Somogyi Néplap, 1984. április (40. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-19 / 92. szám
Pandúrhalál emléke Alföldi tájak a Vaszary Teremben Fodor József A somodon politikus ‘Fodor József festőművész kiállúását megtekintve, aki előre nem tájékozódik, az is tudja, hogy Hódmezővásárhelyen éli A képek legtöbbjén a Délalföld, a Viharsarok tájait, alföldi tanyákat, az Alföld növényvilágából és néprajzi tárgyaiból összeállított csendéleteket látunk. A konkrét tájélményen alapuló jellegzetes festői szemlélet általában a vásárhelyiek sajátja. Hódmezővásárhely neve a képzőművészetben nem csupán városnév, hanem egy festői irány, gondolkodásmód és festésmód, egy csoportosulás neve. E csoportosulásba tartozik számos olyan művész is, aki Budapesten vagy a Dunántúlon él, és van vásárhelyi lakos, akit nem tartanak (ő maga serf) közéjük tartozónak. A „vásárhelyiség’' nem pusztán tanyák és tanyasi csendéletek festéséből áll, ezek csak felszínes, esetleges jegyei. A vásárhelyiség a festészetben, újból hangsúlyozni kell, irányzat és gondolkodásmód a népi és nemzeti hagyományokban gyökerező. eszközeiben és tematikájában korszerű, humanista módon elkötelezett realizmus. Fodor József öntudatosan vásárhelyi festő. Jól ismeri szülőföldjét, állandó fogékonysággal járja, figyeli a Vásárhely környéki természetet, keresi és megtalálja az újabb és újabb megfesteni, elmondani valót. Persze, hogy sok a hasonlóság jóné- hány képén, de ezek nem ismétlések. Az Alföld egyszerű, nem változatos komponálásmódot kényszerít festőjére. Sok a tanya is Hódmezővásárhely környékén, de ezek csak úgy egyformák látszatra, ahogy egy európainak tűnik egyformának minden japán arc — pedig egyedi, önálló karakter mindegyik. Ezt az egyedi karaktert — és csak azon át az általánost — keresi és találja meg Fodor József minden egyes alföldi képén. Az Alföld, a tanyák és a csendéletek mellett Fodor József leggyakoribb és talán legátéltebb, érzelmileg is leggazdagabb képei a Tisza Mártély körül kanyargó holtágát, annak táji környezetét, az itteni életet, a folyó hangulatát varázsolják elénk. Nagyon egyszerű kompozíció a „Mártélyi csárda”. Háttérben a Holt-Tiszát látjuk a túlparti erdővel, az előtérben a kocsma kertjét néhány fával, asztallal. Mélabús hangulat ül a képen, első pillanatban ez ragadja meg a nézőt. Tovább nézve az okára is rájövünk. Kora ősz lehetett, amikor e képet festette a festő: az őszeleji késődélutánokon szokott ilyen mozdulatlan lenni a levegő, s ilyen nyugodt, tükörszerű a vízfelület. Az emberek is elmentek már, a leterített asztalok mellett elhagyott vasszékek, az asztalokon üres söröskorsók: elmúlt a nyár. A téli Tiszáról is van mondanivalója számunkra Fodor Józsefnek. Figyeli, ismeri különleges részletszépségeit a Tisza menti télnek, hogy azután megoszthassa ezeket a nézővel. A „Jeges ártér” című kicsiny képe a szép festői megoldáson túl akár egy meteorológiai értekezés lehetne. Mindössze egy göcsörtös fát látunk a kép közepén, amely valamikor korábban belefagyott az árvíz jegébe, az árvíz vize azonban kiment alóla, s a fa derekán otthagyott egy jég-gallért. Az összetörött jégtáblák a fa gyökeréig süllyedtek, két varjú tollászkodik rajtuk. Nem esemény, mégis történés. Néhány négyzetcentiméterre sűrítve hosz- szú évek megfigyelése; az időmúlás megjelentetése a képsíkon. Aki a gazdája lesz ennek a képnek, talán éppen a festményen látottak hatására fog télen elzarándokolni a Tiszához. Téli kép a „Vadászat után” is. A Tisza árterén két vadász szedi össze az esett fácánokat egy kutya segítségével, egy lovas szánra rakják. A képnek mégis inkább a festői érdekességei a figyelemreméltóak: a kékek és szürkék tónuskülönbségeivel, a hidegebb, melegebb változatokkal hatásosan láttatja Fodor a lapály perspektíváját; felfokozza még a mélység-érzékeltetést a festmény kompozíciójának rendjével. A bal szélen egy meleg szí-, nekkel festett nádcsomöt heJ lyez el — ez a szinkontraszt- tal érzékelteti a perspektívát, a jobboldalon lévő szánt és az azt húzó lovakat pedig teljes hátulnézetből, erős rövidülésben ábrázolja, amely szinte szívja be az ember tekintetét a kép mélységeibe. Ugyancsak havas kép a „Vakköz”, egy falusi zsákutca. Számomra e képen sem az egyébként festőileg jól megoldott késő délutáni hangulat volt elsődlegesen a fontos, hanem a nagyon gondosan, szinte mérnökileg felépített geometrikus kompozíció; amely már vonalvezetésével is megoldaná a feladatot; ám a festő szürkés- és sárgásfehér, meg a barna színfoltok ritmikájával és tónusNEVELÉSRÖL különbségeivel fokozza a Itatást. Egyértelműen a festőiség a megragadó a „Híd télen” című munkán. Egy befagyott, keskeny patakon átvezető, gerendákból és deszkákból összerótt egyszerű hidacskát látunk; a kompozóció is egyszerű, hiszen a hídon kívül minden más motívum alárendelten megfestett, s mégis, a foltszerűen jelzett környezet teszi e képet élővé, mozgóvá és hideggé. Fodor József téli képein az értő megfigyelő csak tisztelni tudja azt a bátorságot, ahogy a fehéreket használja. A festőakadémiák szerint a fehér festék nem szín, önmagában használva nem válik a kép részévé, de tónusvilá- gosításra sem szabad használni, mert élettelenné válik a szín; egyedül a rontott rész újraalapozása lehet a feladata. Persze a festők ezt sosem vették ilyen dogmatikusan. Fodor Józsefnél a fehérek is élnek, a fehér festék használata is beépül nála a felületbe. Néhány korábbi képén előfordult, hogy a fehér meszessé, felületidegenné vált, de mostani kiállításén ilyet már nem láthatunk, hála egyre biztosabb festői érzékének. Fodor őszi képein a barna, a télieken a kékes- és sárgás- sziürkéik árnyalatai a domináns színek. A tavaszi és nyári ihletésűek, a természet állapotának megfelelően, gazdagabb színezésűek. A szín- gazdagság azonban a képek egyes részein, foltjain belül jelentkezik, mindegyik képnek megvan a saját színhangja — általában zöld vagy nagyon meleg okker —, aminek a sokszínűség alárendelődik, és így nem válik bántó tarkasággá. A tavasz és a nyár nemcsak színhangulat Fodor József festményein, témaválasztása is az időszak függvénye. Tavasszal meglátja, s megfesti az első halászathoz előkészített hálót, varsát, ladikot, nyáron az érett napraforgók közt ka- pirgáló fácánkakast. E kiállításán látható képei is alapos és tudatos természetismeretről és természetszeretetről tanúskodnak, egy olyan festői lendületről, amely kerüli az öncélú forma-töprengéseket, és keresi az eleven kapcsolatot a nézővel, hogy elmondhassa, átadhassa a számára fontos képi gondolatokat. (A kiállítás ma délután öt órakor nyílik a Vaszary Teremben.) Pogány Gábor 4 A mezőföld felszántva, szép frisishamán kapja oda a tekintetet, s a szem rákalandozik a szélében egy akácsuhángos, diófás ligetre, abban is egy kőfelkiáltójelre: öreg temetőben mohás emlékkő. „Kötelességünk hű teljesítésében, az ország lakosainak közbiztonságát úgy szinte személyét és vagyonát védve 1862-dik évi szeptember hava 14-én bátor önvédelem után elesett Vörös Gáspár, Lázár Ferencz, Tóth István és Teszárs János Derék csendőrök emlékére felállítva a 8-dik cs. királyi csendőr ezred tisztjei és bajtársai által.” Az utazó elgondolkodik a mai szemnek kissé szokatlan, régies írásmódon, és kérdőjelet tesz az olvasottak után. Mi ellen védhettek magúikat, ahol négyen lelték halálukat? Ara- tósztrájlk volt örspusztán 1862-ben? Más forrongás? Végiggördülünk Somodoron, ennek előipusztája volt ez a ma már nemigen létező település. Szépülő, az utóbbi években új vakolat- rúháfoa öltözött házaik sokasága. Két feketébe öltözött, idős asszony dolgozgat egymás szomszédságában, tőlük kérdezzük: mi él nemzedékek múltán a szájhagyományban az egykor történtekből. özvegyek mindketten: Gelencsér Jánosné, Rőth Istvánná. A szó jó ok a megpihenésre: — Tudjuk, mir« gondolnak: a pandúremlékre. Betyárok dolga volt a haláluk ... Menjenek a politikus Takács Józsihoz, ő tudja, hogy s mint Tudja. Mindig is ilyennek képzeltem a legjelesebb falusi embereket: a maga körén belül fáklyavilág értelmű, tiszta beszédű, intelligens személyiség, aki fölvehetne a versenyt bárki fiával, ha az értelmiségi létbe született is. Talán, mert ilyen hasonló szellemű ász- szonyna bukkant, élete párja, Fonal Anna személyében. Kettesben a röpüiés is köny- nyebb... — Ami azt az öreg emlékművet illeti — derül fel a szeme tengerkékből kékítő- élénikre —, ahová a csönd é- rek a Horthy-időben minden évben eljötték gyertyát gyújtani, koszorút aggatni, a Sütő Jóska-féle kocsmában jól berúgni, hogyne ismerném. Pandúrhalál esett errefelé négy is, meg ártatlanul a bivalosé, arról nem szól az írás a kövön ... Nem csodálom, hogy Józsi bátyánknak adott az élet két hatost; 66 éves, és arra koccintunk, hogy a két kaEgyszeregy az autóbuszon Sokadmagammal vártam minap a buszt. Öt óra volt, amikor megérkezett. A második megállónál már nyomorogtunk. Fül tan úja lettem a következő párbeszédnek: — „Egyszer agy mennyi, Tibiként?” ...„Egy” — hal lom. — „És kétszer kettő?” .„„Négy” — válaszol a gyerek. Próbálom szemmel megkeresni a tanítósdit játszó szülőt. Nem látom. Hanem miikor a következő kérdésre nem tud felelni a gyerek, az anya felhorkan, s Tibikéből Tibor lesz. Az emberek összébbhúzódnak, mintha magúkor« akarnák ha&ym őket. Így találkozott tekintetem ez ön — méregtől, szégyentől? — villámló pillantásával, asszonyom. — Pedig ő a legokosabb a nagycsoportban, az óvónő is mondta! — magyarázta nekem. — Borzasztó! — csak eny- evi volt, amit mondani tudtam. Most elmondom, mit takart ez a szó, mi vél akkor erre nem kerülhetett sor, hiszen le kellett szállnom. Ne ilyen erőszakosan próbáljon gyermekéből „tudóst” névelnd! Gondolom, ön is látott, hallott, olvasott már azokról a csodagyerekekről, akik 6 éves korukban zenét szereztek, kitűnően zongoráztak, illetve filmekben főszerepet játszottak. Talán az ön gyermekében is lehet valami, hiszen ismeri a szorzótáblát, sót még az is lehetséges, az egész számok osztására is képes. De előfordulhat, hogy más területen „csak” az átlagos szintet üti meg. Tudom, minden szülő elfogult a gyermekével szemben, főként, ha erre a pedagógustól biztatást is kap. Hiszem, hogy az óvónő a „legokosabb” jelzőt Tibi matematikai képességeire értette. Ennek természetesen örüljön de mielőtt ezt az öröméi mindenkivel megosztaná, mérlegeljen reálisan. Mert megéri-e kisfiának az, hogy most beleéli magát a „legokosabb” kategóriába, és az iskolában jön rá: van olyan társa, aki nála jobban számol, sőt még írni is tud? Egy egész világ omlik össze benne. Elkeseredik, bizalmatlan lesz nemcsak környezetével, hanem önmagával szemben is. A következménye súlyos személyiségzavarhoz vezethet. Gondoit-e arra, mit fog gyermeke csinálni addig, amíg a tanító néni a szorzótáblát magyarázza több órán keresztül, vagy amikor a többi gyermekkel együtt a betűk csodálatos világába vezeti be Tibit? Bizony, unatkozni fog. Izgő-mozgó, vagy éppen ,.rendetlennek'’ mondott kisiskolás lesz majd belőle. Ön hibáztatni fog valakit, de kit? Tehát ne törekedjen arra, hogy kisfia már most olyant tudjon, melyet nemsokára úgyis tudni fog. Legyen ő is adagos szintű gyermek, aki képes a cipőfűzőjét megkötni, nem kevert a napszakokat stb. Tudjuk, tapasztaljuk, hogy ebben a korszakban rendkívül nagy érdeklődéig tanúsítanak a betűk és a számok iránt. Főleg, ha a családban még kisiskolás gyermek is van. Ezt az érdeklődést ki keli elégíteni. Lemásolhatják a számokat, betűket, leírhatják nevüket is. Ezzel csak kíváncsiságukat elégítik ki. Hagyják, engedjék, hogy gyermekük sikerélményhez jusson! Hogy ráismerjenek a nevükben szereplő betűkre, hogy örömmel el tudják majd újságolni, hogy a „karikát” ,ö’ betűnek, a „fésűt” ,E’ betűnek, a „repülő madarat” pedig ,V’ betűnek nevezik. Ne legyenek türelmetlenek. gyermekük értelmi fejlődését illetően, ne siettessék azt, ami úgyis eljön! In- Icább mesél jenék, játsszanak sokat együtt, ezzel is gyarapodnak ismeretei, tapasztalatai. Pfeifer Eva óvónő A szó jó ok a megpihenésre szált is a vállára vehesse ilyen egészségben. — Az úgy volt, ahogy szegény nagyanyámtól hallottam, afci a két nyolcast is megérte. Betyárember kedvelte a csárdát, a fehér- népet is. Megvolt i.tt mindkettő. Patkó Pista de sokszor belevágta a fokosát a mestergerendá - ba! Az a gerenda itt rothadt el aztán a mi pajtánkba építve... Egyszer ezt a Patkót föladták a pandúroknak, azok meg töltött fegyverrel körülzárták a csárdát. Éppen a csárdaajtóval szemben állt egy — Betyárember kedvelte a csárdát olyan hetiméteres, zsúpos istálló, alsó felén egy pajta, az is zsúpos. Lehetett vagy húsz méter a kocsma meg az istálló között. Patkó Pista egész éjjel mulatott, a pandúrok olyan hajnali ötkor zárták körül nagy tűzharc támadt. Ügy látszott, bentfogják a betyárt, akiről az a hír járta, hogy a szegényeket pénzeli, a birtokosok 'o- vait elcsapja. A csárdásáé találta ki, mit s hogyan: ráterítette a betyárra a maga öltözetjét, Patkó ebben a maskarában indult el. Nem lőtték, mert azt hitték, a szép csárdásné. A betyár meg besétált az istállóba, fölmászott a padlására, és azon az oldalon, amely!k az erdőség felé nézett, kivágta a zsúpot, é usgyé! Elrejtőzött, kitámasztotta a puskáját és várt. Ahogy alkalom adódott lőtt- Négy pandúr mondott búcsút az életének. Ne menjünk most abba bele, hogy a korabeli fegyverrel egy embernek szinte lehetetlen volt öt másik életet kioltania. Lehettek a betyárok többen is. Nem is ez a fontos, hanem: — Milyen az emberbe* a sors! Azt a csárdát az én famíliáim lakta aztán, hogy beköltöztünk ide. Kacskovics úr azt mondta a nagyapámnak: „Régi cselédeim voltál, kedvezményesen megszámítom neked ezt az árendás házat, vedd meg!” Elbontottuk az öreg csárdát, épültünk helyette lakóépületet. 161-es számú háza Somodornak. Onnan költöztünk ide. Na, igyunk egy keveset, mert ha meghalunk, ilyen gazdája többet nem lesz a gyomrunknak! Így lehet. Annyi bizonyos, hogy engem már jobban érdekel a kétes emlékű kőnél a politikus Takács gazda. Kicsit beszéltetem az életéről. — Korán félárv* lettem, de nemcsak emiatt jártam egy osztályt a gimnáziumban; a kosatosnék rábeszélték a Somsich gimnázium vezetőségét arra, hogy töröljék el a bejárást, és lakjon minden diák az ő fedelük alatt. Ezt már szegényembe!' gyereke nem bírhatta javakkal. Nem is ez lett az én iskolám, hanem az ezüst- kalászos gazda tan folyam, melyet én itt megszervez- 'Mem, el is végeztük tisztességgel a gazda társakkal. Nekem azok a telek felejthetetlen szépek. Van még pár szakoklevelem, de minek mondjam, még azt hiszik, hogy dicsekszem. Elég az hozzá, hogy 1950-ben Borzásban téeszcsét alakítottunk a szentgáloskéri szegényem- berekkel. Engem aztán elvittek törzsikönyvelői állattenyésztő tanfolyamra Biá- ra. Elvégeztem színjelesen. Tabon lettem járási törzskönyvelő állattenyésztő. Majd meg a kapolyi téesz- ben agronórniuskodtam. Innen hívtak haza a somodon törzsparasztok, de mire ott felszámoltam, már fogadtak mást. Azért nem unatkoztam: tizenhat kataszteri hold almást telepítettünk, hogy versenyképesek legyünk. Szavam volt mindenhez, ezért hívnak politikusnak. — Nem adom fel. Négyszer akarok szüretelni, úgy telepítem a szőlőt. Itt augusztus húszadikára mindig o portó terem majd. Szeptember végén a móri ezerjót szüneteljük. Október végén az olaszrizling, dela- vári ad munkát, aztán meg többféle otelló... Első osztályú oltványokat szereztem be mindenből erre az agyagos talajra. Vizet fogok, víllanydrótot húzok a szőlőmbe, hadd szóljon szürkületkor a zene. Tudják, a borban három vér van: rókáé, fairkasé, disznóé. Amíg keveset iszik az ember, huncut, mint a róka; ha többet, akkor meg verekedésen nagylegény, akár a farkas; ha meg mértéktelenül vedelt, hasonlatossá válik a disznóhoz, aki esik, kel. Olyan ember, aki — hogy szavát idézzem — nem fölgereblyézett udvarral várja a vendégeit. Leskó László Fotó; Makai Károly
