Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-30 / 101. szám

1984. április 30., hétfő Somogyi Néplap KÖZELKÉPEK Másképp van minden Dombok szelíd karéjá­ban, völgybölcsőben ked­ves falucska: Zselicszent- pál. Hat- kilométerre a vá­rositól. Rügyet robbantó időben szellő sem motozza az ágaikat. A házaik a há­tukat melengetik a verő- fényiben. Lenit, a laposon ébredezik egy magányos fűz. A mezőre zöld palás­tot terített a tavasz. Csak látszat az, hogy al­szik a falu. Buszokon für- tösödve a lakosok életerő- sébbjei már a korai órák­ban Kaposvárra utaztak munkahelyeikre. A gyere­kek az iskolapadokban, ők is eljárók. Simonfa, Bő- szénfa, ZselLckislak, Zse- licszenítpál van egy hiten, fogalmazott egyszer tréfá­san valaki, körzetben gon­dolkodva. Ketten állnak az egyik ház előtt, diskurálnak. Ro­zi néni — Frankovsaki Miklósné — és Nagy Fe­ri bácsi. — Százhuszonegy ház­szám van a mi tálunkban — így Nagy Ferenc, vala­milyen műanyag tantál y- lyai a kezében. — Nem nagy község a miénk, de jó nép lakja. Ráterelem a szót jöve­telem céljára; választ is kapók rögtön. A szőlőben a metszés ilyenkorra véget ért, a Ikikapálás megtör­tént. — A 'kukoricavetéssel még várunk, hátha meg- kutyálja magát Pongrác, Szervác, Bonifác ... A kert föJásóava, a krumplit már elvetettük. Tudja, régen naphoz volt kötve egy-egy kerti, mezei munka. Mond­ták az öregék: az uborkát Szent Györgykor kell meg­kezdeni, akkor sók lesz. — Régen... — mereng el Feri bácsi —, akikor a fogattal még csak megfor­gatta ezeket a dombéleket az ember, a traktor már nem megy el a merede­ken. Az itteni ember úgy élt, minit mi; volt az a hét-nyolc holdja, s ha élni akart, ezt-azt elvállalt. Én fuvaroztam. Az asszonyok piacattak, vitték a sok tej­fölt, túrót, vajat, tojásit a városiba, sokszor gyalog- szerrel. Az álmát a fejü­kön: vékában, tekerccsel, hogy ne nyomja őket. Most a boltból vásároljuk a tej­fölt, túrót! — Mi jobban álltunk — veszi vissza a szót Rozi néni. — Mert nálunk, Göllében, ahonnan ide­költöztem, amikor az uram meghalt, az a nyolc hold nem ilyen „hegyi” vidé­ken volt. Magas aranyko­rona-értékű földek azok ott. Rálátunk a kertekre. A korai körte, kajszi Virágba borult; terebélyes fa- menyasszonyók. Azt mondják beszélgetőtár­saim, semmit nem szabad elhamarkodni. A papriká­val várni kell, ellesz az ott, az edényben még a kályha tetején egy ideig. A régiek még úgy tud­ták, a húshagyókedd pa­lánta zó nap paprikára, ká­posztára. Gergely névnap­ja a zabra vetőnap, Bä­rin! napja a kotilós ülteté­sé. — Haj, volt úgy, hogy karácsonykor már csibék csipogtak a konyhámban. Most meg ez az egy tyúk kotyog, de nem akar elül­ni. Nem is kell: úgy ho­zatjuk a csibéket. Másképp van. minden. — Kell a könnyebbség az ember lányának ... L. L. MEGVALÓSULT ÁLMOK Belső feszültség fűti a nyomdászokat, izgatottak emberek. Kapkodásról, ide­gességről szó sincs, mégis feszült a légkör. A gépsze­dők, a mettőrök folyamato­san adják az ólomba öntött, formába igazított oldalakat. Eddig minden a régi. Azaz, nem egészen. A korsze­rű technika más megoldá­sokat követel. A szerkesz­tőség az új mechanizmust követve működik: a tervező­szerkesztő számológéppel és logarléccel dolgozik: az egy­kor forradalmi változásként ünnepelt 'kliséüzem dolgozói filmre — és nem lemezre — viszik át a fotáUluszitráció- faait, s az oldalakról nem ké­szítenek matricát, elmarad az ólomömtés; egyszóval va­lami megváltozott a Somo­gyi Néplap előállításában. Valami? Csaknem minden. Hetekkel korábbi éjsza­kákra, gyötrődésekre emlé­kezünk. Gép indul! Papír szálkád. Próbanyomás! A lap alján kenődilk a festék. ÁlLj! Szürkébb a betűkép, mint az öreg „csotrogány” hengerei nyomán. Az új szakmát tanulni kell... És a munkások velünk együtt tanulnalk. Tanfolyamok és tapasztalatcserék sorozata után az új géprendszer mel­lett — igazán. Halomszám tornyosul a selejt. Termé­szetes. Égetni kell a lemezt, mert még nem tökéletes. Majd az lesz. Akadozik a kihordórendszer; szerelik, igazgatják. Izzadnak, futnak egyiik kapcsolótól a másikig. Idegesíti őket, hogy sok az újra kíváncsi. A gép teszi a dolgát, de kimutatja gyen­géit is. Most még szabad. Ontja az újságot, de vele együtt a múlt századiból Itt rekedt masina is. Még min­dig ő képviseld a biztonsá­got, ha össze is roppan egy- egy éjszakán ... Tizenöt éves küszködés az ofszet technikáért, sokmilliós beruházás és valutaszerzés, a megye vezető szerveinek megértése és áldozatkészsé­ge, az újságírók és nyomdá­szok új iránti fogékonysága húzódik meg a forradalmi változás mögött. De legfő­képp az olvasó érdeke. Az, hogy lássa a képeket, s ne „négerek az alagútban” ho­mállyal tájékoztassuk őket; hogy olvasható legyen a szöveg, még a kis bétűs ap­róhirdetés is, amelyhez nyugdíjasainknak sem adott különleges szemüveget az orvos. A szerkesztőség sem tét­lenkedett. Tanulmányok só* ra, az új lapstruktúra meg­tervezésének hónapokig tar­tó vitája előzte meg a mun­ka ünnepét. A belső mecha­nizmus csaknem teljes át­alakítása ment végbe, s hogy az olvasót ne érje túl nagy meglepetés, már a ré­gi, az úgynevezett magas­nyomásnál is több mindent bevezettünk az újból. De azért várható még meglepe­tés. Tizenhat oldálas lesz ezután a hétvégi szám! S a lap tördelési szisztémája is változik. Ha volt rendszer — mert volt! — a lap szer­kezetében, s az olvasó min­dig pontosan tudta, hogy milyen jellegű írásokat hol talál meg, akkor ez a rend­szer tovább itökéletesedik. Igaz, hogy a technika — a leadási határidő — megkö­vetelte egyes (témakörök, mint például a sport átcso­portosítását (s ez a szakterü­let kedden nagyobb helyet kap, minit eddig); igaz, hogy ezután nem szerdán, hanem szombaton közöljük Otthon és család rovatunkat vagy más oldalon jelenik meg a Somogyi tájak, emberek, de hisszük, hogy mindez olva­sóink egyetértésével talál­kozik majd. Forognak a hengerek. Ko­rábban a rideg ólamsorok vittek fesitéket a nem éppen „merített” újságpapírra. Má­tól lágy és tökéletes betű­képét, rajzolatot visszaadó gumihengerek featélkezik a papírt, nem zsugorodnak a betűik a matricázás nyomán, s ha minden jól megy, nem lesznek olvashatatlan foltok sem az újságoldalon. A munkások állják a sa­rat. S elmúlt bár sok ál­matlan éjszaka a próbanyo­mások gyötrelmeivel, nyom­dászainkkal együtt mégis kérjük az olvasó türelmét. Nem bizonyos, hogy minden egy csapásra tökéletes lesz ezután. A „bejáratás” kín­keservei két-három hónapig is eltanthaitnak, de közösen ígérjük: amennyire csak le­hetséges, csökkentjük a ta­nulás napjait. Forradalmi változás tanúi az olvasók, ez nemcsak technológiai, hanem örökö­sen és joggal elvárt szerke­zeti, tartalmú megújulást is jelent az újság számára. Gép indul. Papír nem sza­kad. A festékezés jó, ha .nég nem is tökéletesen fe­kete ... S a postás időben, megújult Somogyi Néplap­pal köszönti hetvenezer ol­vasónkat a munka ünnepén. — Horváth István főmolnármester megjárta a nagy malmokat, kis malmokat. Nyugdíjasként még mindig elmegy a malomba, hogy egy kis lisztillatot szippantson — igazít útba a kaposvári főmérnök. — Menjen csak, Nagyatádon megtalálja .. Nem a fotelba, hanem az ágyra ül; nem dől előre, hanem vastag karjaival oszlopként megtartja magát. Kék szemével élénken fi­gyel, s nógatás nélkül elin­dul az emlékezet vidám-ko­mor tájain, hogy élesebbre állítsa az emlékezés optiká­ját, hogy megleckéztesse a kiífakúlt időt. „Elkerültem hetvenöt éve­met, ötvenegyet voltam mol­nár. Kilenc éve vagyok pi­henőn, de még mindig hiányzik, a véremben van. Néha bemegyek a malomba, mert kihaltak már azok, akik értenék a malomkövek­hez. Somogyiban egyedül csak Nagyatádon van egy pár. Az alsó kő négy és fél mázsa, a forgó hat mázsa. Megvágom, ahogy ma mond­ják, karbantartom, és újabb két évig jó lesz ... Súlyos és hatalmas barna keze megmozdul, a fejfedő barna svájcit igazítja. Csak oldalt maradit meg néhány lisztes hajaszá'la. „Szegény gyári munkás fia voltam ötödmagammal, mol­nár nem található a család­ban. Közel hozzánk állt egy malom, inas lettem, ötven- hetven kiló lisztet adtak ha­vonta. Három évig imaskod- tam; a belcsapusztai malom­ban kellett vizsgázni, onnan mentem a nagy malomba, Barcsra. Segédként egy pen­gő volt a napi fizetség, meg teljes ellátás. Minél szegé­nyebb volt a molnár, a tu­lajdonos, annál jobb volt hozzám. A gazdagabb rideg volt. Szolgálni kellett hűség­gel, mert sok volt a szak­ember, minden munkára ju­tott két-három ember.” A barcsi malomban három nyelven írták ki, hogy ti­los a dohányzás — tetszett a nagy rend. A főmolnár hatalmas tekintélyű ember­nek számított. „Hűha! Vala­mikor én is ilyen lehetnék.” Több akart lenni: el, ki a szegénységiből. „1936-ban lettem főmol­nár Kutason, akkor nősül­tem meg. Létkérdés volt, hogy miként dolgozik az ember. A kenyér nagy kincs volt az asztalon. Ma már nincs annyi kenyérre szük­ség, pedig ez a mi magyar fajtánk nagy kenyérevő volt. Egyszer a szegénység miatt, másszor a szokása miatt. Néztem a statisztikát, hát fele annyit eszünk, minit ak­kor.” A hábórú ott ért Kutason. „Azítán Mikén dolgoztam, jó forgalmú malom volt, persze az is közrejátszott, hogy a környéken sok el­pusztult, így Mikére zúdult minden őrlés. Sok inast, se­gédet tanítottam; az volt az elvem, ha nem tud valaki, nem baj, majd megtanítjuk, csak legyen benne egy ma­roknyi akarat. Akkoriban dohánnyal fizettek az embe­rek. Néha háromszáz csomag dohány állt a sarokban. Cse­réltem vele süldőt, biciklit; jó tőkének bizonyult. Lassanként nyolcvannégy malmot államosítottak a megyében. Mikére is bejött két ember, két szobafestő, kinevezték őket telepvezető­nek. Az évek során hetyen- három malmot leállítottak. Rettentően elhanyagoltak voltak az üzemek, nem akadt pótlás. Rongyolódtunlk a sok-sok üzemzavarban. 56 után, ahogy gazdagodtunk, erősödtünk, jobb lett a hely­zet. 1970-re szinte minden kicserélődött, csak néhány örlőhengesr 'maradt. Mech- war.t András találmánya vi­lágviszonylatban is kimagas­ló volt, a nyolcvanéves hen­gerek tökéletesen üzemeinek. (Nagyatádra kerültem veze­tőnek, örökkön izzadtak a gépek, párát kaptak a búzá­tól. Egy ventillátor mentett meg bennünket, amit Kapos­várrá! szereztünk. Ma már aránylag könnyű, amit kér­nek meg is kapják.” Pista bácsi 1975-ben ment nyugdíjba, ugyanis öt évet még rádolgozott. A kiváló dolgozó oklevelek és a mun- kaérdemrend ezüst fokozata a háromszobás lakás vala­melyik fiókjában lapulnak. Pista bácsi most is dolgozik, a hétvégeken, a posta előtti bódéban olvasnivalót, újsá­got árul. A véletlen hozta úgy, hogy ma azt a lapot is kínálja, amiben róla is ír­nak. „Az unalom vitt a postá­hoz. El lehet beszélgetni az emberekkel, tetszik nekem, gyönyörködöm, valahogy úgy. mint amikor elmentem a lisztek között, ahogy foly­tak fehér sugárban, ahogy a markomból hullott... Kőszegi Lajos Elmentem a lisztek között...

Next

/
Oldalképek
Tartalom