Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
ZELK ZOLTÁN Szabadság Jöjj el, szabadsági Te szülj nekem rendet... József Attila Hány év volt? Három? Huszonöt? Úgy vélnéd, ezer éve: s ím fölbukunk a föld alól s a téli napnak fénye a kint. a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság I Hány évnek éhe, szomja! De légy hozzánk mos még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, bányák, kertek egy jajongá ország ölén. anyjuk ölén hevernek — ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed I Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvóink, hullt városunk s harsogjanak a kertek! — Te légy Napunk és kenyerünk, Te szüld nekünk a rendet! Mohácsi Regős Ferenc rajza Danilo Persak szinte dalt zengett a házáról. Eszébe jutott megboldogult felesége, az az ősz, amikor megesküd- leik, s az apjúéknál kellett lakniuk, eszébe jutottak a -rokonai meg a polgárháború, az első kommunák (néhány volt a falujukban), ahogy akkoriban adták, aztán meg elvették a földet, eszébe jutott, amikor ide kerültek, erre a telekre, mert úgy tervezték az asszonnyal, hogy éppen itt, az erdő szélén fognak letelepedni... Kivezette vendégét az udvarra, hogy lássa az erdőt is, meg egyúttal halljon valakit arról, mi volt errefelé a kol- hozosítás éveiben, meg arról is, hogy az elmúlt háborúban partizánok táboroztak a környéken. S az erdőről mesélve, Danilo a kökénybozóttól sötétlő közeli korhost is megmutatta, eldicsekedett, milyen dús legelő van arrafelé, s milyen bő vizű források fakadnak, még télen sem fagynák be, aztán belefeledkezve a mesélésbe azt is elmondta vendégének, hogy s mint menekültek a feleségével télviz idején a korhosón keresztül a németek elől, még cipőt, meleg ruhát sem nagyon kaphattak magukra, s már a szántóföldeken jártak, amikor visszanéztek — lángolt az egész falu, tűzvirágokban égett, robbanások rázták meg a levegőt, még szerencse, hogy a házukat nem érte baj, volt hová visszatérniük. Ezen az úton pedig — azzal kivezette a vevőt a kapun —, szóval ezen az úton jött meg a falujukba az első traktor, Ornelko Muzicsuk vezette; és az ő három fia is ezen az úton vonult be negyvenegyben, de csak a kisebbik jött vissza közülük, most gépkocsivezető a kolhozban; ezen az úton menekültek a németek, éppen tavasz volt, rettenetes sár, úgyhogy teherautóik, a harckocsik, az ágyúk örökre ott ragadták a sárban, kísérletként meredeztek az úton; itt kísérte utolsó útjára, a temetőbe, nyughatatlan feleségét is, ott a puha földben nyugszik szegény, s biztosan őt , is ezen az úton viszik majd kifelé, mert bizony, már éppen ideje volna . . . Szinte kivirult mesélés közben, a házát mutatta, dicsérte, dicsekedett vele. ViJevhen Hucalo* fi ház • Résziéi finek a szenvedélye1« alkudozásról etnui novellájából, amely a Swrjet Irodalom jú- níwsi számában fog megjelenni SOMOGYI NÉPLAP rult keskeny ajka, huncutul villogott sárgás szeme, mosoly szálldosott szüntelenül az arcára, mint a késő őszi verőfény áldásos pókhálója; gyér ősz haja szürkés ködként lebegett a fején. Tagbaszakadt, erős alakja látható, érezhető örömöt sügár- ZiOtt. — Mennyit kér a házért? — Maga mennyit adna érte? — De hát ne én mondjam meg az árát! Maga a tulajdonos, maga mondja meg először, aztán majd én is megmondom, mennyit gondolok. — Ennyit meg ennyit kérek — mondta meg végül az árat Danilo Persak. Ahogy kimondta, rögtön megváltozott az arca. A szeme már nem virult ;• fénytelenül révedezett, keskeny ajka öregesen lefittyedt; a mosoly sem játszadozott az arcán a késő őszi verőfény pókhálójaként — eltűnt nyomtalanul. — De hát — mondta a rokonszenves vevő —. eny- nyiért akár a járási székhelyen is vehetnék, s annak mennyi előnye van, mindenki ott szeretne letelepedni, házat, kertet venni. — Akkor vegyen magának másutt — tanácsolta komoran Danilo. — Ki ad magának ennyit érte? — Majd eljön annak is a sora. — Hallom, hogy már tavaly is árulta. — Jól hallotta — bólintott Danilo. — De a nyakán marad, ha nem enged az árából. Daniiét ekkor már végképp nem érdekelte a vevő. És nem azért, mert az illető alacsonyabb összeget kínált vagy mert nem fogadta el azt az árat, mit ő, a tulajdonos megszabott. Hanem mert egyszerűen úgy képzelte el, hogy most azonnal betoppan egy újabb vevő, aki jobb, megértőbb lesz, akivel könnyebben szót érthet. Telt-múlt az idő, s úiabb vevők Jöttek, Danilo elbe- szélgetet velük, dicsekedett, alkudozott is, de a ház maradt — úgy ahogy volt — eladatlanul. És az utóbbi evekben mind gyakrabban ■ emlegette a dolgot Okszana, a menye; a felesége halála óta ugyanis a fiáéknál lakott. — Mikor adja el már a házat, apa? — kérdezte Ok- szaha. — Majd eladom, nem hajt a tatár. — De hát mást se csinál, mint hazajár az öregházba, a vevőket meg elijeszti. — Ne üsd az orrod olyasmibe, amihez nem értesz!,— dohogta az öreg. — Maga tán ért hozzá? Már szégyellem magam az emberek előtt — fújta magáét a menye. — Te csak ne röstell'kedj miattam mások előtt —- fakadt ki dühösén Danilo. — Eladom, meglátod. Csak hát nem akarom akárkinek. Amolyan rendes embernek szeretném. — Nem mindegy magának, kinek adja el? — Nem bizony! — Az öreg felpattant, hogy kime- ijeküljön a házból az ostoba beszédek elől. Mert itt már senki sem képes megérteni öt. — No, jól van — állta el az útját a menye. — Csák rendes embernek. De hány rendes ember járt már magánál? És az sem igaz, hogy a pénz miatt csinálja. Van nyugdíja, mi is szépen keresünk az urammal. Ha eladja, majd beteszi a pénzt a bankba, ott jó helyen lesz, gyarapodik is;, magának, nehogy azt higgye, hogy nekem. — Te nekem itt ne dirigálj, hogyan legyen — - for- tyant fel Danilo. — Ez az én dolgom. Telt-múlt az idő. egyre ritkábban jelentkeztek a vevők, aztán végleg elmaradtak. Egyeseket maga Danilo ijesztett el. mások már hallották hírét szeszélyeinek. S egy szép napon újabb hirdetéseket írt. ezekben ugyanaz állt: Zaferiniccsá faluban palatetős ház eladó, a házzal együtt istálló, tűzifa, ötszáz darab tégla, érdeklődni lehet Danilo Joszipovics Persaknál, az erdő mellett. Maid elutazott a környékbeli falvakba, főleg, oda. ahol még nem járt. és ott feltűnő helven kitette a hirdetést. Amíg megvan az öreg ház, amíg élnek a gyökerek, addig embernek érezheti magát. addig a világnak is szüksége van reá. Ember marad önmaga és mások szemében, még a fia és menve előtt is. Nem t’udihatta, begy rrmt- za és riasztja a vevőket, hegy szenvedélyes «Ikndorá- •ival sohasem tudja eladni a házat. Maki eladja a fia meg a menye. Mislcy P*rt fc-Kittfeia Mezei András Mintha hívásra Mintha az erdőn minden ág éjszaka szárnyat bontana, gyökerestől szakadna ki erős talajából a Ja, mintha hívásra törne föl önmagából a jegenye, ágy hallani a zúgását, ahogy a lélek száll vele: mintha hazám, mintha hazád szállna veled, szállna velem. Felismert édes szabadság lélegzete: lélegzetem. Irodalom és közélet Az utóbbi hónapok művészetének látszólagos csendjét jó néhány zajos irodalomiköz- életi, illetve irodalmi köntösű ideológia-politikai vita verte fel. Meglehetősen sok szó esett vidéken és fővárosán egynémely folyóirat arculatának eltorzulásáról (például a Mozó Világ), az írószövetség! belső életről, .az új adórendelet hatásáról vagy a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos írástudói felelősség értelmezéséről. Aligha minősíthetők ezek a fontos kérdéseiket feszegető eszmecserék álvitáknak. Némelyik közülük azonban mégiscsak könnyen megtévesztheti (s talán meg is tévesztette) az Irodalom iránt fogékony olvasókat. Sőt: mintha dezonientálta volna magát az irodalmi életet is, mintha több ponton reális veszéllyé tette volna a felelősségáthárító pótcselekvés fantomjait. Ha nem is mondja ki ilyen keményen, de tudom, hasonlóképpen érzékeli és minősíti e helyzetet az alkotók és kritikusok nagyobbik része. Azok mindenképpen, akik a valódi, közérzetrontó ellentmondások és gondok ellenére, az irodalompolitikái gyakorlat számos elemével való jogos elégedetlenség mellett is elutasítják az olykor tapasztalható sérelmi demagógiát: elsősorban alkotni és hatni akarnak, méghozzá esztétikai erejű műveikkel. Társadalmunk és irodalmunk egymásba fonódó kérdéseinek két legfontosabbika: a mai irodalom értékrendje, valóságismerete, művészi-eszmei arculata; az irodalom és a közönség viszonya. Ami az utóbbit illeti: számos érdekes, izgalmas művelődésszociológiai tanulmány és vitairat mellett a Hazafias Népfront olvasó népért mozgalmának 1983 végén megrendezett országos konferenciájára hivatkoz- hatom, amelynek tétje: hazánk műveltségi színi- vonalának emelése, a különböző társadalmi rétegeik kulturális-olvasási esélykülönbségeinek csökkentése, az irodalom „teljes embert” formáló szerepének szélesebb körű érvényesítése. A mai magyar irodalom folyamaitaí» ról, értékeiről, eszmei-művészi tendenciáiról szóló írások közül pedig mindenekelőtt a Kortárs, a Kritika, a debreceni Alföld, az Elet és Irodalom, a Népszabadság, a Társadalmi Szemle, és az Új Tükör növekvő számú tanulmányát, vitacikkét, interjúját, publicisztikáját említenem. Van jócskán nemcsak értékváltás, értékátalakulás, de értékrendzavar is; helyen- . ként erős a szmvonalhul- lámzás. Tapasztalhatunk olykor aszinkront, lépéshátrányt is a jó társadalmi folyamatokhoz, illetve az irodalom iránti igényekhez képest. Máskor dezorientáltság, önismétlő középszerűség vagy éppen mod-ernkedő és . individualista eszmények „morális” hangulatkeltése terheli művészetünket. S ez annál zavaróbb, mivel nem csökkenő (ellenkezőleg: helyemként még szélesedő) bázisa van a nem-olvasásnak vagy ami csak alig jobb, az álirodalomnak, a giccsnek, a rossz konzumkultúrának. Ugyanaikkor — a negatív jelenségek mellett — merjünk a nyilvánosság előitt is jobban örülni ugyanezen élmények és témák érett, modernségükben is realista megfogalmazásainak, az emberiség, a béke, a szocialista eszmények, a nemzet sorsa iránti humanista felelősség- vállalás művészileg hiteles példáinak. Az irodalmi közélet rossz hangulataival és a torz orientációkkal, illetve a társadalmunkban helyenként tapasztalható konzervatív vélekedésekkel, a technokrata és ökonomista szemlélet, az irodalom-, sőit órelmfeég ellenes demagógia tüneteivel szemben egyaránt önérzetesen képviselhető irodalmunk valódi progresszív értékrendje. Mivel — úgy érzem —• irodalmunk jobb, mint amit irodalmi közéletünk felszíne /mutat, ez utóbbinak olyan — közös felelősségvállalásban testet öltő — továbbfejlesztésén kellene munkálkodnunk. Hogy vezetőként (s he fél-, illetve félrevezetőként, szigetelőként) „működjön” az alkotások és a közönség között. A. P. SZLAVCSO CSAMOV* Ember a csilla Az úton elhuHajtott szalmaszálak, a fehéren izzó por vakítja a szemet. Az út amoda vezet, a hótól szikrázó hegyek mögé, aztán leereszkedik egy csöndes völgybe, ahol apró fehér faluk kéményei füstölögnek. A porban számtalan lábnyom, valamennyi tisztán kivehető: a járókelők jó erősen odacsapták lábukat, mivel a föld égette a talpukat, íel- forrósította a vérüket. Az öreg megállt, hogy megpihenjen, aztán úgy ült le, ahogyan a parasztemberek szoktak: egy kissé előredőlve, mintha meghajolna á föld előtt. Kioldozta megfakult tarisznyáját, kendőt terített a térdére, darab kenyeret, marék juh túrót, ók- lömnyi paradicsomokat rakott rá. Sokáig és csendben evett, mintha a földdel beszélgetett volna. Lassan, alaposan megrágott minden falatot, hogy kisajtoljon az ételből valami ízt. Aztán széles tenyerébe gyűjtötte a morzsákat, és beleszórta a tarisznyába — jó lesz a madaraiknak. Amikor jóllakott, lerázta a kendőt, és újra fölkerekedett. Üjból találkozott a lábnyomokkal, azok pedig elvezették a völgybe. Ismerősök jöttek szembe. Csak egy-két pillanatra állt meg velük; röviden viszonozta köszönésüket, mondta, hogy a legkisebb fia gyerekét megy megnézni, akit az ő nevére kereszteltek. Aztán tekintetét a hegycsúcsokra szegezve továbbsietett * aoigar író. Legkisebb fia a völgy legtávolabbi falujában lakott, s az öreg egy évben csak egyszer szokta meglátogatni, rendszerint télen. De most a rakkenő hőségben is útnak eredt, hogy megnézze a kis jövevényt, aki még akikor is viselni fogja a nevét, amikor ő már nem fog járni a csillagok alatt. Esteledett. Az öreg megint leült egy kicsit pihenni a> útszélre. Az erdőből árnyékok kúsztak elő, a lábához feküdtek, és hűvösen átölelték. Énekelni kezdték a madarak, tücskök kísérték ő'ket. A föld pedig hallgatott a csillagok halvány fényében, mint ahogyan hallgatni szokott akkor is, amikor terem, és akkor is, amikor magához vesz minket. A sötétbe borult erdő fái között elő-elővillantak a falu fényei. Az öreg közeledett fia házához. Szíve egyre hevesebben dobogott. Amikor odaért, megtorpant egy pillanatra, aztán nagy lélegzetet véve belépett. A csecsemő fölsírt. Rózsaszínű volt az egész kis emberiké, szagos és puha. Az öregember kérges tenyerébe vette, és közelebb vitte a szeméhez. — Egészen magára üt — mondta egyszerre a fia és menye. Hajnalig vigyázta unokája álmát. Véle virrasztóit a f’a és a megye is. Alighogy pirkadt, szede- 1 őzköd ni kezdett; indult ha zafelé. Hiába marasztalta a fia, hasztalan tartóztatta a menye, hogy maradjon még; Dologidő volt, s az öregember ilyenkor nem tudott tétlenül ülni. Disznóólak. juhkamrák mellett vitt el az útja, ahonnan trágya és frissen fejt tej savanylkás szaga áradt. Amióta eszét tudta, jól is-. merte ezt a szagot. Mentében hol egy álmos gazdát látott, amint egy rakoncátlan csikót hajtott ki mérgesen az udvarból, hol egy korán kelő fiatal menyecskét, aki teljesen elveszett a szemet csipegető szárnyasok között. A levegő friss volt, csípős, és az öregnek olyan érzése támadt tőle, mintha forrásvizet ivott volna. Az erdőnél fejszecsapások hangja fogadta. A koronájukat a felhők közé fúró hatalmás fák sejtelmesen susogtak. Körös-körül frissítő hűvös és gyantaszag ... Az öreget ámulatba ejtette az erdő, és az odafent úszó felhőik számára ismeretlen, titokzatos világa, öles termetű favágókat pillantott meg, s álmél-kodva figyelte, mint énekelnek a fejszék a kezükben. Egészséges piros arcuk volt, nem úgy, mint a falujabeliekmek. Azóké szürke és barázdált,1 ‘ akár a föld. Aztán újból elindult. Sietett, ám nem érzett semmi fáradtságot. Könnyedén lépkedett, fölemelt fejjel. A kis rózsaszínű emberkéd re gondolt, aki majd ugyanúgy fogja szeretni ezt a földet itt, a csillagok alatt, mint a nagyapja. Zahcmszky László fordítás*
