznyelvet és a szaknyelvet is. Nemcsak apró-cseprő dolgokban segíti a lányok beilleszkedését, hanem összeállított egy magyar—spanyol szakszótárt is a szakmai is menetek elsajátításához. A csoport vezetőjével, Juana Iréné Gabralesszel tolmács útján Váltunk néhány szót. — Hogyan választották ki a lányokat, és mi a/, ön feladata ez alatt a négy év alatt ? — A jelentkezők közül a munkájuk alapján választották ki a legjobbakat. En egy varrodában voltam szalagvezető és szakszervezeti titkár, de van köztünk adminisztrátor, könyvelő. Ami a feladatomat illeti, meglehetősen sokrétű, a lányok napi problémáinak rendezésétől a gyár vezetőivel való kapcsolattartáson át a jellemzések elkészítéséig. — Hogyan sikerült beil- leszkedniük a gyár életébe? — Nagyon sok segtíséget kaptunk az itteni vezetőktől, a KISZ-esekitől és a szak- szervezettől. Már több közös rendezvényén, kiránduláson vettünk részt, ahol megismerhettük egymást. Az otthonban két emeletet rendeztek be a lányok számára. A folyosón a meny-' nyezetről lelógó díszek őrzik még a farsang emlékét. Az egyik lakásban éppen nagytakarítás van. a másikban most készül az ebéd; az éjszakás műszakban dolgozókat találjuk itthon. A kilences szoba lakóinak vezetője Zenaida Suáres Armen- teros. 18 éves, ezt megelőzően is a lönósz.akmában dolgozott Havannában. — Nekem a gyári munka, a gépek nem jelentettek különösebb gondot, mert otthon is hasonló gépekén dolgoztam. Inkább a hideg, a hó volt szokatlan, és persze a magyar nyelv is nehéz. Szüleimmel és öt testvéremmel laktam, a három kisebb még iskolás. Itt már sok magyar barátom van, gyakran járok táncolni, ritkábban moziba, mert nem értem még a nyelvet. Silvia Cruz Martinez 22 éves. A napokban kapott jutalmat a magyar nyelv eredményes tanulásáért, most mégis a tolmács segítségét kérik. — Szívesen jöttem, mert így megismerkedhetek egy másik szocialista országgal, az itt szerzett szakmai tapasztalatokat pedig otthon hasznosíthatom, Nálunk most kezdték el építeni a nagy texti'lgyárakat. Mire befejezzük az itteni tanulást, már azokban fogunk dolgozni. A magyar konyhát még nem tudtuk megszokni, ezért inkább itthon főzünk. Sokszor meghívnak bennünket a munkatársaink hétvégekre, s akkor magyar ételeket is eszünk. — Nem hiányoznak az otthon iák ? — Dehogynem! Minden héten írjuk és kapjuk is a leveleket, néha telefonálni is szoktunk. Hosszú ez a négy év, de fél év már eltelt, és mintha most jöttünk volna. A lányok vidámak, hangosak, a szobákon látsz'lk, most kezdik igazán „belakni”, rendezgetni saját ízlésüknek^ megfelelően. Jól érzik magukat, és bizonyára sok barátra, kellemes emlékekre és kellő szakmai felkészültségre tesznek szert a hátralevő időben. A nehezen már — ahogy mondták — túl vannak. Nagy /.soka Jól emlékszem arra a napra, a felszabadulás napjára. A pincében ültünk. Valahol fölöttünk repülők zúgtak, s ha néha kinéztünk az ajtórésen. látni lehetett, hogy a rájuk leadott lövedékek, mint a vattacsomók csünglek a levegőben. Naphosszat fel se jöttem a pincéből, sokszor azt sem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Ott ültem a sötétben, a pince mélyén, anyám a kezemet fogta és csak azt mondogatta: „Ne félj, kisfiam, én veled vagyok!” Tizennégy éves voltam. Egyszercsak futó lépések dobbantak fölöttünk. Vala- jhol „sztoj”-t kiáltott valaki. Mindnyájan a nyíló ajtó felé fordultunk, ahonnan előbb keskeny résen, majd egyre szélesebb sávban áradt be a fény. Feltűnt egy. majd még egy szovjet katona alakja. Néhány pillanatig néma csöndben néztük egymást, hunyorgó szemmel, amíg az ő szemük megszokta a félhomályt s a miénk a fényt. Aki elöl jött, úgy köszönt, hogy „dobrij deny”. „Jó napot” — válaszolt a köszönésre valaki, s a szomszédasszony azt rebegte: „Isten !\ozta"... Az -yifik katona rúmmvMAMA TERESA Mindig emberséggel így ismerik mindenhol. így szólítottak egy- 1 kor az Uruguayi Kommunista Párt és a magyar kommunista szekció 23 éves összekötőjét. Egyszerűen csak Teresa volt ő 1938-ban Barcelonában is, ahol a polgárháborúban szülő nélkül maradt félszáz spanyol kisgyerek gondozását vállalta. Ezen a néven kapja leveleit ma is a világ sok országából. Szülőhelyen, Topolyán mindössze négy elemit végezhetett. Az „élet iskolájában" nem adnak bizonyítványt a még oly kitűnő helytállásért sem. A papírok hiánya később is sok keserűséget okozott neki abban a korban, amikor a tettek sem értek föl egyetlen igazolással, amikor a megbízhatóság mércéje nem a harcokkal igazolt ^neggyőzödés, csupán néhány irat volt. 1928-ban a gazdasági válság okozta nyomor és létbizonytalanság elől 21 évesen kivándorolt Uruguayba. Naponta ott állt a Kivándoroltak hadában az emberbörzén. Cselédként dolgozott, majd egy montevídeói varrodában kapott munkát. Akkor kapcsolódott be az ottani Magyar Kulturális Egyesület munkájába, amely az illegális kommunista mozgalom fedőneve is volt. 1930- ban került a föld alatti párt tagjainak sorába. Ősz fejjel... — Abban az időben egyikünk sem használhatta a nevét, én például egyszerűen csak 91-es voltam. A pártnak különleges gondot kellett fordítania az álcázásra. Ha például egy elvtársnak gyermeke született, nagy „családi” összejövetelt tartottunk, sütöttünk, főztünk. Az asztalokon ital, kártya .. . A csendőrség még csak nem is sejtette, hogy taggyűlés zajlik. Egyszer sztrájkfelhívást tartalmazó röplapok szétszórásában kellett részt Vennem. Egy munkaruhás spicli azonban elkapott, börtönbe kerültem . . . Március 21-ét kint is mindig megünnepeltük. Ott ismertem meg azt a magas fiatalembert, aki olyan szépen mondta a Latinca-baliadát. Balogh Istvánnal 1933-ban házasodtunk össze. Nem egészen három évvel később férjem jelentkezett a Spanyolországba induló nemzetközi brigádba. Én csak két évvel később követhettem. Barcelonában mindössze húsz percet lehettünk együtt. Ezt követően csak 1945 nyan'r láttuk újra egymást. Csonttá soványo- dottan, ősz fejjel jött haza Maüthausenből. .. Az életregényben ezután prózaibb lapok következnek. 1947-ben hazatért, s férje szülőhelyén, Kaposváron telepedtek le. Akkor a bizalmatlanság légkörében kellett élniük, öt nem fogadta be a párt, amelyért a nehéz időkben' harcolt, férje pedig, bár megtarthatta tagkönyvét, nem vehetett részt a taggyűléseken. „Messziről jött ember akármit mondhat” — vágták a szemébe. Nem unatkozik — Láttam akkor is) hogy gyarlóak az emberek. Meggyőződésem egy percig sem rendült meg. 1950 után újra kérhettem volna fölvételemet a pártba, én azonban nem akartam 26 év után újra tagjelölt lenni, kérvényeket és önéletrajzokat írni. papírokat gyűjteni. Később, ha valaki a tagkönyvével, érvelt, mindig azt mondtam: „Az rendben van. hogy befizeted a bélyeget. De mit teszel?” Jólesett, amikor nemrégiben a megyei párt- bizottság egyik vezetője azt mondta: „Balogh elvtársnő, te nem párttag, hanem kommunista vaav”. Örültem, hogy ők is látják . .. 1963-ban a Pamutfonó kaposvári gyárának meósaként ment nyugdíjba. Tolmáés- kénl. azonban ma is itt dolgozik. 1!> évesen sincs fogalma az unalomról: dolgozik, társadalmi munkát végez, őrzi férje ertpiékét. A Balogh István nevét viselő brigádólt vagy KISZ-aki pszervezetek tagjai gyakran kérdezek a régi harcokról, azokról az időkről, amikor a mozgalomért dolgozni önmagában is kaland volt. Legtöbbjük úgy gondolja, Teresa marná négyöt évtized előtti helytállása a példa. Pedig a régi harcon kívül az idős asszony embersége. elkötelezettsége adhat ma is követendő példát. Bíró Ferenc emléke solygott: és magához hivott. Bátorságom támadt. Kihúztam magamat, és elindultam a rozoga lépcsőn a kijárat felé. Közben lopva visszanéztem az anyámra. Rettenetesen büszke voltam, hogy én hagyom el elsőnek azt. az odút. hiszen a pincében én vagyok az egyetlen „férfi", a többi csupa asszony és lány volt. A katona mosolygott és megsimogatla a fejemet. Nagy szőke fiú volt, zöld esőköpeny volt a vállán, géppisztoly az oldalán. Társa úgy hasonlított rá, mintha testvérek lettek volna. Hamarosan megbarátkoztunk. Egyiket Pávelnek, a másikat Misának hívták. Behívtam őket a lakásunkba, ahol az ablaküvegek kivételével minden sértetlen volt. Misa egy esküvői képet tanulmányozott, amely a légnyomástól kissé félrebillev- rc, a rajta látható vidám násznéppel most furcsán hatott ... Egy fényképet mutatott. — Ez Zina — magyarázta menyasszonyáról, ha majd vége lesz a háborúnak, összeházasodnak... Pável a zongorához ült és mintha mindig azt csinálta volna, egy ál faiam soha nem hallott, halk, kissé szomorkás kellemes dalt csalt elő az öreg hangszerből. Az egyik karosszékre ültem, szemben az ablakkal. Élveztem a fényt, a dallamot .. . Aztán máig sem tudom. hogy történt, csak arra emlékszem, hogy a dal hirtelen elhalt, Pável magához rántott a karosszékből a fal mellé. Ekkor rettenetes robbanást hallottam és nagy füstöt láttam. Eltévedt akna csapódott be a szomszéd ház falába. Sokáig nem tudtam szóhoz jutni. Csak akkor tértem magamhoz a rémületből, amikor Pável megmutatta azt a mogyoró nagyságú lyukat a szék háttámláján, amit egy becsapódóit szilánk o/co- zott. Néhány óra múlva döbbentem rá, ha két másodpercig még a széken ülve maradok, az a szilánk valahol a szívem táján ütött volna át... Pável felírta a rímemet és azt mondta, ha átvészeli a háborút, majd ír Moszkvából szép képeslapot. Sohasem kaptam tőle képeslapot. Pávelre azonban mint életem megmentőjére gondolok, és minden évben az ismeretlen katona sírjánál rá emlékezem' Balogh László
